Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei (részlet)
Fotó: PxHere/Monika Stawowy
Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei (részlet)

A férfit, aki az egészet vezette, Kutyakirálynak hívták. Kirill ismerte őt, valamikor kinológus, azaz a szolgálati kutyák idomára volt ezen a telepen. A Kutyakirály egészen fiatalkora óta, jó harminc éve foglalkozott kutyákkal, a konvoj és a kereső csoport juhászaival; ott is lakott a kutyatelep mellett. Nem ért el magas rendfokozatot, törzsőrmester lehetett, vagy legfeljebb alhadnagy, különben egyenruhát sem viselt, csak a megszokott, váll-lap nélküli szutykos köpenyt. Ez tulajdonképpen nem volt rendjén, lágerőr rangjelzés nélkül, de a főnökség elnézte neki a sötét muzsikadottságáért, amiért a Kutyakirály nevet is kapta: minden kutya ellenkezés nélkül engedelmeskedett neki – még az idegenek is, amiket más nevelt fel, más gazdához szoktak, a féktelenül vad szolgálati nyomozókutyák, amiket a szökevények felkutatására idomítottak.

Úgy hírlett – maga a Kutyakirály nem beszélt a múltjáról –, hogy egy nyugati erdei falucskában született, a háború utáni első esztendőben, amikor az erdőben még ott rejtőztek minden létező hadsereg dezertőrjei, a bandák maradványai, akiket minden katonaság ellenségnek tekintett. Az NKVD megkezdte a vidék „tisztogatását”, katonák jöttek, pórázon tartott kutyákkal – olyan sűrű volt a rengeteg, hogy idomított kutya nélkül lehetetlen a hajtóvadászat, a háború öt éve alatt mindenki, aki az erdőben rejtőzött, megtanult olyan rejtekhelyet ásni, hogy az ember akkor se veszi észre, ha átmegy fölötte. Egyszer, amikor a Kutyakirályt megjutalmazták egy kisebb szolgálati medállal, egy kissé elérzékenyült tőle – kitüntették! –, és röviden elmesélte, hogy kisfiú korában hogyan gondozott egy ajándékba kapott kutyát, Fáklya vagy Tűz volt a neve, vagy ilyesmi; mikor aztán a kutya kimúlt – nem tudták kikezelni –, a kisfiú valami olyat érzett, olyan jóságot, melegséget, mintha az állat búcsúzóul köszönetet mondott volna neki.

Mást kinevettek volna egy ilyen történetért, de a Kutyakirályt érdeklődve hallgatták, mert mindenki tudta, milyen a kapcsolata a kutyákkal. Azok pedig vadak voltak és okosak, habozás nélkül szembeszálltak késsel, pisztollyal, semmiféle trükk nem térítette le őket a nyomról, bármilyen régi legyen is, úgy tartották a nyomot, mintha kutya módra éreznének, de ember módjára gondolkodnának, hogy merre menekülhetett a szökevény, hol rejtőzhetett el, hogyan ravaszkodhatott. Idegeneket a Kutyakirály nem engedett be a tenyésztelepre, versenyekre – mert rendeztek ilyeneket a kolóniák között, hogy demonstrálják a kutyák idomítottságát – nem vitte az állatait, azt monda: négylábú sportolókra nincs szüksége, az rongálja a kutyát, rákapatja a külsőségekre, a dicséretre, márpedig nem a dicséretért kell dolgoznia, hanem egész kutyalényével törekednie kell, hogy elkapja a bűnözőt, mert a világ úgy van elrendezve, hogy a kutya rendeltetése: keresni, üldözni, agyarával belekapaszkodni a prédába. A Kutyakirálynál a tenyésztelepen rend volt és tisztaság, a kutyáit elsőosztályú hússal etette, megengedhette magának, mert ha nem kaptak el egy szökevényt, csak úgy repkedtek a váll-lapok, a Kutyakirály farkaskutyáiért pedig messzi kolóniákból is jöttek, vették őket, vagy lehetett cserélni arra, amire őneki szüksége volt. De kelletlenül vált meg tőlük, azt mondta, a kutyának kollektíva kell, és igaza is volt: az állatai két-három évig kitűnően dolgoztak az új helyen, aztán hozzászürkültek a többiekhez; azok viszont, amik a keze alatt maradtak, életük végéig megőrizték a kiképzettségüket, amikor pedig kiöregedtek, akkor is megkapták az ellátásukat mint tiszteletbeli négylábú csekisták.

