Ha megfontoljuk, mennyire gyakori a betegség, mennyire mérhetetlen a lelki változás, amit magával hoz, mennyire ámulatba ejtő, hogy amint az egészség fénye halványul, milyen felfedezetlen országok tárulnak elénk, a lélek milyen pusztaságait és sivatagait tárja fel egy enyhe influenzaroham, milyen szakadékokat és élénk virágokkal teli pázsitokat mutat meg egy kis hőemelkedés, milyen ősi s konok tölgyeket forgat ki bennünk gyökerestől a fájdalom; hogy hogyan merülünk alá a halál kútjába, és érezzük, ahogy fejünk felett összezárul a pusztulás vize, és felébredvén arra gondolunk, angyalok meg hárfák vesznek minket körül, amikor kihúzzák egy fogunkat és a fogorvos székében emelkedünk felszínre, és összetévesztjük „Öblítsen! Öblítsen!” felszólítását a Mennyből leereszkedő Istenség minket üdvözlő köszöntésével… Ha erre és még végtelenül többre is gondolunk, ahogy oly gyakran rákényszerülünk, akkor valóban furcsának találhatjuk, hogy a betegség nem foglalta el helyét az irodalom fő témái, a szerelem, a háború és a féltékenység között. Az ember azt hitte volna, hogy regényeket szentelnek majd az influenzának, epikus költeményeket a tífusznak, ódákat a tüdőgyulladásnak, dalokat a fogfájásnak. De nem; néhány kivételtől eltekintve – de Quincey kísérelt meg valami ilyesmit az Egy angol ópiumevő vallomásaiban, és Proust lapjain is biztosan akadna legalább egy-két kötetre való a kórságokról –, az irodalom szilárdan kitart amellett, hogy az elmével foglalkozzon, hogy a test csak közönséges üveglap, melyen keresztül a lélek tisztán és világosan kivehető, és – nem számítva egy-két szenvedélyt, mint például a vágy vagy a mohóság – valójában hasztalan, elhanyagolható, nem létező. Pedig épp ellenkezőleg, ennek a fordítottja igaz. A test egész nap, egész éjjel közbeavatkozik: tompává tesz, vagy élesít, színt ad, vagy elszíntelenít; viasszá olvad a júniusi melegben, faggyúvá dermed a februári ködben. Az odabent rejtőző teremtmény csak az üvegen át bámészkodhat, legyen az maszatos vagy rózsaszín, és egyetlen pillanatra sem válhat el a testtől, ahogy a kés a tokjától vagy a borsó a hüvelyétől; végig kell mennie a változások véget nem érő folyamatán, a melegen és a hidegen, a kényelmen és a kényelmetlenségen, az éhségen és a jóllakottságon, az egészségen és a betegségen, mígnem elérkezik az elkerülhetetlen katasztrófa: a test ízzé-porrá zúzza magát, és a lélek (azt mondják) elillan. De a testnek ezen mindennapi drámájáról nincsenek feljegyzések. Az emberek mindig az elme ügyeiről írnak, a gondolatokról, amelyek beléférkőznek; nemes terveiről, meg arról, hogyan civilizálta a világegyetemet. Azt láttatják, hogy a szellem, a filozófus toronybástyájába zárkózva, semmibe veszi a testet; vagy épp rugdossa, akár egy régi bőrlabdát, a hómező vagy a sivatag mérföldjein át, míg a hódítást és a felfedezést hajszolja. Elhanyagolják a nagy háborúkat, melyeket a test egymagában, az elme rabszolgájaként vív a hálószoba magányában, a láz vagy a melankólia rohamai ellen. Az okot persze nem kell messze keresni. Ahhoz, hogy ezeknek a dolgoknak egyenesen a szemébe nézzünk, egy oroszlánszelidítő bátorságára lenne szükség, valamint szilárd filozófiára, a föld gyomrában gyökerező értelemre. Ezek hiányában ez a szörnyeteg, ez a csoda, a test és annak fájdalma rövid idő alatt a miszticizmusba hajszol minket, vagy gyors szárnycsapásokkal a transzcendentalizmus elragadtatottságába repít. Gyakorlatiasabban fogalmazva: a közönség azt mondaná, hogy egy influenzának szentelt regényből hiányzik a cselekmény; panaszkodnának, hogy nincs benne szerelem, de tévednének, hiszen a betegség gyakran a szerelem álruháját ölti, és ugyanazokkal a furcsa trükkökkel ámít: bizonyos arcokat istenivé avat, arra késztet, hogy fülünket hegyezve órákon át a lépcső nyikorgását várjuk, a távollevők arcát pedig (amelyet egészséges állapotunkban bizony elég jellegtelennek látunk) újdonsült jelentőséggel ékesíti, míg elménk ezernyi legendát és románcot költ köréjük, amire egészségesen se ideje, se lehetősége nem lenne. Végezetül, a betegség mint irodalmi téma hátrányai között szerepel még a nyelv szegénysége is. Az angol nyelv, mely képes kifejezni Hamlet gondolatait és Lear tragédiáját, nem talál szavakat a hidegrázás és a fejfájás leírására. Mert csak egyetlen irányban fejlődött. A legegyszerűbb iskoláslánynak, ha szerelembe esik, ott vannak Shakespeare, Donne, Keats szavai, hogy kifejezhesse gondolatait, de ha egy páciens próbálja leírni fejfájását az orvosnak, a nyelv nyomban elapad. Számára nincs semmi készen kapott. Kénytelen maga kitalálni a szavakat, és egyik tenyerébe fájdalmát, a másikba meg egy adag tiszta hangot tenni (ahogy talán Bábel lakói is tették a kezdetekben), aztán úgy összepréselni őket, hogy a végén egy vadonatúj szó hulljon ki közülük. Valószínűleg valami nevetséges lesz belőle. Hiszen melyik született angol merne szabadon bánni a nyelvvel? Számunkra a nyelv szent, ennélfogva halálra van ítélve, hacsak az amerikaiak – akiknek tehetsége sokkal boldogabb új szavak alkotásában, semmint a régiek rendezgetésekor – nem sietnek segítségünkre és fakasztják fel a nyelv forrásait. De nemcsak új nyelvre van szükségünk – primitívre, finomra, érzékire, obszcénra –, hanem a szenvedélyek új hierarchiájára is; a szerelmet le kell mondatni a negyven fokos láz javára, a féltékenység adja át helyét az isiász kínjainak, az álmatlanság játssza a cselszövő szerepét, a hős pedig valami édes, fehér folyadék legyen: az a hatalmas, pilleszemű, puhaléptű Herceg, akinek egyik neve Klorál.

