Múlt ősszel bicikliztem utoljára. Hirtelen fájdalom hasított belém, a derekamtól egész a jobb lábam nagyujjáig nyilallt, és örökre kivetett a nyeregből. Miután másfél hónapon át vergődtem egyik szakrendelőtől a másikig, közölték a diagnózist: discus cherniae. Végül az ideggyógyászati osztályon kötöttem ki, ahol megismerkedtem Aprcoviccsal. Aprcovics prosztatarákban szenvedett. Azért feküdt itt, mert az onkológián nem volt férőhely. Az ideggyógyászaton gyorsan meghalnak a betegek, átadják a lebensraumot a következő csoport nyomorultnak, akik annak rendje s módja szerint sorra kerülnek, hogy meghaljanak. Itt, a neurológián elég sok olyan beteg feküdt, akiket tulajdonképpen más osztályokon kellett volna elhelyezni, de helyhiány miatt ide lökték őket. Senki sem szeret itt lenni, mert minálunk még mindig nem vette észbe a nép a neurológia meg a neuropszichiátria közti különbséget – ez a nép olyan szűkagyú, hogy fontosabb dolgokat sem tud megkülönböztetni –, ezért a neurológiai betegeket bolondoknak nézik. Gyakran joggal. Sokan tényleg úgy viselkednek, mint a bolondok.  Mondhatni, a többség. Aprcovics azonban nem tartozik közéjük. Aprcovics a legszellemibb lény, akit életem során sikerült megismernem. Erre elég hamar rájöttem, noha kezdetben kissé túl különösnek találtam őt. Magyarán, bolondnak néztem. Kertelés nélkül a dolgok közepébe vágott. „Sajnálom, kedves uram”, mondta azonnal, amint befektettek az ápolók a kórterembe, „ higgye el nekem, igazán sajnálom, hogy nem fogom megérni a világvégét. Nagy esemény lesz. Az lesz az egyetlen igazi esemény! Minden jel arra mutat, hogy közel a világvége. Remélem, maga vallásos. Ha vallásos, akkor tudja, mire gondolok. Akkor lesz miről beszélgetnünk.” „Vallásos vagyok”, feleltem. Ez igaz is. Szó mi szó, a vallásosságom elég langyos és bizonytalan, enyhén szólva labilis, mégis nyugodt lélekkel mondhattam, hogy vallásos vagyok. Aprcovics rögtön ezután kapott egy injekciót, nyilván morfiumot, és azonnal elaludt, az ápolónő pedig, aki beadta, odaszólt nekem, hogy rá se hederítsek arra, amit Aprcovics mond. „Miket össze nem beszél szegény. Folyamatosan erős fájdalomcsillapítókat kap. Állandóan a világvégéről hablatyol.”  Egy csöppet sem tetszett nekem ez az ápolónő. Szőke liba, aki filmszerepről álmodozik; az első naptól kezdve mindent megtett, hogy elcsábítson, mert valami oknál fogva a fejébe vette, hogy segíthetek neki irreális ambíciói valóra váltásában. Igazából semmi sem tetszett nekem ezen az osztályon. Aprcovics mellett még négy beteg feküdt a kórteremben. Ebből három gutaütéses, béna. Semmi mást nem csináltak, nem is voltak képesek másra, szünet nélkül a szükségüket végezték azokba az undorító edényekbe, amelyek egy tollas állat nevét viselik. Ha mindez film lett volna – a mi nővérkénk nagy örömére –, akkor ezek hárman lettek volna a statiszták. Csak azért voltak itt, mert a Honvédkórházon kívül, ahova nekem nem volt bejárásom, gyakorlatilag nincsenek egy- vagy kétágyas kórtermek. A negyedik szobatársunk, Drempetics, egyáltalán nem volt beteg. Ellenkezőleg, makkegészséges volt. Néhány évvel ezelőtt – mesélte Aprcovics –, valami ártalmatlan sebészeti beavatkozás végett fölvették a kórházba, és ő