A nyolcvanas évek végén, amikor Kirill éppen a büntetését töltötte, lazulás kezdődött, a politikaiakat mind kiengedték, a Kutyakirály pedig komor lett, érezte, hogy nagy változások közelednek. Egy szabadult illegális maszek – a jövő embere! – egyenest azt tanácsolta, szereljen le, és azzal biztatta, hogy nagyot szakíthat, ha magán kutyaidomító központot nyit.

A Kutyakirály nem hallgatott rá, pedig már kezdődtek az ellátási nehézségek, s még ő se tudott megfelelő táplálékot szerezni a kutyáinak. Közben a kolónia mellett létrejött egy szövetkezet, a sittesek matrjoskákat esztergáltak, akadt köztük egy festő, az pingálta a babákat; aztán jöttek a régi kardutánzatok, a díszládikák; szállítottak Leningrádba meg Moszkvába, a kolónia egyik szabadult rabja már menő bandita lett, és szárnya alá vette a kereskedést, a piacokon meg kéz alatt is. Egy darabig mentek a matrjoskák meg a kardok, de azok a tisztek, akik részt kaptak a szövetkezettől, már puhatolózni kezdtek a fakitermelés, a fakereskedés irányába; a Kutyakirály az útfélre került, az ő dolga maradt, ami volt, a kutyaidomítás, így aztán teljesen befelé fordult, szinte bezárkózott a tenyésztelepre; de nem engedte el magát, és a kutyáit, ha lehet, még alaposabban dresszírozta, mint azelőtt.

Aztán jött 1991 augusztusa, s úgy másfél évvel később kezdett elmaradozni az őrség fizetése. A Kutyakirály orvvadászatra kényszerült, hogy a kutyáit legyen miből etetni; egyszer majdnem lelőtte az erdészt, amikor az lefülelte két, még meleg szarvastetem mellett. A Kutyakirály amúgy is emberkerülő természet volt, most még ritkábban állt szóba a többi tiszttel, egyre több időt töltött a kutyák közt, mintha tanácskozna velük, hogy hogyan éljen ezután, próbálta megérteni, hogyan fogadják a kutyák az új időket, hogy mit éreznek a jövőben.

Amikor a kolóniát bezárták, a Kutyakirály nem volt hajlandó elköltözni; először leveleket irkált a felettes instanciáknak, mert úgy gondolta, odafent nem tudják, mi a helyzet, különben miképp magyarázható ez a rettenetes baklövés? Később azonban rájött, hogy a tábornokok is szükségtelennek tartják ezt a kolóniát, elég a többi, attól fogva nem hitte, hogy az állam az állam, a rendőrség – rendőrség; úgy gondolta: minden ki lett cserélve, semmi se igazi többé, olyanokat kell keresnie, akiknek, akárcsak neki magának, nyitva maradt a szeme.

Aztán egy szép napon abbahagyta az őrlődést meg a petícióírogatást. A lelkében megnyílt valami, amiről neki magának sem volt tudomása; talán most először megérezte, hogy másmilyen is lehetett volna az egész élete, ha fiatalkorában nem ölti magára a rendőregyenruhát.

Remeteként áttelelt az elhagyott kolóniában, ahol megőrizte a tenyésztelepet, másfél tucat válogatott farkaskutyát, aztán lőtt egy csomó prémes vadat, és megvett egy régi, leselejtezett UAZ mikrobuszt, ami valamikor a konvojnál szolgált. Afféle sintérként, járni kezdte a falvakat és településeket, kereste az emberhulladékot – elzüllött iszákosokat, internátusból szökött csavargó kölyköket, szellemi fogyatékosokat, rokkantakat, kiöregedett útszéli prostikat, akik már nem kaptak fuvart. Kirill elmondta: a falusiak szó nélkül kitalálták, minek jött a Kutyakirály, és egyeseket maguk adtak ki; a csavargókkal csak a baj volt, lopkodtak, befészkelték magukat az elhagyott házakba; itt-ott régebbről is ismerték a Kutyakirályt, emlékeztek rá, hogy a lágerőrséghez tartozott, de volt, ahol nem ismerték, mégis rájöttek, hogy kiféle – errefelé sok volt a láger, itt könnyen felismerik a smasszerfélét.

