Mi, emberek, többé-kevésbé mind hasonlítunk arra a náci tisztre, aki Drohobics főterén egy napon csak úgy lelőtte Bruno Schulzot, majd alig pár hónappal később – amikor valaki őt meglőtte –, a kórházba szállítása közben felpanaszolta a hordágyán, hogy: „Istenem, mit tettem, hogy így jártam?”

Minden alkalommal, ha veszélybe kerül az életünk, elgondolkozunk rajta, mit vétettünk, mivel érdemeltük ki, hogy ez jutott osztályrészül. Ahhoz, hogy az történjen velünk, ami történik, elég pusztán léteznünk – amihez még az ujjunkat sem kell mozdítani –, amit igazából ki sem érdemeltünk semmivel.

Ugyanakkor tudni kell – hajdan tudták, azóta feledésbe merült –, hogy ha nem az történne velünk, ami történik, akkor valami sokkal rosszabb történne, és hogy a háborúk és a természeti katasztrófák nagyobb katasztrófákat akadályoznak meg.

Idővel berögzült a gondolat, hogy a kortárs tudomány és technológia fejlettsége révén ma már képesek vagyunk megakadályozni a járványokhoz hasonló szerencsétlenségeket (vagy csak azt, amit mi, emberek, szerencsétlenségnek tartunk).

Közhely, hogy az utóbbi 250 évben az emberi faj szadista módon kihasználja és megerőszakolja a természetet. A természet szerencsére nem üt vissza azonos erővel, nem bosszúálló – mégiscsak a gyermekei vagyunk –, ám időről időre emlékeztet minket, hogy léteznek olyan dolgok, amelyek 1. előreláthatatlanok, 2. ellenőrizhetetlenek.

2019 végén a távoli kínai tartományban hirtelen megjelent egy járvány, amelyet a Covid 19-nek nevezett vírus okozott.

A vírus (és nyomában a betegség) villámgyorsan elterjedt az egész világon. A kereskedőhajók helyett most a légiforgalom a fertőzés express terjesztője. A világ egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ugyanabban a helyzetben találta magát, mint az antikvitásban és a középkorban.

A világ nem csak a járvány és a patológia területén, de lélektanilag is visszatért a középkorba, bizonyos esetekben az animista időkbe.

Hamarosan nem lehetett tudni, mi a veszélyesebb – a járvány vagy a járvány-szakértők, akik tanácstalanságukban ellentmondásos utasításokat adtak, a leghatékonyabbnak pedig azok bizonyultak, amelyek az antikvitásban és a középkorban is érvényesek voltak – kerülni a fertőzötteket, kerülni a tömeges gyülekezéseket és minél gyakrabban kezet mosni.

Minden ország a saját módján harcol a járvány ellen.

Az ország, ahol én élek, Szerbia, a saját szokásaihoz hűen először tagadással harcolt.

A meglehetősen későn felállított válságstáb (fél)hivatalos álláspontja szerint, amely a köztársasági elnök jelenlétében hangzott el (kevesen fogják ezt Szerbián kívül elhinni), „a Covid 19 a legnevetségesebb vírus a történelemben”, és hogy „nekünk, genetikailag ellenálló szerbeknek, akik túléltük a bombázást, semmit sem árthat a vírus.”

Amint a korona elragadta első áldozatait – összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint Olaszországban és Spanyolországban – a legnevetségesebb vírus „a nemzet fennmaradását kezdte el veszélyeztetni”.

Majd (alkotmányellenesen) rendkívüli állapotot hirdettek.

Felfegyverkezett katonai alakulatok járőröztek az utcákon.

A 65 évnél idősebbeknek (ugyancsak alkotmányellenesen) megtiltották az otthonaik elhagyását. Ez a házi börtön ötven napig tartott, ez idő alatt sok krónikus betegségben szenvedő öregember vesztette életét, nem lehetett őket gyógyítani, mivel a kórházak megteltek a Covid 19-es betegekkel.

A lakosság többi részére vonatkozó kijárási tilalom délután 17 órakor kezdődött és reggel 6-ig tartott.

Korona, korona! Minden más halálnemre árnyék vetült. Ha nem a koronától haltál meg, majdhogynem meg sem haltál. Egy adott ponton szinte presztízsértékűvé vált megkapni a korona-betegséget.

Személyesen úgy vélem, hogy a koronavírus-járvány az utolsó percben érkezett. Ha nincs ez a járvány, akkor valami sokkal rosszabb történik – hogy mi, azt nem fogjuk megtudni, vagy csak később tudjuk meg.

Erősen távolságtartó vagyok a jóslatokkal szemben. Mindegy, hogy rózsaszínűek vagy sötétek-e, végképp szkeptikus vagyok a katasztrófák előérzetével kapcsolatban, mégis egy évvel a világjárvány kirobbanása előtt erős érzetem támadt, hogy valami katasztrófa közeleg.

Miután a hegyekkel borított Balkánon élek, ez a benyomás nem volt egészen alaptalan – a Balkánon mindig készülődik vagy zajlik valami katasztrófa. Hasonló benyomásom volt (talán még erősebb is) 2019 novemberében, amikor tíz éves szünet után néhány napot Párizsban töltöttem.

A Charles de Gaulle repülőtértől a Párizs központjáig húzódó (és lassan mozgó) autóbuszok és autók kolóniája ördögien hasonlított az amerikai katasztrófafilmek földönfutóinak kolóniájára, akik a földönkívüliek inváziójától vagy árvíztől menekülnek, hogy a Fény Városában találjanak menedékre.

Az autók és autóbuszok kolóniái egyformán lassan vonszolták magukat az ellenkező irányba is, mintha épp a Fény Városából menekültek volna.

Párizs mindig dinamikus város volt, ám a zűrzavar, amit néhány napon át az utcákon, a metrókon, az éttermekben és a művészeti galériákban tapasztaltam, nem dinamika volt, hanem káosz, alig kisebb a balkáninál.

Leszámítva az építészetet, alig volt valami különbség a San Michel sugárút és az isztambuli Kapali Csársi között.

Két-három hónap után felfogtam, hogy a járvány lelassította az események forrongó folyamatát.

Úgy tűnik, a világ idő előtt rohant a pusztulásába.

És most?

Az első (leggyakoribb) gondolat – reset.

Ám visszaállítható-e a világ a gyári beállításokra?

A második (fantasztikusabb, ám kivitelezhetőbb) ötlet – restart.

Ám ha újraindítjuk a Windows-t, ismét Windows-t kapunk.

A harmadik lehetőség – reinstall.

Ez túlságosan bonyolult.

A legvalószínűbb – wait.

Ülni és várni arra, amit a járvány lelassított.