többé nem akart elmenni innen. Indignáltan elutasította az elbocsátást, és noha ezt semmivel sem tudta megindokolni, itt maradt, s úgy tűnik, örökre itt akar maradni a neurológiai osztályon, a 4-es számú kórteremben, ahol rémuralmat vezetett be. Nagyon jó kapcsolatai voltak ennek a Drempeticsnek, a Külügyminisztérium egykori könyvelőjének, aki évtizedeken át a harmadik világ országaiban szolgált a JSZSZK nagykövetségein és konzulátusain, más szóval kémkedett és besúgói tevékenységet végzett. Nem volt neki semmilyen rangja – közönséges hivatalnok volt, úgynevezett tintanyaló – de fontos kapcsolatai voltak. „A Külügyminisztérium olyan, mint egy titkos társaság. A Külügyminisztérium a szabadkőműves páholyok elve szerint működik. Veszélyes emberek azok! Nem szabad ujjat húzni velük”, mondta Aprcovics. „A neurológia volt főorvosa, Mandics doktor”, mesélte Aprcovics, „szilárdan eltökélte, hogy ki fogja zavarni a kórházból ezt az élősködőt, és a dolog úgy fejeződött be, hogy őt zavarták el a kórházból, Mandics doktort, a világhíres idegsebészt. Botrányba keverték, szexuális zaklatást fogtak rá; ebben a dologban tisztességtelenül járt el a mi Milica nővérkénk, akinek a háttérben maradó összeesküvők, a külügy szabadkőművesei filmszerepet ígértek. És Mandics dokinak mennie kellett. Jelenleg egy magánklinika igazgatója Svájcban. Drempetics pedig maradt a neurológián. Úgy tűnik, örökre. Esze ágában sincs lemondani az ingyen szállásról, a teljes ellátásról meg a kábeltévéről. Többé senki sem merészeli megkérdőjelezni Drempetics jogtalan tartózkodását a tekintélyes egészségügyi intézményben. Ellenkezőleg, Drempetics jókora hatalomra tett szert. Anélkül, hogy konzultálnának vele, senkit sem bocsáthatnak el az osztályról, és senkit sem vehetnek fel. Drempetics most még magasabbra tör. Az a célja, hogy beválasszák a poliklinika igazgatóbizottságába. Ezért szinte soha sincs a kórteremben, az ágyában. Körbe-körbe jár a kórházban, és lobbizik. Fölmelegíti a régi kapcsolatait. Megállás nélkül telefonál. Valószínűleg nyélbe fogja ütni, amit a fejébe vett. Megvan hozzá a motivációja. A poliklinika igazgatóbizottságának tagjai több mint tizennyolcezer dinár rendszeres tiszteletdíjban részesülnek.” „És mi lett a nővérrel, azzal a Milicával? Elbocsátották?” „Á, nem, dehogy!”, mondta Aprcovics. „Ez ugyanaz a nővér, aki nekem morfiumot szokott adni, magának meg hozza a Nimulidot és a Tetrazepamot. Még meg is jutalmazták egy filmszereppel, egy rövidke epizódban játszik, ami persze messze alatta marad annak, amiről álmodott. Megerőszakolják vagy tízen valami pincében, egy undorító jelenetben, amilyenekkel tele van a mi filmművészetünk, noha az osztályon azt beszélik, hogy nem is történt erőszaktétel, ha érti, mit akarok ezzel mondani.” Alig fejezte be a mondatot, belépett a kórterembe a mi Milica nővérkénk, és beadott Aprcovicsnak egy adag morfiumot. Igaz, hogy szörnyű fájdalmai voltak, én pedig nem értek ezekhez a dolgokhoz, mégis megkockáztatom, hogy túl sok morfiumot adagoltak neki. Mintha el akarták volna hallgattatni. Én megkaptam a magam Nimulidját meg a Tetrazepamot, és udvariasan le is nyeltem őket, noha semmi hatásuk nem volt. Lenyeltem, mondom, a