"A jó író nyíltan lop" (Interjú Svetislav Basarával)
Fotó: Facebook / Svetislav Basara
"A jó író nyíltan lop" (Interjú Svetislav Basarával)

Balázs Attila a 2020-as PesText fesztivál idején beszélgetett Svetislav Basarával - az Osztrák-Magyar Monarchiáról, Jugoszláviáról, Gavrilo Principről és arról, miként fedezte fel újra Goethe a klitoriszt.

1749: Szervusz, Svetislav. Mondd, hogy vagy?

Svetislav Basara: Jól vagyok a körülményekhez képest.

1749: Most is tárcát írsz?

S.B.: Igen, a holnapi tárcámat már megírtam és el is küldtem.

1749: Bajina Baštában születtél.Azt hallottam rólad, hogy gitároztál fiatalon, és hogy szeretted a vámpíros filmeket. Hogyan történt meg veled ez a tragédia, az irodalom?

S.B.: Hát, nem lettem sikeres zenész, és valamit csinálnom kellett. Írni kezdtem, ahhoz nem volt szükségem semmire, az én időmben elég volt egy füzet és egy ceruza.Most már egy kicsit nehezebb, laptop is kell az írónak. Olyan egyetemre jelentkeztem, ami nem érdekelt; nem voltam elég jó matematikából, hogy valami kézzelfogható szakot választhattam volna, amivel aztán meglóghattam volna Jugoszláviából, gépészetet például, vagy valami hasonlót. Aztán sokáig nem történt semmi az életemben, ti magyarok is jól tudjátok, hogy volt ez a kommunizmus idején. Sokat olvastam, és végül én magam is írni kezdtem. Mindez tulajdonképpen véletlenszerűen történt, mert sokáig nem mondtam le arról, hogy kimenjek nyugatra. Közben egy benzinkúton dolgoztam. És lassanként elkezdtek megjelenni a szövegeim.

1749: Talán a Fáma a biciklistákról című regényed a legismertebb műved. Hogyan jutott eszedbe ez a történet az evangélium biciklistáiról?

S. B.: Ez az az időszak volt, te is biztos jól emlékszel rá, amikor a kommunizmus gyengülni kezdett, és a szerb sajtót ellepték a különböző összeesküvés-elméletekről szóló hírek. A szabadkőművesekről, rózsakeresztesekről, ilyen-olyan titkos társaságokról. Az egész elkezdett ténylegesen bibliai méreteket ölteni. Azon tűnődtem,hogyan lehetnek ezek a társaságok titkosak, ha mindenki mindent tud róluk, és újságírók firkálnak róluk mindenfélét... A Fáma a biciklistákról tulajdonképpen a sajtót ellepő összeesküvés-elméletek paródiája volt. A cikkek szerint, ugyebár, a titkos társaságoknak az volt az egyetlen célja, hogy megsemmisítsék Szerbiát.Ami nonszensz, mert Szerbia sokkal ügyesebben tett saját magának keresztbe, mint amit bármiféle titkos társaság meg tudott volna tenni. A könyvemnek tehát paródiának kellett lennie, az is lett. És az olvasóközönség vette a lapot. Harminckét éve jelent meg a regény, de mind a mai napig újra meg újra kiadják, ez a legkapósabb szövegem, számtalan nyelvre lefordították. Azt olvastam valahol erről a könyvemről, hogy az emberi őrültség kézikönyve;ezt írta róla valaki, és igaza volt.

1749: A történelem kifigurázása kapcsán szeretném megkérdezni, hogy jó voltál-e történelemből, vagy hozzám hasonlóan egyszerűen csak gyűlölted a matematikát?

S.B.: Nem, az iskolában, a gimnáziumban a történelmet egy csöppet se szerettem, kettes-hármas voltam belőle, valahogy túl száraznak tűnt az egész,erőszakosnak, ami inkább magyarázata az akkori jelennek, mint múltról szóló történet. Elég későn kezdtem el érdeklődni a történelem iránt,tulajdonképpen a Fáma megírásának idején,hogy aztán rájöjjek: a történelem igencsak sötét dolog,amelyet érdemes kutatni, de nem azért, hogy megtudjunk valamit, hanem hogy aláássuk a rendszert.Ezeknek a történeteknek ugyanis nem sok köze volt a valós tényekhez, hanem inkább ahhoz volt közük, ami egy-egy politikai csoportosulásnak az adott országban megfelelt, hogy valahogy meg tudják indokolni, mi miért történt. Bonyolult dolgok ezek. A történelem, illetve a historizmus akkor jön létre, amikor eltűnnek a perspektíváink. Nincsenek lehetőségeink, de azért a múltunk igazán pompás. Remélem, érted, mit akarok mondani.

