Ma reggel, úgy tűnik, meg kellett volna halnom.

Munkába készülődtem, éppen zuhanyoztam, amikor tompa, fémes fájdalmat éreztem a mellkasomban és a torkomban, majd cementes ízt a nyelvemen. Leírhatatlan fáradtság érzésével léptem ki a zuhany alól, és vizesen bújtam bele a fürdőköpenybe. Sanja épp indulni készült a lakásból, dolgozni, de ekkor meglátott a nyitott fürdőszobaajtón át. Mondtam, hogy nem érzem magam jól, visszafekszem egy kis időre, hamar elmúlik ez a fáradtság, ő nyugodtan menjen. Itthon maradt. Kinyújtóztam az ágyon, vizes testtel, nedves hajjal, a köntösbe burkolózva. És egyre rosszabbul voltam. Jeges teát hozott, ittam belőle, de nem jöttem helyre tőle, így aztán nem volt más választása, tárcsázta a 911-et. Utána pedig türelmetlenül kémlelte az utcát az ablakon át, várta a mentőautót. Nem volt erőm átfordulni a másik oldalamra, hogy lássam őt. A kanapéra néztem, ahol ült. Majd pedig hirtelen elbizonytalanodtam, mert már nem volt ott, ahol az imént. Aztán a kanapé feletti falon lévő fotót vettem szemügyre:

Llasa. Kora reggel. Egy fiatal buddhista pap kilépett egy kőház magas faajtaján, és most a keskeny macskaköves úton lépeget, előtte hajnali ködcsomó. Kicsi fehér felhő. Mint egy szellem – s a pap a nyomában, piros köntösben. Követem a tekintetemmel a tibeti macskaköves út fölött úszó fehér felhőt.

A hátam mögött megszólal Sanja: „Megérkeztek.” Aztán visszatért a látókörömbe. Kinyitotta az ajtót, aggodalmasan nézelődött a folyosón, időnként visszapillantott rám. Aztán a szobánk megtelt idegenekkel: a mentősökkel, akik sietve odatelepedtek körém az ágyra. Soha nem tapasztaltam ilyen agresszív behatolást a magánszférámba. Ezek az idegenek teljesen felszabadultan, magabiztosan szemrevételezik a szobám, ahová jöttek, szemrevételeznek engem, dicsérik az alattam elterülő takaró virágmotívumait. Egy kék egyenruhás lány fürgén kigombolta a fürdőköpenyemet, így immár meztelenül feküdtem ott mindenki szeme láttára, és megkérdezte:

„Uram, hány éves ön?”

„Ötven.”

*

Az első sokk után beállt a nyugalmi állapot.

Érzelmek nélkül, azaz félelem nélkül néztem körülöttem mindenre. És miután elmúlt, most már emlékszem mindezekre az eseményekre, pedig akkor olyan volt, mintha kívülről szemlélném őket, mintha a tudatom leválna a testemről és szinte közömbösen figyelné a történéseket.  

A sokk nem akkor következett be, mikor a kék egyenruhás lány azt mondta: „Uram, önnek szívrohama van!” Ekkor megnyugvást éreztem. Mert a tudatom legyőzte az érzelmeimet. A filmekben, amikor efféle határállapotot mutatnak be, általában hang nélkül adják a képet, néha pedig slowmotionnel is megdobják. A cselekvő tudat mechanikus szemléltetése.

A tudat úgy működik, mint a rideg kameralencse.

Esetemben a sokk a mentősök megérkezésére várva következett be, és még inkább akkor, amikor egy egész sereg idegen özönlött be a szobámba. Ez olyasvalami, ami másokkal történik meg, nem velem, olyasvalami, amitől rettegek, ami ösztönös félelmet vált ki belőlem. Ebben az esetben a betegségektől való félelem az orvostól és a kórháztól való félelem formájában nyilvánul meg. Kórházban látogatóként sem jártam még. És most a kék egyenruhás lány fölém hajolt az ágyban, és azt mondta:

„Önnek szívrohama van!”