tablettákat, noha, ami az orvostudományt illeti, én csak az ortopédiában meg a sebészetben hiszek. Véleményem szerint minden más ágazat, az összes többi úgynevezett specializáció közönséges vásári szemfényvesztés. A nővérke ezen a napon a szokásosnál is feltűnőbb sminket viselt. Ha mindez huszonöt évvel ezelőtt történik, nyilván még rám is kacsint. Feltehetően látott egy filmben, egy jelentéktelen epizódban, melyben rendező ismerősöm rábeszélésére jelentem meg egy gyengeelméjű pillanatomban, ami nálam nem ritkaság, és azt hitte, hogy én vagyok a hazai kinematográfia kisistene, a szerb film Vittorio de Sicája vagy Drempeticse.  Azonban ahelyett, hogy tiltakoztam volna, mert ezt kellett volna tennem, én elszomorodtam, és eszembe jutott egy hasonlóan kudarcba fulladt női ambíció a régmúltból. Milica nővérke eszembe juttatott egy bizonyos Cucát, aki az Albánia-palotánál lévő aluljáróban, a Planika cipőüzletben volt eladónő, és én a múlt század hetvenes éveinek közepén viszonyt folytattam vele. Miközben ezen merengtem, egy pillanatra megörültem, hogy nem haltak ki belőlem teljesen az érzelmek. Aprcovics aludt, a gutaütött szobatársak megállás nélkül végezték a kis- és a nagydolgukat a szaros edényekbe, elviselhetetlen bűzt árasztva, ami elől az emlékekben próbáltam menedéket találni. Ám ezekben az emlékeimben szintén ammóniákbűz volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy az Albánia melletti aluljáróba vezettek, ahol abban az időben volt egy elhanyagolt nyilvános WC, a kukkoló melegek találkozóhelye, akik naphosszat vizelést szimuláltak, és sóváran bámulták a WC többi vendégének nemiszervét. Akkortájt egy akváriumszerű, üvegfalú étteremben szerettem üldögélni, melyet a népnyelv Üveggolyónak nevezett el. Az étterem igazi neve idővel ki is ment a fejemből. Jelenleg egy csaló turisztikai iroda székel azon a helyen, ha nem tévedek. Abban az időben azonban az Üveggolyó meglehetősen előkelő helynek számított, legalábbis én úgy véltem. Az Üveggolyóval szemközt volt a Planika cipőbolt. Ez a bolt később kulcsszerepet játszott abban, hogy Cucával közel kerültünk egymáshoz. A Planika üzletvezetőjének szerepe sem volt lebecsülendő, habár sohasem ismerkedtem meg vele, annak ellenére, hogy – nehezen megmagyarázható körülmények összefonódásának köszönhetően – néhány hónapig, vagy talán egy egész évig az ő másfélszobás, komfortos lakásában éltem a Marijan Gregor utca 24 alatt. Egyszóval – Jotics. Túlzás nélkül elmondható, hogy ez a Jotics volt valószínűleg a leglelkiismeretesebb üzletvezető az egész volt Jugoszláviában. Lelkiismeretessége különösen a Planika cipőbolt kinyitásakor és bezárásakor jutott kifejezésre. Egyszerű művelet, tiszta rutin, mondhatni, ám Jotics soha semmit nem engedett át a véletlennek. Az Üveggolyó üvegfalainak köszönhetően a presszóból be lehetett látni az egész aluljárót. Így esett, feltételezem, hogy a kávéházi haverjaimmal felfigyeltünk arra a kivételes elővigyázatosságra, amit Jotics prezentált záráskor. Miután megszámolta a bevételt, pontban nyolc óra öt perckor kilépett a boltból és bezárta az ajtót. Semmit nem engedett át a véletlennek, szó szerint semmit. Görcsösen belekapaszkodott a kilincsbe, rázta az ajtót, tízszer