1749: Értem, persze. Most viszont azt kérdezném tőled, hogy volt-e kifestőkönyved - azért jutott ez most eszembe, mert azt mondtad, hogy a történelem száraz tudomány.És mintha szükségét érezted volna, hogy némi színt adj a történelmi figurákhoz.

S.B.: Így van, a legjobb példája a poétikámnak és történelemfölfogásomnak az a könyvem, amelyet magyarra is lefordítottak, A merénylet angyala.2014-ben a volt a százéves évfordulója a szarajevói merényletnek és az első világháború kitörésének. Mindenki erről írt akkoriban.Én arra gondoltam, hogy érdekes lenne végiggondolni, mit gondolt minderről az, akinek szó szerint is a legtöbb köze volt az egészhez. Hogyan látja Ferenc Ferdinánd a merénylet előtti időszakot, magát a merényletet és az utána történteket. Ő az, aki a pokol tornácáról, abból az időn kívüli helyzetből mindent átlát. Ebből a könyvemből jól látszik, hogy a történelmet egy hatalmas cirkusznak, értelmetlen komédiának tartom, amely zászlókkal és hősi énekekkel ékesíti magát.

1749: Nem túl profi dolog egy korábbi beszélgetésre hivatkozni, de Kishegyesen mi ketten már beszélgettünk erről a könyvről, amikor megjelent. Akkor azt mondtad, hogy a Monarchia volt a legjobb államforma.

S.B.: Pontosan.

1749: Kifejtenéd ezt egy kicsit részletesebben?

S.B.: Az újabb kor történelmében, gondolok itt a Krisztus utáni időkre, nem volt az Osztrák-Magyar Monarchiánál jobb ország széles e világon. Nem volt ugyan mindenkinek kellemes hely a Monarchia,de nekem nem lenne ellenvetésem, ha ismét megalakulna ugyanazon elvek alapján.Az Európai Unió és mindaz, ami benne fontos, a nemzetek közti tolerancia, a nyelvek egyenrangúsága, mindez már létezett az Osztrák-Magyar Monarchiában,egy olyan császár irányítása alatt, aki ugyan osztrák volt, de valahogy minden működött alatta, elég hosszú ideig,és a nacionalizmusok voltak azok, amelyek tönkretették. Ahogyan A merénylet angyalában írom: nem a Monarchia bukott el, hanem az alattvalók. Senki nem érezte itt jól magát, még ti, magyarok se, akik államalkotó nép voltatok, hisz egy duális monarchiáról beszélünk.Sokan ügyködtek azon, hogy elősegítsék a bukását, de szerintem aztán sokan meg is bánták ezt.Sok szép dolog elveszett a Monarchiával.

1749: Mondj egy példát, mi volt szerinted a legjobb dolog ebben az államalakulatban?

S.B.: Elsőként a nem porosz mintát követő rendet és a törvényességet említeném,az osztrákok németajkúak ugyan, de a németeknél sokkal lezserebbek. Ám nem csak erről van szó, a Monarchiában meglehetősen vidám hangulat uralkodott,már amennyire én ezt tudhatom, hisz nem éltem még akkoriban. Nagy dolgok születtek ott, például a pszichoanalízis, sok minden, ami megváltoztatta az európai szellemtörténetet - nem okvetlenül Bécsben, hanem Budapesten is.

1749: Igen, azt mondják, vidám hely lehetett, de volt egy olyan mondatod is, hogy a Habsburg Monarchiában nem igazán értettek a zenéhez.

S.B.: Valóban, az életrajzi adatok szerint a Habsburg-család nem volt muzikális, pedig valamelyik József még zenét is szerzett. Nekem sincs érzékem a komolyzenéhez. A Habsburgok nem is szerették a zenét, profi uralkodó volt mindegyik. Ferenc József például semmi mást nem olvasott életében, csak osztrák katonai sematizmusokat - nem tudom, van-e erre magyar kifejezés.

1749: A tiszti adattárakra gondolsz? Igen, van ilyen.

S.B.: Szóval Ferenc József mást nem nagyon olvasott, de voltak ötletei a képzőművészeti élet átszervezésére.

1749: Arra a következtetésre jutottál, hogy Gavrilo Princip hibázott, amikor megölte Ferenc Ferdinándot, és a saját életét is tönkretette.

S.B.: Igen, részben a saját életét is, másrészt pedig minden szerbnek nagy terhet rakott a vállára. Mert Szerbia nem úgy lépett be a háborúba, az első világháborúba, mint az egyik résztvevő ország, hanem mint a háború kirobbantója. Már a merénylet másnapján megkezdődött Boszniában és Horvátországban a szerbek üldözése.

