Mindenki félt a Tito halála utáni korszaktól. Én, nem egészen indokolatlanul, tömeges kivégzésekre, a proletariátus diktatúrájára, a magántulajdon teljes beszüntetésére készültem föl, és mit kaptunk ehelyett? Meddő ígéretet, mely szerint Tito után is: Tito. Tito volt számunkra a legjobb, noha nem egészen ideális megoldás. Ideális megoldások nincsenek. Stabil egyéniség volt – ez nem értékítélet –, és ez az állam stabilitásán is meglátszott. Amikor megannyi bonyodalom és halogatás után Broz végre meghalt, a világnak pedig mégsem lett vége, mindenki fellélegzett, és sírt örömében, ezeket a könnyeket azonban ügyesen gyászkönnyeknek álcázták. Azonnal lanyhult a fegyelem. Egy haverom, aki akkortájt a Szerb Kommunista Párt ljubovijai helyi szervezetének titkára volt, a nevét elhallgatom, ő is megboldogult már, még valamikor a nyolcvanas évek közepén elmondta, hogy valami nagyon különös, nagyon aggasztó dolog történt vele, miközben tiszteletét tette a marsall szarkofágjánál. – Abban a minutumban, amikor elhaladtam a koporsó mellett – mesélte –, minden ok nélkül elkezdtem gondolatban káromolni és gyalázni népeink és nemzetiségeink Legnagyobb Fiát. „Eljött a te végnapod is, te disznó! Baszom a horvát anyádat, szerb katonákra lőttél az első világháborúban, nőket és gyerekeket akasztottál! Tudod mi vagy te? Egy szaros usztasa!”

És így tovább, végig ebben a modorban. Bizony, halálra rémült a haverom. Ezek a gondolatok a legmélyebb és legőszintébb meggyőződése ellen lázadtak. E gondolatok mindegyike súlyos bűntett volt. És képtelen volt kontrollálni őket. Iszonyatosan nyugtalan lett, félt, hogy a rendőrök olvasnak a fejében, a tapasztaltabb államvédelmiseknek voltak ilyen parapszichológiai képességeik, valahogy ferde szemmel néztek rá, mesélte, mire zokogni és jajgatni kezdett, hogy még a gyanú árnyékát is lemossa magáról. Erre bekísérték a Szövetségi Szkupstinába, egyenest a mellékhelyiségbe, adtak neki egy pohár vizet meg egy kockacukrot, és vigasztalgatni kezdték. Csakhogy ő ettől egy csöppet sem könnyebbült meg. Már azt hitte, hogy teljesen elborult az agya, és pszichiáterhez akart fordulni. De hol találjon az ember ilyenkor olyan pszichiátert, aki nem fogja azonnal feljelenteni? Később is zavart állapotban kóválygott a városban, nem ismerte valami jól Belgrádot, napokig céltalanul bolyongott a végkimerülésig, étlen-szomjan, míg rá nem találtak a hegyi mentők valahol Kalugyericán, egy híd alatt. Egy-két évvel azelőtt, hogy kórházba kerültem volna az elhanyagolt pityriasis roseae miatt, nekem is volt szerencsém látni a marsallt. Alapos meghűlés volt az ára. Talán még egy könnyebb tüdőgyulladás is követte. De nem bántam. Jócskán kifizetődött. Először is villámsebesen leaszfaltozták azt a sáros kis utcát, ahol akkor laktam, mivel véletlenül beleesett abba az útvonalba, amelyen áthaladt az autósor a magas rangú vendégekkel. A marsall Uzsicén keresztül Perucsac felé tartott, ahol november 29-én, a Köztársaság napja alkalmából átadta a Bajina Basta Vízierőművet. A marsall folyton átadott valamit. Mindig megnyitott valamit. Szakadatlanul szalagokat vágott át. És nyakra-főre puszilgatta a pionírlányokat, akik tálcán vitték elébe a történelmi ollókat. Olykor, ha egy kicsit beivott, és jókedve támadt, akár szájon is csókolta őket. Némelyiknek még a nyelvét is bedugta. Legalábbis ezt pletykálták. Nagy megtiszteltetés volt ez. Azonban kötelesség is. Aki nem