Virginia Woolf: Betegnek lenni (2.)
Fotó: Wikipédia
Virginia Woolf: Betegnek lenni (2.)

Virginia Woolf nagyesszéjének második, befejező része.

Való igaz, hogy a költőkhöz fordulunk. Betegen csak vonakodva vállalkozunk azokra az elhúzódó erőfeszítésekre, amelyeket a próza megkövetel. Nem tudunk minden képességünknek parancsolni, nem tudjuk eszünket, ítélőképességünket és emlékezetünket éberen tartani, miközben a fejezetek egyre sorjáznak, és amint az egyik a helyére kerül, máris résen kell állni a következő érkezésére, amíg az egész szerkezet, a boltívek, a tornyok, az oromzatok szilárd alapokon nem állnak. A ​Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története nem influenzásoknak való könyv, sem Az aranyserleg vagy a Bovaryné. Másfelől, amikor a felelősségvállalás háttérbe szorul, és az értelem nem dolgozik – mert ki követelne kritikát egy betegtől, vagy azt, hogy az ágyhoz kötött józanul gondolkodjon? –, más kívánalmak érvényesülnek, méghozzá hirtelen, rapszodikusan, hevesen. Fosztogatjuk a költők virágait. Letépünk egy-két sort, és hagyjuk, hogy az elme mélyén kinyíljanak, kitárják fényes szárnyaikat, vagy úszkáljanak, mint színes halak a zöld vizekben:

és estenként
a nyáj felé jár az alkonyi réteken[1]

sűrű nyájakban kelt a bércen át,
és pásztoruk volt lassu lusta szél;[2]

Akár egy háromkötetes regényre valót is el lehetne merengeni, majd kikerekíteni Hardy egyetlen strófájából, vagy La Bruyère egyetlen mondatából. De megmártózhatunk Lamb leveleiben is – mert néhány prózaírót úgy kell olvasni, mintha költők lennének –, és ezt találjuk: „Vérengző gyilkosa vagyok én az időnek, s most megölném apránkint. De a féreg teli élettel…”[3] És ugyan ki tudná megmagyarázni ennek gyönyörűségét? Vagy kinyithatjuk Rimbaud-t, és ezt olvassuk:

O saisons, Ô châteaux
Quelle âme est sans défauts?[4]

És ugyan ki racionalizálná a varázst? Betegség idején, úgy tűnik, a szavakat is birtokába keríti a misztika. Megértjük, mi rejlik felszíni jelentésükön túl, ösztönösen érzékeljük ennek, annak vagy amannak az értelmét – egy hangot, egy színt, itt egy hangsúlyt, ott egy szünetet – amiket a költő, tudván, hogy a szavak mindig is soványak lesznek a gondolatokhoz képest, szétszór lapjain, hogy együttesen olyan lelkiállapotot idézzenek fel, melyet a szavak nem tudnak kifejezni, sem az értelem megmagyarázni. Betegség idején az érthetetlenség egészen a bűvkörébe von minket, talán több joggal, mint ahogy azt az épek szeretnék. Egészségesen a jelentés a hang helyére tolakszik. Az intelligenciánk uralkodik érzékeink felett. Betegen azonban, amikor a rendőrség nincs szolgálatban, Mallarmé vagy Donne egy-egy homályos verse, egy-egy latin vagy görög mondat alá kúszunk, és a szavak illatozni kezdenek, fodrozódnak, mint a levelek, fény- és árnyékfoltokkal borítanak be minket, és ha végül tényleg megragadjuk a jelentést, az csak gazdagabb lesz attól, hogy elménk mélyéről lassan halad felfelé, szárnyán a sok-sok virággal. A külföldiek, akiknek az angol nyelv idegen, előnyben vannak hozzánk képest. A kínaiak bizonyára jobban értik az Antonius és Kleopátra hangját, mint mi.