1749: Van egy De bello civili című regényed is. Beszéljünk akkor egy kicsit a délszláv polgárháborúról. A Monarchiának más módon lett vége, de a széthullását elősegítették a belső harcok. Hogy látod te ezt, ott volt például Gavrilo Princip esetében a Fekete Kéz nevű szervezet, láttál-e valami ilyen belső, romboló erőt, valami titkos társaságot még abban az időben, amikor létezett Jugoszlávia?

S.B.: Jugoszlávia tulajdonképpen ugyanazon elvek nyomán szerveződött, mint az Osztrák-Magyar Monarchia, azzal együtt, hogy nem monarchia volt az államformája, de tulajdonképpen mégis az volt, hiszen Tito uralkodóként regnált, és valószínűleg nagyobb felhatalmazással és nagyobb hatalommal rendelkezett, mint Ferenc József. Több nemzet közössége volt ez az ország, nem csak a szláv nemzeteké. Jugoszláviának nevezték, de számos nem-szláv nép élt itt és él a mai napig, magyarok, albánok, törökök stb. Többnemzetiségű és több vallást egyesítő közösség volt, ahol ugyanolyan szigorú rend uralkodott az egyenjogúsági kérdésekben, mint a Monarchiában - természetesen egyik sem volt tökéletes világ, se a Monarchia, se Jugoszlávia, de ahhoz képest, ami utána következett, mindkettő az ígéret földje volt. S abban a pillanatban, amikor megerősödött a nacionalizmus Tito halála után, aki korábban összetartotta az országot, a szebb időnek vége lett. Jugoszlávia egy végtelenül szomorú, testvérgyilkos háborúban ért véget, mert a fő konfliktus, ha jól megnézzük, tulajdonképpen édestestvérek között zajlott: a horvátok, a muszlimok és a szerbek között, az egyetlen Szlovénia kivételével, amely már Jugoszláviában is kivételnek számított. Néhány félig lerombolt országocska keletkezett így, amelyeket épp az a gyűlölet éltet tovább, amely kiváltotta a háborút és a térség lerombolásához vezetett. Szóval nem valami titkos társaság vagy társaságok dúlták szét Jugoszláviát, bár a titkosszolgálatokat akár nevezhetjük titkos társaságoknak is, és igen nagy szerepük lehetett a dologban, de mivel a titkos társaságokkal szemben a titkosszolgálatok valóban titkosak, nem tudhatjuk, pontosan mekkora volt a hozzájárulásuk a pusztításhoz.

1749: Beszéltél a Monarchiáról, és elmondtad, mi volt benne a jó. Hadd kérdezzem meg, mi volt számodra a legjobb az azóta már darabjaira hullott Jugoszláviában?

S.B.: Az, hogy az az úgynevezett testvériség-egység működőképes volt.A nacionalizmus részint büntetendő, részint társadalmilag nem-elfogadott volt, úgyhogy az én generációm, és még két-három utánunk jövő nemzedék is úgy nőtt föl, hogy semmiféle ressentiment-érzésünk nem volt. Valódi multinacionális közegben éltünk, és ami nagyon furcsa, hogy a nemzedékemből később sokan szájtépő nacionalistává lettek. A nacionalizmus olyan, mint a koronavírus, jó és rossz, okos és buta egyaránt elkaphatja, a nacionalizmus vírusa se válogat. Nemzedéktársaim közül tehát sokan leltek később menedékre a nacionalizmusban,és mostanra eljutottunk oda, hogy senki nem tudja, hogyan lehetne ebből kimászni. Nagy kérdés, illetve szerencsés körülmény, hogy Európa többi részén béke van,mert ha mondjuk Litvániában elkezdődne valami fegyveres konfliktus, ugyanabban a pillanatban, láncreakcióval megjelenne a Balkánon is, és minden kezdődne elölről.

1749: Volt-e olyan ötleted vagy érzésed, hogy lenne esélye Jugoszlávia föltámasztásának?

S.B.: Szerintem nincs. Minden utódállamban, Szerbiában, Horvátországban, Montenegróban, Boszniában vannak emberek, akik vállalkoznának erre, ők jelentős kisebbséget képeznek, de ez Don Quijote-i harc lenne. Az emberek többségét nem fertőzte meg a nacionalizmus, de ott van az a passzív többség, akik ugyanolyan lojálisak a jelenlegi hatalomhoz is, és ha holnap megjelenne Ülő Bika törzsfőnök, akkor tolldíszt raknának a fejükre és indiántáncot járnának. Ez az a csöndes balkáni tehetetlenség, amely támogat mindenkit, akinek sikerült megkaparintania a hatalmat.

