Noha egy kínai közmondás szerint a horgász tiszta szívű, „akár egy fehér kagyló”, akad egy négysoros japán vers is, amely oly igaz, s egyúttal oly keresetlen dolgot állít a politikusok szívéről, hogy jobb, ha meghagyjuk eredeti homályában. Talán ez az ellentmondás az – hisz Hills őrnagy[1], mint kiadója írja, „harminc éve tagja az alsóháznak… Hosszú parlamenti pályafutása során mindvégig hű maradt kedvenc sportjához” –, amely könyvében bizonyos konfliktust eredményezett; az olvasó fejében zűrzavar támadt halak és emberek között.

Minden könyv szavakból áll, méghozzá főként olyan szavakból, amelyek felizgatják és felkavarják a gondolkodást. Ez a könyv viszont, bár szavakból áll, a testre gyakorol különös hatást. Felemeli a székből; lerakja egy folyó partján, és megnémítja. A folyó zúg; egy hang azt parancsolja: „Álljon teljesen mozdulatlanul... Vesse felfelé, kissé srégen... Engedje ki a zsinórt... Hadd ússzanak szépen körbe a legyek... Semmiképp ne húzza... Ne siessen a kiemeléssel...” De a feszültség túl nagy, az izgalom túl heves. Húztuk–emeltük. A hal elszabadul. „Legközelebb várjon tovább” – parancsolja a hang; „Várjon tovább, aztán még tovább.”

Nos, ha az írás művészete abban áll, hogy az olvasó elméjében tojást rak, amelyből maga a dolog – legyen az ember vagy hal – kipattan, és ha ez a művészet olyan buzgalmat kíván művelőitől, hogy Flaubert-hez hasonlóan készséggel áldozzák rá minden ragyogó tavaszi reggelüket, akkor mégis hogyan lehetséges, hogy Hills őrnagy, aki az alsóházban töltött harminc évet, szintén képes erre a mutatványra? Kora tavaszi hajnalokon néha már négykor felkelt, de nem azért, hogy szavakat dédelgessen, hanem hogy a folyóhoz siessen – „a fenséges folyóhoz, élénkzöld, erdős partjaival, sötét rózsaszínű, homokkő szikláival, rohanó, kristályos vizével” –, és ott horgászbotjával a kezében megálljon. Ott állunk mi is.

Nézzék csak meg a botot. A carlisle-i Strongtól vették, egy fontba került. „Egy egész bambuszrúdból állt, nyelére lándzsafát illesztettek... Soha nem volt még botom, amelyet kellemesebb lett volna kivetni, vagy hosszabb zsinórt engedett volna.” Ez nem is bot; eszköz, amely gyönyörűbb, mint egy perzsa edény, kívánatosabb, mint egy szerető. „...Egy barátom eltörte... soha többé nem kaptam ahhoz foghatót... és igencsak fájlaltam, mert a bambuszt nem lehet megjavítani.” Milyen halál vagy katasztrófa lehetne ennél keserűbb? De ez nem az érzelmesség ideje. Ott, mélyen a part alatt lapul az öreg hím lazac. Melyik legyet fogja választani? Elsőnek azt a szürke pulykaszerűt, amelynek teste lila selyem, tulajdonképpen olyan, akár egy főesperes? A zsinór kivetve; kilebeg; megállapodik. És aztán? „...A hal valósággal megvadult, túlhúzta az orsómat... megakasztotta, és elszakította az előkezsinóromat. Mindezt néhány másodperc alatt...” De ezek kivételesen intenzív másodpercek voltak, olyanok, amelyeket csak egyedül, „minden mástól elszakítva, a heves érzelmek világában” élhetünk meg. Mire felnézünk, Corby sétányai megváltoztak. „A fák tele zsenge, világoszöld levelekkel, némelyikük aranyszínű, a vadcseresznye ágain hópehelyförgeteg, a földet pedig kutyatej fedi, amelyet mintha frissen fényeztek volna... Úgy éreztem, képes vagyok az egész látványt, minden színt és minden hangot befogadni, mintha olyan világban járnék, amelyről lerántották a fátylat.”

Vajon ahhoz, hogy a fákról lehulljon a fátyol, horgászni kell? Miközben tudatos elménk teljes egészében testté válik, a tudattalan felszökken a csúcsra, és lehántja a fátylakat? Vajon ha a valóságot lecsupaszítani annyit tesz, mint költőnek lenni, akkor – ahogy Mr. Yeats mondta a minap – azért nincs nagy költőnk, mert a háború óta a gazdák őrzik vagy lehálózzák vizeiket, és a kártevők a felszínre jönnek? Vajon a klubok azon sajnálatos szokása, hogy a horgászokat nevetséges korlátozásokkal béklyózzák és alattomos fényűzéssel kényeztessék, valamiképpen görcsössé tette volna költőink stílusát? És a regényírók – ha ma nincs olyan regényírónk Angliában, aki felérne Sir Walter mellényének harmadik gombjáig, vagy akár Charles Dickens óraláncáig, vagy a gyűrűig, amelyet George Eliot a kisujján visel, akkor nem arról van-e szó, hogy a cumberlandi orvhalászok is kihalófélben vannak? „Szórakoztató népség volt, tele páratlan humorral, élvezetes volt velük beszélgetni... Gyakran elcsevegtünk a parton, és meglehetősen nyíltan meséltek nekem a sikereikről.” De mostanra „a régi vad napoknak vége”; az orvhalászok eltűntek. Pisztrángot fognak, üzletszerűen, számolatlanul, szállodáknak. Száműzzük a regényből az orvhalászok beszédét, Scott tájszólását és párbeszédeit, Dickens és George Eliot kocsmárosait meg gazdáit, és mi marad? Penészes bársony; molyrágta hermelin; mahagóniasztalok; és néhány kitömött szárnyas. Nem csoda, hogy mióta az orvhalászok eltűntek, a szépirodalom hanyatlik... „De így nem fogunk pisztrángot,” parancsolja a hang. „Ne tétovázzanak... Kezdjenek neki újra, éspedig rögvest!”