A Kutyakirály kis híján egy évig furikázott a környéken; néhány hetenként indult bejárásra. Ez alatt az idő alatt senki egyszer se kérdezte, kiféle, és hová viszi az embereket. Ha legalább egyszer hibázott volna, olyasvalakit próbált volna elvinni, aki meg tudja védeni magát, vagy szimpatikus lett volna a helybelieknek, minden másként alakul; de a Kutyakirály csak olyanokat választott, akiktől a falvak és települések lakói maguk is örömest szabadultak volna, csak nem tudták, hogyan. Gyűlölték azok a csavargókat fenemód, folyton tüzek támadtak miattuk. Kialakult egyfajta hallgatólagos megállapodás; egyesek még azzal is megpróbálkoztak, hogy üzlettársnak ajánlkoztak, azt gondolván, hogy valami jól jövedelmező vállalkozásba kezdett a tajgában, aranylelőhelyet talált, és rabokat gyűjt; egyébként azokból, akiket begyűjtött, hitvány munkások lettek, és a többség úgy vélekedett, hogy az egykori lágerőr meghibbant, arra adta a fejét, hogy kiirtja a csavargókat; de mivel mást nem vont be a bűnébe, nem tettek keresztbe neki.

A Kutyakirály a legelején valószínűleg még látta a foglyaiban az embert, élt benne az őrszolgálati szabályzat, amely megóvta a felesleges kegyetlenkedéstől. Vagy egy tucatnyian, az erősebbek, a kőfejtőben meg a vágásterületen dolgoztak, de a többiek, a munkára alkalmatlanok alkották a „kontingens” nagyját, és a Kutyakirálynak talán még nagyobb szüksége volt ezekre, mint a munkásokra: a gyermekotthoni szökevények, a félnótások, az ágrólszakadt csavargók egy szó ellenvetés és kétség nélkül fogadták az általa kigondolt létezési formát. Amikor esténként összeszámolta őket, és a létszám stimmelt, szinte már-már melegséget érzett irántuk: pusztán azért, hogy vannak, hogy uralkodik fölöttük, és eszük ágában sincs megszökni; szökni egyébként lehetetlen volt.

Azalatt, amíg egyedül élt az egykori kolóniában, keresztezte a farkaskutyát a farkassal. Bizonyára úgy gondolta, hogy olyan állatot nyer, amelyik engedelmes, mint a kutya, és vad, mint a farkas; csakhogy úgy alakult, hogy a túsza lett ennek a maga által kitenyésztett, új kutyafajnak.

Ezek az állatok nehezen engedelmeskedtek az idomításnak, csak egész kevesen voltak képesek megülni a láncon. Igen, ő volt a Kutyakirály, és a kutyák engedelmeskedtek neki, de csak annyira, amennyi kutyavér folyt az ereikben. Ám a farkasvér felett már nem volt hatalma: a kutyák királya volt, nem a farkasoké.

Mint Kirill elmondta, egyszer az új kutyák megtámadták még a Kutyakirályt is; a cigányosan ügyes testű, szívós Kutyakirály visszaverte a támadást, úgy, hogy egyiknek ásóval kettéhasította a fejét. Csakhogy húsz kutya volt, és nem lehetett elzavarni őket, mert a kolóniát a saját területüknek tekintették. Hogy agyonverje, agyonlője őket, arra a Kutyakirály képtelen lett volna, az állatok az ő oktalan gyermekei voltak, maga tenyésztette ki őket, vesződött a kölykökkel; az egyik barakk az övék volt, oda rajta kívül senki be nem léphetett, senki nem tudta, mi történik odabent. A Kutyakirály csak egy dolgot tudott megtanítani nekik: az őrzés tudományát; ha bárki megpróbált megszökni a kolóniából, ott termett mellette az egyik kutya, morogva hívta a többieket, együtt ledöntötték a lábáról a szökevényt, marták, harapták, amíg a Kutyakirály el nem vonszolta onnan a vezérállatot.