A meggondolatlanság a betegség egyik velejárója – mert törvényen kívüliek vagyunk –, és a meggondolatlanságra van leginkább szükségünk, amikor Shakespeare-t olvasunk. Nem arról van szó, hogy olvasása közben le kellene vetkőznünk az intelligenciát, hanem arról, hogy hírnevének tudata megfélemlít bennünket, és a temérdek kritikus temérdek könyve eltompítja azt mennydörgésként csattanó meggyőződésünket, miszerint semmi sem áll közte és köztünk, ami, ha illúzió is, mégis oly hasznos illúzió, oly csodálatos élvezet, oly heves ösztönzés a legnagyobbak olvasására. Shakespeare-t azonban egyre jobban belepi a légypiszok; egy paternalista kormányzat talán be is tiltaná, hogy írjunk róla, ahogy stratfordi emlékművét is a tollforgatók számára elérhetetlen távolságba állították fel. A kritika lármájában az ember csak négyszemközt kockáztatja meg sejtéseit, a margóra jegyzetel, de ha tudja, hogy valaki már kimondta ezt korábban, nála talán jobban is, akkor a lelkesedés oda. A betegség a maga királyi magasztosságában mindezt félresöpri, és nem hagy hátra mást, csak Shakespeare-t és jómagunkat, s aztán az ő irdatlan hatalmának meg a mi irdatlan arroganciánknak köszönhetően a korlátok leomlanak, a csomók kioldódnak, az agyban máris a Lear király vagy a Macbeth cseng-bong, visszhangzik, és még maga Coleridge is csak cincog, akár egy távoli kisegér. Mindez igaz minden darabra, sőt, még a szonettekre is, csak a Hamlet kivétel. Az ember a Hamletet csak egyszer olvassa életében, valamikor húsz és huszonöt éves kora között. Akkor még olyanok vagyunk, mint Hamlet, ifjak, mert – csak hogy tisztázzuk! – Hamlet maga Shakespeare, maga az ifjúság. De hogyan magyarázzuk meg, mi mik vagyunk? Hiszen csupán csak létezni tudunk. A kritikus így arra kényszerül, hogy mindig visszatekintsen, vagy szeme sarkából sandítson saját múltjára, mert látja, ahogy valami megmozdul és elillan a Hamletben; valahogy úgy, ahogy az ember megpillanja saját tükörképét egy üvegben, és pontosan ez az, ami, miközben örök változatosságot ad a darabnak, megakadályozza, hogy úgy érezzük – mint a Lear király vagy a Macbeth esetében –, hogy a középpont szilárd és állandó, bármi rakódik is rá egymást követő olvasásaink során.