Az első gondolatom: téved, ez nem a szívem. Aztán arra gondoltam: én ezt a lányt ismerem valahonnan. Próbálom felidézni, honnan, de ekkor már sok emberi kéz matat fölöttem, rákötnek zsinórokra, mozgatnak jobbra-balra, elvonják a figyelmemet: nem tudom felidézni, honnan ismerem ezt a lányt. Látom, hogy a kék blúz alól felsejlenek a melle körvonalai, de nem nemi jegyként észlelem. Gondterhelten néz rám, mintha hibáztatna valamiért.

És még egy optikai benyomás: az összes körülöttem lévő ember teste természetfelettien hatalmas, az én testem pedig összezsugorodott. Mi ez, amit érzek? Fáradtság. A mellkasi nyomás okozta fáradtság, amitől elakad a lélegzetem, és ami kiegyenlítődött az élettől való fáradtsággal. És azt gondolom: szóval, ennyi? Ez tehát a halál? Valójában ebben a pillanatban kezdek mindent nemcsak résztvevőként, hanem külső szemlélőként is látni. És arra gondolok: jól van, csak múljon el az egész, fáradt vagyok, le szeretném hunyni a szemem, és nem akarok emlékezni. Azt akarom, szűnjön meg minden.

Már ez is, ameddig éltem, túl sok volt.

*

Kórházba menet a mentőautóban fekve a nehéz, fém oxigénpalack nyomta a térdemet, s néztem az elúszó felhőket, a zöld közlekedési táblákat, amelyekre eddig csak sofőrként figyeltem. A mentőautó ablakán át szemlélődve egy lassulás után egy téglaépület homlokzatán megpillantottam egy táblát, és rajta a feliratot: LIBERATION BOOKS. Ezt a feliratot mostanáig csak Harun fényképén láttam.

Később pedig, amikor elmentem vele megnézni, milyen könyvek vannak ott, nem találtuk a boltot. Ő csak arra emlékezett, hogy valahol a King és a Henry utca kereszteződésének közelében van. Az interneten nincs információ a könyvesboltról. Múlt héten ismét hasztalan próbáltam megtalálni ezt a helyet, most pedig nézem a kék egyenruhás lányt, aki fölém hajol, hogy megigazítsa a támlát a fejem alatt, és arra gondolok, milyen butaság lenne megkérdezni tőle:

„Melyik utcában vagyunk most?”

Mintha majd lenne esélyem megtalálni a LIBERATION BOOKS-ot. A könyveknek mégiscsak van egy bizonyos hatalma felettünk. Ha nem így lenne, a kórházba vezető drámai úton nem figyeltem volna fel a LIBERATION BOOKS feliratra. Vagy talán a tudat minden eshetőséget megragad, hogy bármi más felé forduljon, csak hogy elfelejtse a mellkasi fájdalmat? A lábamnál ülő fiatalember időnként arrébb mozdítja a lábamon fekvő nehéz, fém oxigénpalackot. Ezáltal a hideg fém kényelmetlenül rányomódik a térdcsontomra, és átmenetileg ez válik domináns fájdalommá a testemben. Emiatt csendes düh kerít hatalmába a fiatalember iránt, aki talán tudatosan nyomja a térdemet a nehéz oxigénpalackkal, azzal a szándékkal, hogy átterelje a figyelmemet a szívemről egy másik problémára.

Aztán az út menti falombokat kezdtem szemlélni; a levelek vörösesbarnák voltak, nemsokára lehullanak. Ősszel itt a levelek olyan élénk napfényszínűek, hogy még felhős napokon is napsütötte hatást keltenek. Napos volt a mai reggel? Vagy a falombok színe keltette a verőfény illúzióját? Mindig is zavart a gondolat, hogy egy olyan tájon halok meg, ahol lombhullató fák nőnek. Van benne valami nem meggyőző, valami obvious.

Olyan közönséges dolog ősszel meghalni.

Giccses dolog ősszel meghalni, amikor minden más is. A levelekkel együtt.

*

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Semezdin Mehmedinović: Memed crvena bandana i pahuljica. Belgrád, Laguna, 2021.