Bizonyára így született a fejében a rettenetes gondolat. A kutyák szaporodtak, egyre több lett belőlük, ő pedig érezte, hogy hamarosan még az ő képessége, a kutyák feletti uralma sem fog segíteni, túlságosan sokan lesznek, ő pedig nem lesz képes visszatartani őket se ésszel, se erővel, elvét valamit, hibázik egyet, s a borzas fejekben fellobban a zavaros gondolat, hogy hátha nem is Király, hanem egyszerűen egy ember; a hatalom apránként kicsúszott a kezéből, átvették a kutyák. Neki pedig ki kellett eszelnie valamit, hogy a falka ismét az övé legyen, hogy visszaszerezze királyságát; és kieszelte.

Első alkalommal minden véletlenül történt; két csavargó alagutat ásott a barakkból, a nyomaikra gázolajat öntöttek, hogy a kutyák ne tudjanak szimatot fogni; éjszaka, amikor mindenki aludt, kilógtak a közeli a mocsárhoz, a vízhez; a kutyák éppen nem voltak a kolóniában, falkában nyargalásztak a környező erdőkben, vadat hajkurásztak, tápláléknak, mire pedig visszaértek, a szökés óta eltelt öt vagy hat óra.

A csavargók csak egy hibát követtek el: ott hagyták a rongyaikat, amikben aludtak, benne a szagukat; a Kutyakirály kicipelte ezt a rongycsomót a barakkból, odavetette a kutyák elé, és rájuk parancsolt, hogy keressenek. A falka megszaglászta a mocskos, félig elrothadt pufajkákat, és mintegy kelletlenül elügetett az erdőbe; egy nap múlva tértek vissza, néhány állat sántikált – a csavargóknak húszcentis szögekből köszörült késeik voltak. Amikor a kutyák visszatértek, a Kutyakirály érezte, hogy az állatok megváltoztak: másképp néztek rá, másképp járultak elé, mintha azelőtt homályban éltek volna, ő pedig most megajándékozta őket a lét isteni értelmével: a vadászattal; a falka ismét a markában volt.

Most időről időre, néhány havonta, amikor úgy érezte, hogy a falka viselkedése kezd irányíthatatlanná válni, a kutyák kelletlenül engedelmeskednek a parancsnak, felgyülemlik bennük a vadság és a vadászat szomja, áldozatot jelölt ki számukra. Persze, senki nem akart önszántából megszökni, tisztában voltak vele, hogy a kutyák utolérik őket; de a választás egyszerű volt: az áldozatot vagy odavetik egyenest a kutyák elé, hogy széttépjék mindjárt a telepen, vagy mégis megpróbál menekülni.

Tulajdonképpen a rabok akár meg is próbálhatták volna, hogy megölik magát a Kutyakirályt; de ehhez túlságosan rettegésben tartotta őket. Mindannyian tanúi voltak, ahogy szót se szólva beszél a kanokhoz, ahogy a tüzelő szukák bárgyú rajongással, hízelegve henteregnek előtte. Amikor kutyaszagot árasztó köpenyében, amely magába szívta az állatok nyálát, vérét, torkuk leheletét, kiállt a tornácra, és odatartotta arcát a napfénynek, csak úgy áradtak belőle minden irányba a legyűrhetetlen, szőrborzoló energiahullámok, mintha feltöltődne ettől a napfénytől, a tönkökön végigcsorgó meleg levegőáramoktól; mintha mindez – a napfény, a lombok rezgése, a fenyők száraz zizegése – alakulna át benne azzá, ami hatalmad ad neki a kutyák fölött.

