Valami professzor talán írt már könyvet a témáról, csak még nem jutott el hozzánk. „A művészetek szerelmei” – valószínűleg ilyesféle címe lenne, és a zene, az irodalom, a szobrászat és az építészet közötti kokettálásokkal, a művészetek századok során egymásra gyakorolt hatásával foglalkozna. Amíg a professzor vizsgálódásainak eredményére várunk, addig, első ránézésre legalábbis, úgy tűnik, hogy mindig is az irodalom volt köztük a leginkább társaságkedvelő és a legbefolyásolhatóbb; hogy a görög irodalomra a szobrászat volt hatással, az Erzsébet-korira a zene, a XVIII. századi angolra az építészet, most[1] pedig kétségtelenül a festészet uralma alatt állunk. Ha minden modern festmény megsemmisülne, a huszonötödik század kritikusa kizárólag Proust műveiből kikövetkeztethetné Matisse, Cézanne, Derain és Picasso létezését; e könyvekkel a kezében kijelenthetné, hogy a szomszéd szobában minden bizonnyal a legeredetibb és legnagyobb kifejezőerejű festők festik tele egyik vásznat a másik után, préselik ki egyik tubust a másik után.
Mégis, rendkívül nehéz rámutatni a pontos helyre, ahol a festészet érezteti jelenlétét egy ennyire kiteljesedett író munkásságában. A félkész és fejletlen íróknál sokkal könnyebb felfedezni az ilyesmit. A világ jelenleg tele van megnyomorítottakkal, a festészet olyan áldozataival, akik úgy festenek almát, rózsát, porcelánt, gránátalmát, tamarindot és üvegedényt, ahogy a szavak képesek megfesteni őket, tehát – nyilvánvalóan – nem túl jól. Bizton állíthatjuk, hogy az az író, akinek írása elsősorban a szemnek akar tetszeni, rossz író; ha, tegyük fel, egy kerti találkát rózsákkal, liliomokkal, szegfűkkel és fűre vetülő árnyékokkal ír le, úgy, hogy ezeket mi is lássuk, de közben hagyja, hogy belőlük gondolatokra, indítékokra, benyomásokra és érzelmekre következtessünk, akkor arról van szó, hogy médiumát képtelen arra a célra használni, amire azt teremtették, és íróként olyan, akár egy lábatlan ember.
Ezt a vádat azonban nem lehet felhozni Proust, Hardy, Flaubert vagy Conrad ellen. Ők úgy használják a szemüket, hogy az a legkevésbé sem akadályozza tollukat, úgy, ahogyan regényírók még előtte nem használták soha. Hangás fenyérek és erdők, trópusi tengerek, hajók, kikötők, utcák, szalonok, virágok, ruhák, pózok, fény- és árnyékhatások – mindezt olyan hitelesen és kifinomultan tárják elénk, hogy az felkiáltásra késztet: végre az írók is használni kezdték a szemüket! Nem mintha e nagy írók bármelyike elidőzne azon egy pillanatra is, hogy egy ólomkristályt úgy írjon le, akárha az önmagáért való lenne; a kandallópárkányon álló üvegeket mindig a szobában tartózkodó nők szemén keresztül látjuk. Az egész jelenetet – legyen az bármennyire anyag- és képszerű – mindig egy olyan érzelem uralja, aminek semmi köze a szemhez. A szem termékenyítette meg gondolkodásukat, a szem sietett – legfőképp Proustnál – a többi érzékszerv segítségére, összekapcsolódott velük, különös szépségű, addig ismeretlen finomságú hatásokat eredményezve. Itt van például egy színházi jelenet. Meg kellene értenünk a fiatalember érzelmeit a lenti páholyban ülő hölgy iránt. A képek és párhuzamok sokasága révén méltányoljuk a formákat, a színeket, a bársonyülések és a női ruhák minden rostját és szövetét, a fény tompaságát vagy ragyogását, csillogását vagy színét. Miközben érzékszerveink mindezt magukba isszák, elménk logikusan és intellektuálisan alagutat ás a fiatalember érzelmeinek homályába, amelyek, ahogy szétágaznak és átalakulnak, és egyre messzebbre és messzebbre nyúlnak, végül túl messzire hatolva, olyan jelentésfoszlányokká enyésznek, amelyeket már csak bajosan tudnánk követni, ha a szem nem világítaná meg hirtelen villanásról villanásra, metaforáról metaforára a sötétség barlangját, hogy megmutatkozzanak a testetlen gondolatok kemény, kézzelfogható, anyagi alakjai, amelyek denevérként lógnak az ősi sötétségben, ahol fény azelőtt még soha nem járt.