De elég Shakespeare-ből, térjünk át Augustus Hare-ra. Vannak, akik azt mondják, hogy még a betegség sem indokolhat ekkora váltást, meg hogy a The Story of Two Noble Lives[5] nem vetekedhet Boswell életrajzaival; és ha mi azt állítjuk, hogy az igazán kiválóak mellett a legrosszabbakat szeretjük az irodalomban – hiszen a középszerűség az, ami gyűlöletes –, akkor inkább egyikből sem kérnek. Úgy legyen. A törvény a normálisok oldalán áll. Azok számára viszont, akiknek a láza kissé megemelkedik, Hare és Waterford meg Canning neve mindig kegyes fényt sugárzik majd. Persze igaz, hogy nem az első száz oldal… Ott, mint oly gyakran ezekben a vaskos kötetekben, csak bukdácsolunk, és az a veszély fenyeget, hogy elsüllyedünk a nagynénik meg nagybácsik tömkelegében. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy igenis létezik atmoszféra, hogy a mesterek gyakran szántszándékkal várakoztatnak minket oly tűrhetetlenül, hogy felkészítsék elménket arra, ami következik: a meglepetésre, vagy épp annak hiányára. Tehát Hare is elidőzik, a varázs észrevehetetlenül lopakszik felénk, és fokozatosan válunk szinte a család részévé, de valójában mégsem egészen, mert az egész furcsasága mindvégig megmarad bennünk, ennek ellenére osztozunk döbbenetükben, amikor Lord Stuart elhagyja a termet, ahol a bál már javában folyik, s legközelebb csak Izlandról hallunk hírt felőle. Az estélyek, mondta a lord, untatták, mert ilyenek voltak az angol arisztokraták, mielőtt az intellektussal frigyre léptek volna, ami aztán megrontotta elméjük finom egyedülállóságát. Az estélyek untatják őket, hát elmennek Izlandra. Aztán Lord Stuartot a Beckford-féle kastélyépítési mánia keríti hatalmába, szóval szinte egy egész francia château-t áthozat a csatornán, és hatalmas költségek árán dísztornyocskákat meg bástyákat építtet, melyek a cselédek hálószobájául szolgálnak majd, ráadásul mindezt egy omladozó sziklaszirt peremén, hogy aztán a szobalányok végignézzék, amint seprűiket a Solent tengerszorosának örvényei sodorják tova, és ez persze Lady Stuartot nagyon lehangolja, mégis, talán a lehető legjobbat hozza ki belőle, mert, ahogy egy ilyen előkelő hölgyhöz illik, a pusztulás ellenére is örökzöldeket ültet, míg páratlan szépségű lányai, Charlotte és Louisa, úgy nőnek fel, hogy fátyolszövet ruháikban, ceruzával a kezükben folyton-folyvást csak rajzolnak, táncolnak, flörtölnek. Igaz, nem igazán tűntek ki, hiszen akkoriban az élet nem Charlotte vagy Louisa élete volt, hanem a családok, a közösségek élete. Szétterülő háló volt, amely egyben tartott mindenféle unokatestvért, hozzátartozót, öreg alkalmazottat. A nagynénik (Caledon néni, Mexborough néni) és a nagymamák (Stuart nagyi, Hardwicke nagyi) afféle kórussá tömörülve együtt örvendenek s bánkódnak, együtt fogyasztják el a karácsonyi vacsorát, aztán együtt öregszenek meg, miközben ugyanolyan épek és karót nyeltek, mint fiatalon, csuklyás székeikben ücsörögve pedig virágokat vagdosnak ki, a jelek szerint, színes papírlapokból. Aztán Charlotte hozzámegy Canninghez, és Indiába költözik; Louisa hozzámegy Lord Waterfordhoz, és Írországba költözik. A levelek aztán lassan sikló hajókon szelik át a hatalmas térségeket, és minden egyre terjedelmesebbé és terjengősebbé válik, úgy tűnik, végtelen a tér és a szabadidő azokban a tizenkilencedik század eleji napokban, miközben sokak hite elvész, hogy a keresztény katona, Hedley Vicars élete élessze fel újra, aztán a nagynénik megfáznak, és felgyógyulnak, az unokatestvérek házasságot kötnek, és eljön a nagy ír éhínség meg az indiai szipojlázadás, de a két nővér marad, súlyos, ám néma bánatukra, hiszen akkortájt voltak dolgok, amiket a nők, akár az igazgyöngyöt, a keblükbe rejtettek, és nem voltak gyerekek, akik megtalálhatták volna. Az Írországban senyvedő Louisa gyakran magányos, mert férje, Lord Waterford vadászatokon tölti a napjait, ő azonban kitart: látogatja a szegényeket, és vigasztaló szavakat mond („Igazán sajnálattal hallom, hogy Anthony Thompson elvesztette az eszét, helyesebben, az emlékezetét, ha azonban értelme elégséges ahhoz, hogy egyetlen Megváltónkban bízzon, az éppen elég.”), és egyre csak rajzol és rajzol. Füzetek ezrei teltek meg az esténként készült ceruza- és tintarajzokkal, aztán az ács lepedőket feszített ki neki, ő pedig iskolai termekbe tervezett freskókat, aztán élő birkákat hozatott a hálószobájába, a vadőröket meg pokrócokba csavartatta, és a szent családot festette doszt, míg a nagy Watts fel nem kiáltott, hogy íme, hát itt van Tiziano méltó párja és Raffaello mestere! Lady Waterford jót nevetett ezen (mert nagylelkű, jóindulatú humora volt), és azt mondta, hogy ő csak festeget, hiszen életében még egyetlen leckét sem vett – nézzék csak meg felháborítóan kidolgozatlan angyalszárnyait. Ráadásul ott volt még az apja háza is, amit alá kellett dúcoltatnia, mert az egyre vészesebben dőlt a tenger felé, aztán gondoskodnia kellett a barátai szórakoztatásáról, és mindenféle jótékonykodással megtöltenie napjait, míg a lord haza nem jött a vadászatról; és ilyenkor – gyakorta éjféltájt –, egy füzettel a lámpa alatt ülve, még le is rajzolta, ahogy ura lovagi arcát félig eltemette egy tál leves. És a férfi újra kilovagolt, impozánsan, akár egy keresztes lovag, hogy rókára vadásszon, és Louisa ilyenkor integetett neki, és minden alkalommal arra gondolt: mi van, ha ez az utolsó? És egy reggel így is lett, mert a ló megbotlott, Lord Waterford pedig meghalt. Louisa ezt már azelőtt tudta, hogy elárulták neki, és Sir John Leslie – miután a földszintre rohant Lord Waterford temetése napján – többé már soha nem tudta elfeledi a szép Louisa látványát, ahogy ott állt az ablakban, és nézte a távolodó halottaskocsit, és azt sem, hogy később a függöny, a közép-viktoriánus, nehéz bársonyfüggöny miként gyűrődött össze ott, ahol a hölgy néma kínjában belemarkolt.

*

Jegyzetek:

[1] John Milton: Comus. A ford.

[2] Percy Bysshe Shelley: Prometheus Unbound. Ford. Babits Mihály

[3] Charles Lamb: The Best Letters of Charles Lamb. To Bernard Marton. A ford.

[4] Arthur Rimbaud: Ô saisons, ô chateaux. „Kastélyok, évszakok, / mely lélek nem dadog?” Ford. Lanczkor Gábor

[5] Augustus Hare The Story of Two Noble Lives című írása Charlotte és Louisa Stuart emlékirata, akik később – ahogy az esszé is leírja – hozzámentek Lord Canninghez és Lord Waterfordhoz. Charlotte és Louisa Stuart pedig Charles Stuart (Lord Stuart, 1st Baron Stuart de Rothesay) brit diplomata lányai voltak.

Az esszé szerzőjéről
Virginia Woolf (1882-1941)

Angol író.

A fordítóról
Klein Mari (1988)

Író, műfordító.

Kapcsolódó
Virginia Woolf: Betegnek lenni (1.)