De térjünk vissza a beteghez. „Ágynak döntött az influenza,” mondja, de valójában arról panaszkodik, hogy hiányolja az együttérzést. „Ágynak döntött az influenza.” Mit fejez ki ez arról a súlyos tapasztalatról, hogy a világ megváltoztatja alakját, mert a műhely eszközei egyre távolibbnak tűnnek, miközben az ünnep hangjai oly romantikusak lesznek, akár a messzi mezőkről hallatszó körhinta, és a barátok is megváltoznak lassan: egyesek különös szépséget öltenek magukra, mások meg eltorzulnak, akár egy zömök varangy, míg az élet egésze távoli s szépséges tájként terül el, mint a nyílt tengeren hánykolódó hajóról fürkészett part; és a beteg pedig hol a csúcsra emelkedik, és nincs szüksége sem ember, sem Isten segítségére, hol meg a padlón fetreng, és már annak is örül, ha a szobalány feléje rúg – ez a tapasztalat megoszthatatlan, és, miként az lenni szokott az ilyen elhallgatott dolgokkal, a beteg szenvedése csak arra szolgál, hogy felébressze barátaiban saját influenzájuk, saját sajgásaik s fájdalmaik emlékét, amelyeket tavaly februárban senki nem könnyezett meg, s most kétségbeesetten, követelőzve kiáltoznak azért az isteni megkönnyebbüléséért, amit mások együttérzése nyújt.