Az írónak tehát szüksége van egy harmadik szemre, melynek az a rendeltetése, hogy kisegítse a többi érzékszervet, amikor azok lankadnak. Ám az felettébb kétséges, hogy tanul-e bármit is közvetlenül a festészetből. Valójában az az igazság, hogy a festészet valamennyi kritikusa közül az írók a legrosszabbak: ők a legelvakultabbak, ők alkotják a legtorzabb ítéleteket; de ha megszólítjuk őket a képtárban, eloszlatjuk gyanakvásukat, és rávesszük őket, hogy őszintén mondják meg, mi az, ami tetszik nekik a képekben, akkor bevallják, hogy a legkevésbé sem a festészet művészetére kíváncsiak. Nem azért vannak ott, hogy megértsék a festőművész problémáit. Valami olyasmit keresnek inkább, ami önmaguk számára lehet hasznos. Csak így tudják ezeket a hosszú galériákat az unalom és kétségbeesés kínzókamráiból mosolygó sugárutakká, madarakkal teli, kellemes terekké változtatni, szentélyekké, ahol a mélységes csend uralkodik. Ha szabadon kóborolhatnak és kedvükre válogathatnak, a modern képeket, azt mondják, felettébb hasznosnak, felettébb ösztönzőnek találják. Például Cézanne-t: irodalmi értelemben egyetlen festő sem provokatívabb nála, hisz képei oly pimaszul és provokatívan megelégszenek festmény mivoltukkal, hogy maga a pigment, azt mondják, mintha próbára tenne bennünket, mintha feszítene valami ideget, mintha felserkentene, felizgatna. Ez a kép például, magyarázzák (a sziklás táj előtt állva, amelyet mintha egy óriás kalapácsa hasított volna szét opálszínű hegygerincekre; szótlan, szilárd, szelíd), szavakat ébreszt bennünk ott, ahol addig nem is gondoltuk, hogy léteznek szavak; formákat sugall ott, ahol addig nem volt semmi szemmel látható. Ahogy a képet bámuljuk, a szavak erőtlen végtagjai felemelkednek a senki nyelvének sápadt határvidékén, majd kétségbeesésükben újra lehanyatlanak. Hálóként vetjük ki őket a sziklás, zord partról; de elenyésznek és eltűnnek. Mindez hasztalan és hiábavaló; de a kísértésnek sosem tudunk ellenállni. A néma festők, Cézanne és Mr. Sickert, annyiszor csinálnak belőlünk bolondot, ahányszor csak akarnak.
De a festők, amint beszélni próbálnak, elvesztik erejüket. Úgy kell elmondaniuk mondandójukat, hogy a zöldeket kékekkel árnyalják, színt színre, formát formára halmozva. Úgy kell szövögetniük varázslataikat, ahogy a makrélák úsznak az akvárium üvege mögött: némán, titokzatosan. Egyszer emeljék csak fel az üveget, és kezdjenek el beszélni – a varázslat megtörik. Egy történetmesélő kép ugyanolyan szánalmas és nevetséges, akár egy kutya trükkje, melyet csak azért tapsolunk meg, mert tudjuk, a festőnek éppoly nehéz történetet mesélni ecsetjével, mint a juhászkutyának az orrán egyensúlyozni egy kekszet. A Mitre fogadóban megszálló Dr. Johnsonról[2] sokkal jobban tud mesélni Boswell; Keats csalogánya a vásznon hallgat; csupán fél ív levélpapír is elég, hogy a világ valamennyi képének valamennyi történetét elmeséljük.