is meggyőződött, hogy jól be van zárva, majd elindult a (csak néha mozgó) mozgólépcső felé, amely a Moša Pijade utcába vezet fel. Vagy egy hasonló nevű utcába. De nem jutott messzire. Alig tett néhány lépést, kétségei támadtak. Mi van, ha valamit elmulasztott, törte a fejét, gondolom én. Mi van, ha figyelmetlen volt, és mégsem zárta kulcsra az ajtót? Tudni kell, hogy az aluljárókban mindig ólálkodnak tolvajok, akik úgy tesznek, mintha a kirakatokat nézegetnék, miközben alig várják, hogy egy-egy szórakozott üzletvezető elfelejtse bezárni a boltot. Ha az üzletvezető szórakozott és felelőtlen, és nem ellenőrzi, hogy minden rendben van-e a zárral, a tolvajok az éjszaka leple alatt mindent kihordanak a boltból. A pimaszabbak még arra is képesek, hogy a pult mögé szarjanak, hadd botránkozzanak meg reggel még jobban az alkalmazottak. Joticcsal azonban ilyesmi, mint látjuk, nem eshetett meg. Azonban valami sokkal rosszabb történt vele, aminek elbeszélésére majd sort fogunk keríteni. Jotics tehát újra meg újra visszatért a rablás helyszínére, mely rablás valamely éjszaka mindenképp bekövetkezett volna, ha ő nem lett volna lelkiismeretének rabja és ha nem ellenőrizte volna, hogy rendesen be van-e zárva az objektum. Nem egyszer vagy kétszer, meg tudnék rá esküdni, hogy voltak napok, amikor Jotics legalább százszor elment a mozgólépcsőig, ott megtorpant, és ismét visszament, hogy megrázza az ajtót. Tíz óra is volt, mire összegyűjtött annyi önbizalmat, hogy hazamenjen. Ahol ismét utolérte őt a kétség, és fél tizenkettő körül visszajött az aluljáróba, mégpedig messziről, Karaburmáról; megint ellenőrizte néhányszor, hogy minden rendben van-e, és jó esetben sikerült még időben elcsípnie az utolsó tizenhatost, mely éjfél után tíz perccel indult. Mindehhez tudni kell, hogy az Albánia melletti aluljáró a hetvenes években forgalmas, előkelő hely volt. Miljakovac, Cerak, Petlovo brdo és más távoli negyedek előkelőségei ide hozták az ondolált hajú feleségeiket, hogy bámulják a külföldi áruval teli kirakatokat és rálépjenek a fővárosi technikai csodára, a mozgólépcsőre. Jotics éberségének híre kelt, így aztán este fél nyolc körül Belgrád különböző negyedeiből ideszállingóztak sörözni a városi bitangok, hogy elnézzék Jotics boltbezárási és bezárás-ellenőrzési rituáléját. Mígnem egy napon Joticsnak nyoma veszett. A szó szoros értelmében! Nyomtalanul eltűnt. Csatlakozott az eltűnt személyek szomorú, megfoghatatlan társadalmi csoportjához. Amiről a Vecsernye novoszti rendszeresen, folytatásokban beszámolt, mivel abban az időben – a hetvenes évek közepén – a gyilkosság, az emberrablás és a titokzatos eltűnés még mindig szenzációszámba ment. Ezidőtájt – nem emlékszem pontosan, hogy s mint – ismerkedtem meg Cucával. Hamarosan együtt jártunk. Megvártam, míg végez, és elsétáltunk a Skadarlijára vagy a korzóra sörözni, sült apróhalat, giricét enni. Egy este Cuca fölvitt a lakására és odaadta magát nekem. Jotics, a volt üzletvezető lakása volt ez. Ugyanis miután Joticsot hivatalosan holttá nyilvánították, a komfortos másfél szobás lakást kiutalták Cucának. Az irigyek azt rebesgették, Cuca azon az áron jutott hozzá a lakáshoz, hogy több alkalommal lefeküdt a lakásbizottság