De együttérzést nem kaphatunk. A Sors bölcsen nemet mond. Ha gyermekei, akiknek vállát már amúgy is bánat súlya nyomja, még ezt a terhet is magukra vennék, és képzeletben más fájdalmakat is hozzáadnának sajátjukhoz, nem emelkednének többé új épületek, az utak füves ösvényekké enyésznének, vége lenne a zenének és a festészetnek; mindössze egy nagy sóhaj szállna fel a Mennybe, és nem maradna más a férfiaknak s a nőknek, mint az elborzadás és a kétségbeesés. Egyébként is mindig van valami, ami eltereli a figyelmünket: egy verklis a kórház melletti sarkon, egy könyves- vagy ajándékbolt, hogy odébb csaljon a börtöntől vagy a dologháztól, de akár egy komisz macska vagy kutya is megakadályozhat, hogy a vén koldus nyomorúságának hieroglifáit a méltatlan szenvedés köteteivé rendezzük, és az együttérzés ama tetemes erőfeszítései, melyeknek gyakorlására a fájdalom és fegyelem e barakkjai, a bánat e kiszáradt jelképei kérnek, szégyenszemre elodázódnak egy másik alkalomra. Az együttérzést manapság egyébként is főként a tétlenkedők és a vesztesek osztogatják, többnyire nők (akikben az idejétmúlt furcsán együtt él az anarchiával és az újdonsággal), akiknek, miután kiestek a versenyből, marad idejük álmodozó, haszontalan kirándulásokra: C. L. például, aki az áporodott betegszoba tüze mellett ülve egyszerre józan és fantáziadús részletekből építi fel a kandallórácsot, a vekni kenyeret, a lámpát, az utcai verklit és az egyszerű dajkameséket a kötényekről meg a kalandokról; vagy A. R., a meggondolatlan, a nagylelkű, aki, ha egy óriásteknős lenne a legfőbb vigaszod, vagy épp egy basszuslant hangjaira vágynál, hogy felvidítson, tűvé tenné a londoni piacokat, és még mielőtt lemenne a nap, megszerezné, és díszpapírba csomagolva adná át őket; vagy a könnyelmű K. T. csupa selyemben, tollakkal díszítve, kifestve és púderezve (ami szintén időbe telik), mintha királyok és királynők lakomájára készülne, noha csak a betegszoba homályában tündököl: pletykáitól és imitációitól csilingelnek a gyógyszeres üvegek és felizzik a kandalló lángja. Ám az ilyen ostobaságoknak lejárt az ideje, a civilizáció más cél felé tart, mert ha a közép-nyugat városainak mind villanyfényben kell ragyogniuk, akkor e villamosítást megteremteni óhajtó Mr. Insull[1] jobban teszi, ha húsz-harminc megbeszélést jegyez elő minden egyes munkanapjára… És ez esetben mégis mi keresnivalója marad itt a teknősbékának meg a basszuslantnak?

A betegségben, valljuk be (mert a betegség nagy gyóntatószék), van valami gyermeki szókimondás: olyan dolgokat mondunk el és olyan igazságokat fecsegünk ki, melyeket egyébként az egészség óvatoskodó, tiszteletre méltó világa elrejt. Például az együttérzésről: jól megvagyunk nélküle. És ott az illúzió egy világról, ahol minden nyögés visszhangot kelt, ahol az embereket úgy kötik össze a közös szükségletek és félelmek, hogy ha egy csukló megrándul valahol, mozdul a másik is; ahol, legyen bármily furcsa a tapasztalatod, mások is már biztosan átélték azt, és ahol bármilyen messzire is jutsz gondolatban, valaki már járt ott előtted – mindez csak illúzió. Saját lelkünket sem ismerjük, nemhogy másokét. Az emberek nem kísérik egymást kéz a kézben az út végéig. Mindenkiben van egy kusza, járatlan őserdő; egy hómező, ahol még a madarak lábnyoma is ismeretlen. Egyedül vagyunk itt, és jobb is így. Folyton együttérzést fogadni, folyton kísérővel járni, folyton megértettnek lenni – elviselhetetlen lenne. Amíg azonban egészségesek vagyunk, fenn kell tartani a szívélyes látszatot és ismételten erőfeszítéseket tenni: kommunikálni, civilizálni, osztozni, megművelni a pusztaságot, okítani az őslakosokat, nappal együtt munkálkodni, éjjel meg mulatni. Betegen ez a színlelés megszűnik. Ha ágynak dőlünk, vagy ha párnák közé süppedünk egy széken, és egy másikra polcoljuk lábunkat, akárcsak egy hüvelyknyi magasságra is, többé már nem vagyunk katonák az épek seregében, dezertőrré válunk. Ők csatába menetelnek; mi pedig a gallyakkal együtt sodródunk a patak vizén, vagy a száraz levelek közt vergődünk a gyepen, hanyagul s közönyösen, de talán évek óta először képesek leszünk arra, hogy körülnézzünk vagy felnézzünk – hogy igazán megnézzünk valamit, mondjuk az eget.