1749: Azt javasolnám, hogy így a beszélgetésünk vége felé hagyjuk békén az ördögöt és a sötét eseményeket,meséld el nekünk inkább, hogyan fedezte fel Goethe egy posztkoitális helyzetben a klitoriszt.

S.B.: Hát igen, ez úgy esett meg (tévedés ne essék, ez nem igaz történet), hogy a 75 éves Goethe beleszeretett a 16 éves Ulrike von Levetzowba. Egy kicsit viccelődtem a németek számlájára, hogy Luther és a reformáció után kivették ezt a szót a szótárakból, márpedig ami nincs benne a szótárban, az nem is létezik.Pajzán játékai során Goethe ismét ráakadt a csiklóra, fölkiáltott, hogy heuréka, és ismét használatba vette a klitoriszt.

1749: Már sokszor beszélgettünk róla: megváltoztathatja-e, jobbá teheti-e az újságírás a világot? Napi szinten írsz a Danas című napilapnak, ironikus, gyakran dühös tárcákat a mindennapjainkról. Hol találod meg ehhez a munkához a szükséges hajtóerőt?

S.B.: Elég, ha tizenöt perc alatt végigpörgetem az interneten a különböző híroldalakat. Az ott föllelhető ostobaság mennyisége egyszerűen kétségbeejtő.Néha azt se tudom, melyik témát válasszam a sok közül; mivel egy szatirikus tárca az emberi butaságot figurázza ki, végtelen számú ihletet adó történetet lehet találni. Évek óta ezzel foglalkozom, így nem okoz gondot napi 2600-2700 leütést összehozni. Igencsak kényelmes munka. Amúgy az újságok nem tudnak semmit megváltoztatni, a nyomtatott sajtó a világ minden táján krízisbe került,csökken a példányszám és a minőség is. Követek egy-két angol nyelvű lapot, és még a Financial Times is lassan amolyan udvarias bulvársajtóvá válik.

1749: Megismernek-e az emberek az utcán? Vannak, akik utálnak, mások meg szeretnek? Hogy megy ez manapság?

S.B.: Megismernek, biztosan. Odajönnek hozzám, köszönnek, nem túl gyakran persze, és inkább azok, akik szeretnek. Nem múlik el úgy egy hét, hogy általában idősebb hölgyek oda ne jönnének hozzám, és el ne mondanák, mennyi erőt adnak nekik a tárcáim. De én csak azt tudom válaszolni, hogy ha valakinek az én tárcáim adnak erőt a túléléshez, akkor valóban nehéz helyzetben lehet. Azok, akik nem szeretnek, valószínűleg a fogukat csikorgatják, ha látnak, de ezt én nem veszem észre.

1749: Térjünk vissza az irodalomra.Kik a példaképeid?

S. B.: Rengeteget tudnék fölsorolni. Az újabbak közül Louis-Ferdinand Céline-t említeném, Alfred Döblinget, Thomas Bernhardot, Augusto Roa Bastost. És ott vannak természetesen az oroszok is, közülük is elsőként Bulgakov. És hát Kafka. Beckett, Proust,több száz oldalas lenne a lista, ha egyszer összeállítanám.

1749: Vannak közös vonásaitok? Miért éppen ők azok, akiket szeretsz?

S. B.: Tudod, hogy mondják ezt, Attila, a rossz író megtervezi minden sorát, a jó író pedig nyíltan lop. Szóval mindazt, amit leírtam, innen-onnan lopkodtam össze.És egy kicsit megvariáltam.

1749: Posztmodern írónak tartod magad? Hiszen abban a körben engedélyezett a lopás.

S. B.: Bizonyos értelemben igen. Abban az eredeti jelentésben, amelyet Arnold Toynbee fogalmazott meg. Ő azt a korszakot nevezte posztmodernnek, amely a modernizmus után következett, a második világháború befejezése után. Soha nem éreztem, hogy a megkérdezésem nélkül soroltak volna be a posztmodernisták csoportjába, de olyan, már halott alkotókat is ide vettek, akiket korábban modernistának tartottak. Ez az irodalomtudomány feladata, amelynek kétségtelenül léteznie kell, de fölösleges olvasni.

1749: Még egy kérdésem van: mit jelentenek számodra a díjak?

Őszintén szólva a pénzdíjak nagyon is sokat jelentenek, a többi meg nem igazán. Mert a társadalmi elismertség, hogy is mondjam, én szeretem, ha az emberek olvassák a könyveimet, de nem szeretem, ha rám figyelnek. Egy díj jó apropó erre.

 

A cikk szerzőjéről
Balázs Attila (1955)

Vajdasági születésű, József Attila-díjas magyar író, műfordító, szerkesztő.