Igen, a Kutyakirálynak uralkodnia kellett a kutyák fölött, így élt több mint harminc éve. Kutyák megszámlálhatatlan sokaságát nevelte fel és képezte ki, százakat, talán ezreket is; az elsőket, azok kölykeit, unokáit, déd- és ükunokáit; egész kutyanemzedékek vonultak el előtte, ő pedig az uruk volt születésüktől a halálukig. Ha pedig nem rendelkezett volna ezzel a különös tehetséggel, ha nem lett volna képes rá, hogy a veséjébe lásson a kutyának, irányítsa oktalan akaratát, akkor egy senki lett volna, az őrszolgálat hadnagya, kutyakiképző, amilyenből tizenkettő egy tucat; világosan érezte, hogy ezek az új félvér állatok a legkülönbek – a kutyák és farkasok kölykei –; túlságosan erősek voltak még számára is, túlságosan zord, vad vér folyt az ereikben; csakhogy ő is egyre tapasztaltabb lett, így irányította őket, és egyre jobban nőtt a tulajdon szemében.

A Kutyakirály ötödik alkalommal rendezett szökevényvadászatot; ötször tért vissza a falka másnap, és csak egyszer hiányzott egy állat. A Kutyakirály átvizsgálta a kutyákat, az ágaktól tépett, sárral telefröcskölt szőrük közt lelt legapróbb vérfoltokat is, és kiolvasta belőlük, hogyan történt a dolog.

Alighanem véletlenül arra vetődő vadgyümölcs-szedők is tanúi lehettek ezeknek a hajtóvadászatoknak, és szétvitték a hírüket a falvakban. A Kutyakirály sintér körjárataival senki nem kapcsolta össze a falka megjelenését a mocsarak közt; meg aztán a szájról szájra járó história maga is változott, már nem kutyákról szólt, hanem a tajgában kóborló fenevadakról, tisztátalan szellemekről; sőt, volt úgy, hogy a Kutyakirályban az emberek a védelmezőjüket látták, és arra kérték, pusztítsa el ezeket a tisztátalan lényeket.

Ami azt illeti, a helyi tajga nem csekély mértékben járult hozzá, hogy a híresztelés ilyen irányba változott. Az erdő voltaképp alacsony növésű volt, eget eltakaró faóriások nem is akadtak benne, mégis érződött itt valami veszedelmes bűverő. Túlságosan sok volt a víz, a tó, a folyó, patak, csermely, vizenyő, zuhogó, forrás; megy az ember az erdőben, és körülötte tucatnyi vízfolyás, tucatnyi patak csordogál, és halk mormolásuk oktalannak tetsző nyugtalanságot kelt. A folyók és patakok örökké mozogtak, és ez mozgás átalakította a tájat, bizonytalanná tette a körvonalait; a tavak sötét, átláthatatlan vize zárttá, tükrössé változtatta, mintha mögötte lett volna még valami, és a sötét bozótban átjárók rejlenének egy másik térbe.

Az ember ott soha nem érezte biztonságban magát; mindenütt érződött a mocsarak rejtett rothadása, nekrotikus, titkos élete; a mocsarak elvágták az utakat, kanyargásra kényszerítették az embert, örök elérhetetlenséggé változtatták a tájat, amelyen lehetetlen egyenesen haladni; a mocsarak rétnek vagy mohamezőnek mutatták magukat, csapdába csalták az embert – ez is újabb félrevezetés, álarc, színlelés.

A vidék az elmét babonákra tette hajlamossá, beleláttatott mindenfélét az ágakba és árnyakba, váratlan veszélyeket sejtetett. Itt egykönnyen születtek a regék a tajgában rejlő tisztátalan erőkről, madarak röptéből, a hal csobbanásából az örvénykútban, az útra vetődő esti árnyakból. Az erdőben pedig akadtak az elhagyott falvakból menekült elvadult kutyák, nekünk is ezek jutottak eszünkbe, amikor megpillantottuk a Kutyakirály embervadász falkáját; olykor azok is megtámadták az embert. Általában összeszokottan, ügyesen, hozzáértőn vadásztak, és aki találkozott velük, nem annyira maguktól állatoktól ijedt meg – melyek között akadtak valóságos fenevadak is –, hanem meglepő tanultságuktól; a kutyák nagyon gyorsan falkába verődtek, az a szokásuk viszont, hogy hallgatnak az emberre, egykettőre elpárolgott belőlük. A tajgák tősgyökeres lakói közül egy se mert tengelyt akasztani velük, még a farkasok sem – hiszen azok vadállatok voltak, a kutyák viszont valami új fajt jelentettek, amely sokat tanult az embertől: gonoszságot, kegyetlenséget, arcátlanságot, halálos, lélektelen önbizalmat, és a vad megtorpant, meghátrált. A Kutyakirály megpróbálta megkezesíteni őket, de még neki, a kutyák urának sem sikerült, mintha nem is kutyák, hanem négylábú emberek volnának.