hiszi, menjen el a Filmmúzeumba, és nézze meg a korabeli filmhíradókat. Az átadások, megnyitások és szalagátvágások alkalmával kivétel nélkül mindig pionírlány viszi oda a marsallnak tálcán az ollót. Okvetlenül megfelelő népviseletbe öltözve. Sohasem fiú. Ezek a pionírlányok később egytől egyig ragyogó karriert csináltak. Nem furcsa? Ó, azok a filmhíradók! Jaj, de gyorsan múlik az idő. Már nemzedékek nőttek fel, melyeknek fogalmuk sincs, mi is a filmhíradó. Tízperces filmriportok voltak ország-világ legfontosabb eseményeiről, és Jugoszlávia-szerte minden moziban levetítették őket a népszerű cowboyfilmek előtt. Mi mindent lehetett látni ezekben a filmhíradókban! És ki mindenkit! Hailé Szelassziét, Richard Burtont, Gamal Abdel Nasszert, Indira Gandhit, Sukarnót, Ben Bellát, Fidel Castrót, Shakalt, Lyndon B. Johnsont, Ilich Ramírez Sánchezt, Moammer Kadhafit, Jack Londont és Nimitz tengernagyot, hogy csak néhány nevet említsek. De volt ott horgász- és vadászriport, és sportsiker is. Vera Nikolics például, a 800 méteres olimpiai bajnok egy éjszaka leforgása alatt a filmhíradó megasztárja lett. Gyakran lehetett látni kormos, ám mosolygós arcú bányászokat is, vagy a Vörös Zászló Szövetkezet jókedvű munkásait. Gondot viseltek akkoriban a munkás népre. Csakhogy megvolt a filmhíradónak a sötét oldala is. A kamera olykor olyan jelenetekre tapadt rá, amelyek nem voltak a nyilvánosság szeme elé valók. Érdekes módon nem semmisítették meg az ilyen filmriportok kópiáit, úgyhogy a válogatott közönség ma titkos vetítéseken igen különleges dolgokat láthat. Tito elvtársat, amint az első sorban szunyókál valami bányászünnepségen Kakanjban; Stevan Doronjszkit, aki másnap a hivatalos jelentés szerint szívinfarktusban meghalt; Tito elvtársat, amit „baloldali elhajlás” miatt ostorral rávág Hamdija Pozderacra, akinek az unokája, kiköpött nagyapja, a távoli jövőben a Weimari Szerb Köztársaságban – a Borges arisztokrata és antifasiszta Tlön Uqbarjánál nem kevésbé fantasztikus államban – egészen a külügyminiszterségig viszi. Na, szóval 1967. november 29-e volt. Rém hideg. Azon a napon nem volt tanítás. Ez Tito Uzsicén való keresztülkocsikázásának másik nagy hozadéka, ne feledjem. Minden készen állt a köszöntésre. A gyanús elemek letartóztatva és becsukva a Sportcsarnokba. Minket, az általános iskolák tanulóit egy szál pioníringben, hogy minél egyformábbak legyünk, és látsszon rajtunk a kitűnő szervezés, már reggel kilenckor kihajtottak az utcára. A tanároknak elvileg joguk volt melegebben öltözni. Sokan azonban nem éltek ebbéli jogukkal. Legtöbbjük számára óriási szégyent jelentett volna, ha sálakba tekerve várják a marsallt, akár a temetőbe igyekvő öregasszonyok. Azért sorakoztattak fel bennünket ilyen korán, mivel biztonsági okokból sohasem lehetett tudni pontosan, hogy mikor jelenik meg a ragyogó Lincolnok és Mercedesek sora. Csak a némettanárnő maradt a kiürült iskolában ügyelni. A kollégái tisztelték, kiváló munkás volt, a JKSZ tagja, de valahogy nem lett volna rendjén, hogy egy némettanárnő jelen legyen annak az embernek a köszöntésén, aki annyi németet leölt. És aki annyira gyűlölte a németeket, noha folyékonyan beszélte a nyelvüket. Igaz, nem szívesen. Az angoltanárnőt is alig engedték ki az utcára. Úgy egyáltalán, ügyeltek a részletekre. Nekünk, diákoknak virágcsokrot osztogattak, hogy majd dobáljunk virágokat – ez volt az instrukció – az autók elé. Semmiképp sem