Első benyomásra e szokatlan látvány különösképpen magával ragadó. Általában képtelenség, hogy hosszabb ideig kémleljük az eget. A járókelőket feltartóztatná és zavarba hozná valaki, aki nyilvánosan felfelé bámészkodik. Az égbolttöredékek, amelyeket még a kémények s templomtornyok is megcsonkítanak, háttérként szolgálnak számunka, esős vagy szép időt jeleznek, aranyszínűre mázolják az ablakokat, és az ágak hézagjait betöltve betetőzik a londoni terek boglyas őszi platánjainak pátoszát. És most, ahogy levél vagy százszorszép gyanánt elnyúlunk, és szemünket egyenest felfelé meresztjük, kiderül, hogy az ég mennyire más, mint hittük, és ez eléggé meghökkentő. Pedig mindig is ilyen volt, csak nem tudtunk róla! A formák szüntelenül képződnek, szétfoszlanak, a felhők összeütköznek, s aztán mint megannyi hajóraj meg tehervagon északról délre úsznak; a fény- és árnyékfüggönyök szüntelen fel- s legördülnek, és zajlik tovább a véget nem érő kísérletezés az arany sugarakkal meg kékszín árnyékokkal, melyek hol fátylat borítanak a napra, hol lerántják róla; hol kősáncokat emelnek, hol tovasodorják azokat – és ez a végtelen nyüzsgés, mely az Isten tudja, hány millió lóerőnyi energiát pazarol, évről évre érvényre juttatja akaratát. Ez a tény, úgy tűnik, magyarázatot, sőt, inkább kritikát igényel. Valakinek írnia kellene erről a The Timesba. Hasznát kellene venni. Nem lenne szabad hagyni, hogy ez a kolosszális mozi örökösen üres ház előtt játsszon. De nézzük csak még egy kicsit tovább, és egy másik érzelem fojtja el az állampolgári buzgalom felhorgadását. Isteni a szépsége, de isteni a szívtelensége is. Ezeket a mérhetetlen erőforrásokat ugyanis az ég olyan célra használja, melynek semmi köze az emberi örömhöz vagy az emberi haszonhoz. Ha mindannyian arccal lefelé, megdermedve és megmerevedve terülnénk el, az ég akkor is kék és arany színeivel kísérletezne. Talán akkor, ha lefelé nézve valami nagyon kicsi, közeli és ismerős dolgot látnánk, rátalálnánk az együttérzésre. Vizsgáljuk meg a rózsát. Oly gyakran láttuk már cserépben nyílni, oly sokszor hasonlítottuk már pompáját a szépséghez, hogy elfelejtettük, miként áll a földben mozdulatlanul és szilárdan egész délután. Őrzi a tökéletes méltóságot és higgadtságot. Szirmai utánozhatatlanul feszesen összeborulnak. De most talán egy szirom szándékosan lehull, aztán az összes többi virág: a buja bíbor, meg a krémszínű, melynek viaszos húsában mintha kiskanálból rácsorgatott cseresznyelé örvénylene; és a kardvirágok, a dáliák, a szakrális, egyházi liliomok, a barack- és borostyánszínben játszó, pedáns keménygallért viselő virágok mind szelíden fejet hajtanak a szellőnek – mind, kivéve a nehéz napraforgót, mely délben büszkén köszönti a napot, de éjfélkor talán a holdat megtagadja. Így állnak hát a virágok, és az ember minden dolog közül éppen ezeket, a legmozdulatlanabb, legönállóbb lényeket tette társává; ők jelképezik szenvedélyeinket, ékesítik ünnepeinket, és ők hevernek (mintha csak ismernék a bánatot) a halottak párnáin! Nagyszerű dolog, hogy a költők a természetben találják meg a vallásukat; az emberek vidékre mennek, hogy a növényektől erényt tanuljanak. És éppen közömbösségükben rejlik a vigasz. Az elmének azt a hómezejét, amit ember még nem taposott, a felhő meglátogatja, a lehulló szirom csókot lehet rá, épp úgy, ahogy egy másik szférában a nagy művészek – a Miltonok, a Pope-ok – nyújtanak vigaszt, de nem azzal, hogy gondolnak ránk, hanem épp azáltal, hogy megfeledkeznek rólunk.