A híresztelések a kezére játszottak a Kutyakirálynak: többé senki nem merészelt behatolni a tajga mélyére, elmenni a kolóniával szomszédos, vadgyümölcsben bővelkedő mocsarakig. Benne pedig egyre inkább megszilárdult a meggyőződés, hogy ura a hatalmas erdőségnek, mint ahogy csakugyan az volt: önkényúr, egyeduralkodó. A rendőrséggel meg a nagy banditákkal nem volt semmi dolga, azok még csak nem is tudtak arról, hogy létezik valami Kutyakirály; hanem a kis településeken és falvakban kezdték kimutatni a tiszteletüket, mert az emberek rájöttek, hogy ezekben a zavaros, átmeneti időkben a tőszomszédságukban kinőtt valami új hatalom, amivel együtt kell élni. Amellett a Kutyakirály megtisztította ezeket a falvakat, eltüntette a csavargókat és a piti iszákos tolvajokat, újak pedig nem jöttek, mert a csavargók a tévedhetetlen telegráfszolgálatuk jóvoltából tudomást szereztek róla, hogy az a vidék nem veszélytelen. A csavargóknak ugyan voltaképpen nem volt módjuk, hogy hírt adjanak egymásnak, mégis tudomást szereztek mindenről, ami kellett nekik, mintha jeleket hagytak volna maguk után, így aztán a falvakban nyugalom támadt.

A Kutyakirály már azon gondolkodott, hogy adót vet ki ezekre a falvakra, mintegy az örökbirtokába veszi őket, és fekete fakitermelőket szervez maga alá. Lassan, nehézkesen, de biztosan más ember gyúródott belőle, uralkodói öntudattal, de őrült beütéssel, mert a hatalmát nem az emberekre építette, hanem a kutyákra, és azon gondolkodott, hogy elszaporítja őket, hogy a számuk több százra rúgjon. Az emberek meg úgy gondolták: amikor a kolóniát bezárták, az egykori lágerőr tudta, hogy minden vissza fog térni, és készséggel elismerték, hogy próféta, vagy titkos őriző, amilyenből valószínűleg sok maradt a megfelelő helyeken, a zónákban meg a titkosított gyárakban, ahol várják a Szovjetunió feltámadását – csak egyszerűen nem hallani róluk.

Amott valahol, a Nagy Földön égett a parlament, háborúk kezdődtek, az erdők rengetegében pedig kinőtt egy tizenhetedik századi figura, egész Oroszföld lázadó cárja. Igazából semmiféle fogalma nem volt a hatalomról, értelmileg megmaradt az őrszolgálat hadnagyának, sőt meg is hibbant kissé, babonás lett, már nem az esze vezérelte, hanem a vad érzés; a Kutyakirály mindenki másnál mélyebben belelátott az új időkbe, átérezte, bebocsátotta magába, az pedig úgy megváltoztatta, megdöbbentette, mint valami sugallat.

 

A cikk szerzőjéről
Szergej Lebegyev (1981)

Orosz író, újságíró. Hét éven keresztül geológiai kutatásokban vett részt Oroszországban és Közép-Ázsiában. 

A fordítóról
Soproni András (1942)

Műfordító. Oroszból és angolból fordít, főleg prózát, jelenleg azonban Puskin költeményeivel birkózik. Fordított kötetei száma meghaladja a százhúszat.  Legjelentősebb munkái: Alekszandr Szolzsenyicin: A GULAG szigetvilág, Vaszilij Akszjonov: Moszkvai történet, Vaszilij Grosszman: Élet és sors, Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai.

Kapcsolódó
A gonosz genealógiája (Szergej Lebegyev: A Debütáns)
Gyürky Katalin (1976) | 2021.03.30.