Pocsék nap a mai; a nap már fent; a pisztrángok nem harapnak. Újra és újra kudarcot vallunk. De a horgászat szigorú erkölcsre tanít; könyörtelen becsületességre nevel. A hiba talán bennünk van... „Miért szalasztom el folyton a kapást?... Ha figyelmesebben dobnék, pontosabban, ha finomabban húztam volna, nem sikerült volna jobban? És a válasz: De igen!... Elvesztettem a halat, mert vétkeztem a fény ellen... Makacs butaságom miatt vallottam kudarcot.” Mélyen elmerülünk az elmélkedés és a megbánás világában. „Az ellentmondás minden erős érzelem gyökerénél ott rejlik. Nem az értelem irányít bennünket. Más törvényt követünk, és elismerjük annak szankcióit...” Hangok szűrődnek be a külvilágból a folyó zúgásán át. Barbárok szállták meg az Eden folyó és a Driffield Beck patak felső szakaszát. De szerencsére a barbárok inkább pénzes pérre mennek; és a mélységes különbség, amely megosztja az emberi fajt, a csali kérdése: hogy kukacokkal horgásznak-e vagy sem; egyesek igen, mások számára a gondolat is kimondhatatlanul visszataszító.

De a nyári nap lassan véget ér. Közeledik az éjszaka – az északi éjszaka, amely nem sötét, mert van benne fény, bár fátyolos. „Egy cumberlandi éjszaka igazán emlékezetes”, és a pisztrángok – mert a pisztrángok „különös szerzetek” – Cumberlandben éjfélkor harapnak. Menjünk le újra a partra! A folyó hangosabb, mint nappal. „Ahogy lefelé sétáltam, hallottam változatos, napvilágnál eltompított kádenciáját, amely egyszer mély, máskor harsogó, ahol pedig sűrű bükkfák rejtik a folyót, susogássá csendesedik... A virágzó fák már régen elhullatták virágaikat, de hirtelen belesétáltam egy orgonabokor illatába, és úgy átitatott, mint egy fürdő. Leültem az ösvényre. Kinyújtóztattam a lábam. Leheveredtem, párnának egy fűcsomót találtam, matracnak pedig a puha homokot. Elaludtam.”

És amíg a horgász alszik, mi, akik feltehetően olvasunk – de miféle olvasás ez, amikor a szavakon keresztül Corby fáit látjuk, a lap alján pedig pisztrángokat? –, azon tűnődünk, vajon miről álmodik a horgász? Az összes folyó, amely elzúg mellettünk, az Eden, a Test és a Kennet, mindegyik más és más, mindegyik tele árnyszerű halakkal, és mindegyik hal is különbözik a másiktól; a pisztráng kifinomult, a lazac leleményes; mindegyiknek megvan a maga idegrendszere, agya, mentalitása, amelybe homályosan beférkőzhetünk, a mozdulatai, amelyeket misztikus módon kiszámíthatunk, mert éppoly hirtelen, ahogy a görög és a latin egyetlen szempillantás alatt szétválik, úgy értjük meg a halak elméjét is? Vagy talán a vad skót hegytetőn kitört hóviharról álmodik; és a szikla mögötti szélcsendes helyről, amikor a sápadt fű már nem hajladozik, hanem egyenesen áll; vagy a hegycsúcson megpillantott látomásról – húsz énekes hattyú lebeg a tavon félelem nélkül, „mert olyan földről jöttek, ahol még sohasem láttak embert”? Vagy a whisky-foltos, viharvert arcú orvhalászokról álmodik-e; vagy Andrew Langről, aki épp iszik, és Mózes első könyvéről értekezik; vagy F. S. Oliverről, akinek étkezés után gombjai „úgy pattognak ki, mint ősszel a seprűzanót termésének hüvelye”; vagy Sparrow-ról, a vadászról, „akinél lelkesebb állatot még sohasem láttak”; vagy a nagy Arthur Woodról és a méheiről? Vagy olyan helyekről álmodik, amelyeket a szelleme újra felkeres majd, ha valaha visszatér a földre – Ramsburyről, Highheadről és a Jura-szigetről?

Mert álmodik. „Mindig, még most is arról álmodom, hogy meg fogom lepni a világot. Egy kimagasló siker...” A miniszterelnökség lenne az? Nem, ez a diadal, ez a kimagasló siker nem az emberek, hanem a halak között születik, a sodrodó zsinórral. „Hiszem, hogy eljön...” De most „azzal a jóleső érzéssel ébredek, amit a szabad ég alatti alvás idéz elő mindig. Éjfél volt, holdtalan és tiszta. Odasétáltam a lapos szikla pereméhez...” A pisztrángok haraptak.

*

Jegyzetek:

Az esszé eredeti címe: Fishing.

[1] John Waller Hills (1867–1938) brit konzervatív parlamenti képviselő, író. Az első világháborúban léptették őrnagyi rangra. Felesége Stella Duckworth (1869-1897), Virginia Woolf féltestvére volt, aki Olaszországban töltött nászútjuk során megbetegedett, és néhány hónappal később hashártyagyulladásban elhunyt. Hills „A History of Fly Fishing for Trout” című, műlegyes horgászatról szóló könyve – amelyre Woolf utal – 1921-ben jelent meg, Londonban.