Tito elvtársra vagy Jovanka elvtársnőre. A felnőtteknek nem osztogattak virágot, mert a felnőttek esetében sosem tudni. Köztük mindig akadhat valaki, aki a csokorral együtt bombát is dob. Az anyukám például. Ő bizony – ha járt volna ilyen köszöntésekre, és ha lett volna bátorsága, meg bombája – dobott volna. Az apja halálért vádolta őt, akit a partizánok öltek meg 1941-ben. Pusztán azért, mert kapitalista volt. Akkoriban még nem egészen jól értették a marxizmust mifelénk. A szerb kommunisták meg voltak győződve róla, hogy a kommunizmus azon a napon köszönt be, amikor agyonlövik az utolsó kapitalistát is. Sajnálatos módon azonban a Jugoszláv Királyságban nem volt elég kapitalista; zömüket kivégezték, de ez nem volt elég ahhoz, hogy a mennyiség átcsapjon minőségbe. Ahhoz, számításaim szerint, legalább 750 000 kivégzett kapitalista kellett volna, márpedig csupán 180 000-et sikerült kézre keríteni. Alig egyharmadát! Emiatt lett a szocializmusunk is olyan felemás. Olyan egyharmados. Amerikában jobb sora lett volna, ott volt épp elegendő kapitalista, csakhogy azok minden hájjal megkent, nyugati kapitalisták voltak, akik idejekorán bezárták a kommunistákat az Alcatrazba, vagy ketrecbe vetették őket, oroszlánok közé. Nos hát, így esett, hogy az angoltanárnőt, egyébként szegény munkáscsalád jámbor lánygyermekét, alig engedték ki a marsall üdvözlésére. Délután háromig, mikor is a Mercedesek sora végre megjelent a főutcán, a Tito marsall érkezését váró munkások, parasztok, tisztes értelmiségiek és tanulók többsége belázasodott, meghűlt, légcsőhurutot kapott, vagy begyulladt a torka. Mindenki tüsszögött és köhögött. A kislányok elájultak. Voltak, akik vért köptek. Megvolt az ára a mínusz tizennyolc fokon való hatórás várakozásnak, hiába mondogatták a vezetők, hogy csak mínusz három fok van, mintha ezzel felmelegíthetnének bennünket. Ki ellenőrizhette volna?  Kinek volt egyáltalán hőmérője abban az időben... Aztán meg, ugyan ki merészelt volna ellentmondani a tanácselnöknek? Minden bajunk elmúlt azonban, amikor lassan elment mellettünk Tito nyitott tetejű autója. Pár percig úgy éreztük, hogy talán mégis csupán mínusz három fok van. Hiszen Titónak biztos nem engedték volna meg, hogy kitegye magát a rendkívül alacsony hőmérséklet ártalmainak! Számára mindenesetre mínusz három fok volt. Vagy talán még ennél is kevesebb. Egy másodpercre megpillantottam a marsallt, pontosabban szólva egy másik világ tárult a szemem elé. Mondhat bárki bármit, neki mégiscsak a cowboyfilmekben meg a kalandregényekben a helye, és lám, mégis itt van, velünk, a mi javunkat szolgálja, és a mi fényes jövőnkért küszködik. Hogy tömören ábrázoljam: úgy nézett ki, mint John Wayne a legjobb éveiben, kék marsalluniformisba bújtatva, Josip Broz életszerepét játszva. A politikai elit meg a társadalom krémje sokáig bámult utána, a munkások, a polgárok, a parasztok meg a diákok pedig ujjongva kiáltozták: Éljen Tito elvtárs! Éljen, éljen, éljen! Nagy tapasztalat volt ez számomra. Elég volt megpillantanom Titót ahhoz, hogy hihetetlen magabiztosságra tegyek szert. Noha nem tudtam mit kezdeni ezzel a magabiztossággal, csakis valami hülyeségre lehetett elprédálni. Hát így volt ez. Ha nem nyomasztott a szégyen, a depresszió vagy valami nyavalya, őrült hülyeségeket csináltam, ami miatt jó nagy verést kaptam otthon. Ily módon leckéztetett meg engem az Isten: megtanultam, hogy a világ – a szó teológiai, nem