elnökével, bizonyos Delcsevvel. Ezzel szemben ő azt állította, hogy az első volt a legendás várólistán. Ám közel sem volt annyira lelkiismeretes, mint az eltűnt személy – így neveztük, hogy elszemélytelenítsük –, megérdemelte, hogy, én jussak neki, legalább kis időre, pedig nekem sem lakásom, sem bejelentett lakcímem nem volt Belgrádban. Cuca jó csaj volt, csak kissé hóbortos egy kissé. Például selyem bokszeralsót hordott, s ha farmert vett fel, egyáltalán nem viselt bugyit. Ezt a szeszélyét a higiéniával magyarázta. A hagyományos női bugyik, állította, bizonyos százalék műszálat tartalmaznak, a testhez simulnak, van bennük gumi is, s mindez együtt baktériumtenyészetet és kellemetlen szagot eredményez. „A puncinak, drágám”, mondta Cuca, „lélegeznie kell”. Erőltette, hogy személyesen is győződjek meg erről, és szagoljam meg a punciját. Aminek valóban levendula-, naftalin- és terpentin-szaga volt, hacsak nem még erőteljesebb illata. Mielőtt felfedezte volna a pehelykönnyű kategóriába tartozó bokszolók alsónadrágjának előnyeit – ő is ebbe a kategóriába tartozott –, Cuca terebélyes muszlin bugyogókat varrt.  Később, amikor az Elan sportruhaüzletben kezdett alsóneműt vásárolni, bonyolódtak a dolgok. Az Elan bolti eladói ugyanis gyanút fogtak, ugyan miért vásárol egy törékeny lány tízesével bokszeralsókat, és a bajt megelőzendő feljelentették őt az Állambiztonságnál. Az Állambiztonság elküldte őket a picsába. Ugyanakkor megdicsérte őket az éberségükért: csak folytassák így, anélkül hogy túlzásba esnének. Cuca eztán úgy mutatkozott be álnéven, mint a nemlétező Csukaricski Ökölvívó Klub közgazdásza, s végül – hogy meggyőzőbb legyen a dolog – vett néhány pár bokszkesztyűt, amelyeket olykor részegen igénybe is vettünk a gyakori fizikai leszámolások alkalmával. Így oldottuk meg az elkerülhetetlen nézeteltéréseket, a fair play szellemében. Nem volt semmi kifogása ellene, hogy időről időre leüssem, azzal a feltétellel, hogy ne sebezzem fel az arcát. Márpedig a bokszkesztyűt mintha erre találták volna ki.  Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy épp elégszer le voltam ütve én is, különösen azokon az éjszakákon, amikor részegebb voltam, mint ő, akinek a pehelysúlya ellenére súlyos keze volt. Nos, ennyiből is kitűnik, hogy sem Cuca, sem én nem érdemeltük meg a komfortos másfél szobás lakást, melynek értékes tárgyait – legyünk őszinték – totális baromságok miatt tettük tönkre. Kis híján elpusztítottuk a mindörökre eltűnt Jotics többéves iparkodásának eredményét. Aki, Isten nyugosztalja, minden szabadidejét lebensraumjának a rendezgetésével töltötte. A sok drága bútor a lakással együtt Cucára maradt, mivel Joticsnak nem volt rokona. Jotics művészi szalmaképeket is készített. Igazi virtuóz volt ebben a, mondjuk úgy, képzőművészeti technikában, amelyet a nyugalmazott altisztek különösen kedveltek. A technika a következőkből állt: a szalmát hosszában kettészelték, a félbevágott szálakat a (kicsinek egyáltalán nem mondható) Proszveta Kisenciklopédia lapjai közt lepréselték, majd egymás mellé ragasztották, mindaddig, míg végül meg nem jelent Josip Broz Tito markáns profilja.

 *

A szöveg eredeti megjelenési helye: Laguna, Belgrád, 2010.