Eközben, bármennyire is közömbös az égbolt, vagy fensőbbséges a virág, az épek serege a hangyák és méhek elszántságával menetel a hétköznapi csatákba. Mrs. Jones eléri a vonatot. Mr. Smith megszereli a kocsiját. A teheneket hazaterelik megfejni. A férfiak zsuptetőt raknak. A kutyák ugatnak. A vetési varjak hálószerű csapatokba verődve szállnak fel, s aztán hálószerű csapatokban szállják meg a szilfákat. Az élet hulláma fáradhatatlanul dobálja magát. Csak az ágynak esettek tudják, amit a természet nem is próbál titkolni: hogy végül győzedelmeskedni fog – a meleg elhagyja a világot, és fagyba dermedt lábunkkal mi sem vonszoljuk már tovább magunkat a mezőkön; vastag jégpáncél borít majd gyárat s gépet, a nap pedig kialszik. De még akkor is, amikor az egész földet beburkolja s csúszóssá teszi a jég, valami dimbes-dombos, göröngyös felszín jelzi majd egy ősi kert határait, és ott, a csillagok fénye alatt, fejét rettenthetetlenül felütve, a rózsa nyílni fog, a krókusz meg virulni. De nekünk, az élet horgával a szánkban, muszáj tovább vergődnünk. Nem merevedhetünk engedelmesen üveges halmokká. Még a fekvők is felpattannak a lábujjuk körüli fagy puszta gondolatára, és kinyújtóznak, hogy az egyetemes reményért folyamodjanak: a Mennyországért, a halhatatlanságért. Mivel az emberek annyi évszázadon át vágyakoztak, valamit már biztosan létrehoztak: lesz egy zöld sziget, ahol az elme megpihenhet, még ha a test nem is vetheti meg ott a lábát. Az emberiség együttes képzelőereje biztosan megrajzolt valamiféle határozott körvonalat. Vagy mégsem. Az ember kinyitja a The Morning Postot és a lichfieldi püspök homályos, gyenge, vizenyős, hatástalan értekezését olvassa a Mennyről. Az ember figyeli a hívőket, ahogy sorban bevonulnak azokba a pompás templomokba, melyekben a legzordabb napokon, a legnedvesebb vidékeken is mindig égnek a lámpák, szólnak a harangok, és bárhogyan is zizegnek az őszi levelek vagy sóhajtozik a szél odakint, a remények és vágyak hitté és bizonyossággá válnak odabent. De vajon valóban békések ezek az emberek? A fennkölt meggyőződés fénye ragyog szemükben? Vajon merne bármelyikük is a Beachy Head szirtfaláról egyenesen a Mennybe ugrani? Csak az együgyűek tennének fel ilyesfajta kérdéseket; a hívők kis csoportja hátramarad, vánszorogva tépelődik; az anya megviselt, az apa fáradt. A püspökök is fáradtak. Gyakran olvassuk, ugyanebben az újságban, hogy az egyházmegye autót ajándékozott püspökének, és hogy valami vezető tisztségviselő meg is jegyezte az átadáskor – mint nyilvánvaló igazságot –, hogy a püspöknek bizony nagyobb szüksége van a járműre, mint a gyülekezetéből bárkinek. Persze a Mennyország megteremtéséhez nincs szükség járművekre, csak időre és koncentrációra. Egy költő képzelőerejére. Magunkra hagyatva mi csak maszatolhatunk vele – elképzeljük Pepyst a Mennyországban, elábrándozunk arról, hogy kakukkfűcsomókon állva hírességekkel csevegünk, aztán azokról a barátainkról pletykálkodunk, akik a pokolban ragadtak, vagy ami még rosszabb, visszatérünk a földre, és azt választjuk – mivel választani szívünk joga –, hogy újra meg újra itt éljünk, hol férfiként, hol nőként, tengerészkapitányként, udvarhölgyként, császárként vagy parasztasszonyként, ragyogó városokban vagy távoli lápvidéken, Teheránban vagy Tunbridge Wellsben, Periklész vagy Artúr király, Nagy Károly vagy IV. György idején – mert csak élünk és élünk, míg túl nem éljük azokat az embrióéleteket, melyek fiatalkorunkban rendeződnek körénk, míg fel nem emészt bennünket az a zsarnoki „én,” aki ebben a világban győzedelmeskedik, de nem bitorolhatja – ha a kívánság változtathat ezen – a Mennyet is, arra kárhoztatva minket, akik mint William vagy Amelia játszottuk eddig szerepünket, hogy örökre William vagy Amelia maradjunk. Így, magunkra hagyatva, csak hús-vér emberként töprenghetünk. Szükségünk van tehát a költőkre, hogy képzelődjenek helyettünk. A Mennyteremtés kötelességét a koszorús költő tisztségéhez kellene rendelni.

(Folytatjuk!)

*

Jegyzet:

[1] Samuel Insull brit iparmágnás, innovátor és befektető volt. Miután Chicagoba emigrált, hozzájárult az Egyesült Államok integrált elektromos infrastruktúrájának megteremtéséhez.