Azt mindazonáltal az írók is elismerik, ahogy körbejárják a galériát, hogy még ha nem is kísértenek minket hősies erőfeszítésekre, melyek oly sok kudarcra ítélt szörnyeteget alkottak már, a képek nagyon is kellemes dolgok. Rengeteget lehet tanulni belőlük. Az a kép, amely a nyirkos lápot ábrázolja egy szeles napon, sokkal világosabban mutatja meg nekünk a zöldeket és ezüstöket, a lassú patakokat, a viharos szélben reszkető fűzfákat, mint ahogy magunktól láthatnánk őket, és arra késztet, hogy megpróbáljunk kifejezéseket találni rájuk, sőt, egy alakot is sugall, aki ott fekszik a sásban, vagy épp kilép az udvar kiskapuján magasszárú csizmában és esőköpenyben. Az a csendélet, folytatják, miközben egy fürtös fáklyaliliommal teli váza képére[3] mutatnak, olyan számunkra, mint betegnek a marhasült: a vér és tápanyag orgiája, hisz annyira ki vagyunk már éhezve a vékonyka fekete betűk diétáján. Befészkeljük hát magunkat a színébe, etetjük és teletömjük magunkat sárgával és vörössel és arannyal, míg jól tápláltan és elégedetten ki nem dőlünk. Színérzékünk csodálatos módon kiélesedik. Napokig hordozzuk magunkkal ezeket a rózsákat és fürtös fáklyaliliomokat, és szavakban dolgozzuk fel őket újra. Egy portrétól is szinte mindig gazdagabbak leszünk valamivel: valakinek a szobája, az orra, a keze, egy jellem vagy körülmény bármily csekély hatása, valami csecsebecse, melyet zsebre vághatunk és magunkkal vihetünk. De még egyszer: a portréfestőnek nem szabad megkísérelnie, hogy beszéljen; nem szabad azt mondania: „Ez az anyaság; az az ész”, legfeljebb annyit tehet, hogy megkopogtatja a szoba falát vagy az akvárium üvegét; hogy egészen közel jön, de mindig kell lennie valaminek, ami elválaszt tőle bennünket.
Vannak olyan művészek, akik született kopogtatók; alighogy meglátunk egy Degas-képet, amelyen egy táncosnő beköti cipőjét, máris felkiáltunk: „Milyen elmés!”, pont mintha egy Congreve-darab[4] szereplőjének szónoklatát olvastuk volna. Degas leválaszt egy jelenetet, és pontosan úgy fejti ki, ahogyan egy nagy komédiaíró leválaszt és kifejt, de csendben, anélkül, hogy egy pillanatra is megszegné a festészet hallgatagságát. Nevetünk, de nem azokkal az izmokkal, amelyek olvasás közben nevetnek. Mlle Lessore[5] ugyanilyen ritka és különös erővel rendelkezik. Milyen elmések cirkuszi lovai, távcsővel bámészkodó társaságai, vagy a zenekari árokban muzsikáló hegedűsei! Mily elevenné teszi az élet lényegének és derűjének megértését azzal, hogy a fal túloldaláról kopogtat! Matisse kopog, Derain kopog, Mr. Grant[6] kopog; Picasso, Sickert, Mrs. Bell[7] viszont mind némák, akár a makréla.
De az írók már eleget mondtak. Nyugtalan a lelkiismeretük. Senki sem tudja náluk jobban, morogják, hogy nem így kell nézni a képeket; hogy ők csak felelőtlen szitakötők, puszta kis rovarok, gyermekek, akik szertelenül, sziromról sziromra tépkedve teszik tönkre a műalkotásokat. Egyszóval, jobb ha eltűnnek, mert itt jön egy festő, holdkórosan, elvontan, elmélkedve evez át a vízen, és ők, zsebükbe tömködve az elcsent apróságokat, kirohannak, nehogy rajtakapják őket a csínytevésen, és a legkegyetlenebb büntetést, a legválogatottabb kínzást szabják ki rájuk – azt, hogy képeket kelljen nézegetniük, méghozzá egy festő társaságában.
*
Jegyzetek:
[1] 1925.
[2] Az eredetiben a „Dr. Johnson at the Mitre” utalás lehet Dante Gabriel Rossetti (1828-1882) azonos című, 1860-ban készült tusrajzára, amely az angol írót, Samuel Johnsont (1709-1784) ábrázolja. James Boswell (1740-1795) skót biográfus és jogász; legismertebb műve a Samuel Johnsonról írt kiváló életrajz. A Mitre Tavern egy tradicionális angol pub a londoni Fleet Streeten.
[3] Itt Woolf nővére, Vanessa Bell (1879-1961) Red-Hot Pokers (1921) című festményére utalhat. A red-hot pokers magyarul fürtös fáklyaliliom.
[4] William Congreve (1670-1729 ) angol drámaíró, költő, Whig-párti politikus.
[5] Thérèse Lessore (1884-1945) modernista angol festő, a London Group alapító tagja.
[6] Duncan Grant (1885-1978 ) angol festő, a Bloomsbury Group tagja.
[7] Vanessa Bell (1879-1961) angol festő, Woolf nővére.
A szöveg eredeti címe: Pictures