pedig földrajzi értelmében – elég pocsék hely. Másképp nem fogtam volna föl. Kérdés, hogy fölfogtam-e valaha is egyáltalán. Mert a félreérthetetlen figyelmeztetések és a rossz tapasztalatok ellenére nem mondtam le arról, hogy beilleszkedjek a világba, hogy megtaláljam „a helyem a Nap alatt”, és hogy kezdjek valamit az életemmel. És bizonyára kezdtem volna valamit – kovácsoltam én terveket, katonai pilóta és sebész szerettem volna lenni például –, ha nem lesz úrrá rajtam a lustaság, melynek köszönhetően mégsem zuhant le a MIG 21-esem, és nem követtem el mészárlást a műtőasztalokon szerte e hazában, márpedig, amilyen ügyetlen vagyok, ez lett volna a vége. A lustaság megmentette az életem. És nem csak az enyémet. Nem is tudom, mért olyan ellenségesek az emberek a lustasággal. Idővel még a kereszténység is ebbe a hibába esett. Ami megbocsáthatatlan. Sőt, talán egyenest eretnekség. Hiszen Jézus, a tanítványaival együtt, semmi hasznosat nem csinált, a szó földi értelmében. Jézus jóformán lebeszélte a tanítványait a munkáról. Krisztus hívására Péter azonnal odahagyta a halászhálóját meg a ladikját, hogy soha vissza se térjen hozzájuk. Városról városra vándoroltak, Jézus meséket mondott, s az elfoglalt emberek, a gazdagok, a konstruktív férfiak, akik a szerzéssel voltak elfoglalva, nem tudtak időt szakítani arra, hogy meghallgassák a megváltás igéit, megvetették az ilyen szórakozást, legyintettek rá, és inkább a saját birtokukkal meg a tekintélyükkel törődtek. Pont ezért zuhant a fejükre az izzó parázs. Ha nagyritkán bele is fogott valamibe, az Úr a munka, a szerzés és a hiperaktivitás ellen munkálkodott. Mint mikor ostorral kiűzte a galambárusokat meg a pénzváltókat a jeruzsálemi templom udvarából. A mi Pátriárka Urunk néha követhetné a példáját. A mai galambárusok és pénzváltók jobban öltözöttek és kevésbé büdösek az evangéliumiaknál, de százszor rosszabbak. És százszor több verést érdemelnek. A Pátriárka Úr esetleg ellátogathatna a Népi Szkupstinába – hej, de patetikus elnevezés –, és ostorral elkergethetné onnan a mindenféle mentelmi jogokkal védett és kiváltságokkal (beleértve az ingyenes sertésinfluenza elleni védőoltást) megajándékozott notórius tolvajokat. Mit tesz ehelyett? Az állami ünnepeken elmegy a fogadásokra, és együtt pálinkázik a galambárusokkal, a pénzváltókkal meg a tolvajokkal. Ezek a tolvajok egytől egyig nagy aranykereszteket hordanak a nyakukban, a dzsipjeik meg a Mercedeseik visszapillantó tükrére pedig fakereszteket akasztanak. Hát így fest ma a pravoszláv vallás. Ez a mi minden oldalról veszélyeztetett identitásunk, amiért népgyűlésekkel, azaz paradicsom-fasizmussal harcolunk. Pátriárka Urunk egy lépéssel még tovább megy. A társadalmi-politikai és nemzeti munkának áldoz. Közgyűlésekre, holmi száborokra, megemlékezésekre jár, és ahelyett, hogy megfenyegetné a csőcseléket, és bűneik megbánására szólítaná fel őket, a nemzeti önsajnálatot táplálja, és egekbe röpíti a kudarcokat, amelyek így groteszk formát öltenek. S mindez a mi és a miénk névmásokkal való esztelen visszaélés következménye; ezeket a névmásokat, ha valami véletlen folytán értelmes emberek kerülnének hatalomra, ami Szerbiában abszolút lehetetlen, azonnali hatállyal meneszteni kellene a szerb nyelvtanból. Mondott Jézus olyat, hogy mi, meg hogy a miénk? Ne keverjük a nyelvtant az eszkatológiával.

 *

A szöveg eredeti megjelenési helye: Laguna, Belgrád, 2010.