Kedves Miljenko,

tegnap este olvastam a hírügynökségi közleményt, hogy Belgrádban letartóztatták Radovan Karadžićot. Az első reakcióm az volt, hogy voltaképpen semmi se történt, de ez nem közömbösség volt a részemről, hanem inkább csalódás – tizenhárom év után minden hazugsággá változott, úgyhogy ez itt most szintúgy része a hazugságnak, az utolsó felvonás. Lám, mi ketten egy letűnt világról beszélgetünk, ami részint neki köszönhető, mi több, némi túlzással elmondható, hogy ebben a történetben ő a főszereplő. Alig kezdtünk el levelezni, máris fölbukkant az utalás a költőre és politikusra, akinek „tragikus módon hatalmában állt dönteni mások életéről és haláláról”. Csak őutána következik a senkiháziak tarka csődülete, mindazok, akik haszonleső hazafias szenvedélyből írtak verset.

Miközben a leveledet olvastam, eszembe jutott Kiš verse, „A forradalom költője az elnöki hajón”, ami nem más, mint a politika szolgálatába elszegődött író kritikája – bizonyság arra, hogy a pamfletből is lehet elsőrendű költészet. Neked igencsak sötét tapasztalataid voltak az ilyen típusú udvari majmokkal kapcsolatban, úgyhogy többet tudsz erről, mint ami a mi kis életünkhöz szükséges. Amikor azt állítom, hogy a költészet szemben áll a politikával, akkor nemcsak arra gondolok, hogy a politika képes visszaélni a költészettel és a költőkkel, amiként ez fordítva is lehetséges, és nem is csak a szolgálatba állított költőkre gondolok, akiket említettél és amiről Kiš ír, hanem mindenekelőtt a nyelvhez való, merőben ellentétes viszonyra.

A politika nyelve rendszerint törli a szavak jelentéseit, a költészet pedig éppen erre összpontosít.

Nem vagyok hülye, dehogy gondolom, hogy a líra alkalmas lenne komolyabb társadalmi nyomást gyakorolni, egyébként a politika sem érzi magát veszélyeztetve a költészet e funkciója felől. Nem, itt individuális erkölcsi meggyőződésről van szó, amit maga a költő mond ki. A mi földi világunk sötét és fonák, kezdetnek az is elég lenne, ha visszaadnánk a szavaknak a jelentéseiket, hogy ily módon visszanyerje értelmét a közönséges emberi beszéd. Számomra ez fontos. Elegendő volna, ha a költők ilyen erkölcsi álláspontról védelmeznék a költészetet. Ellenben az az igazság, hogy a manapság megjelenő versek óriási többsége szófia beszéd, és ebből a szempontból a líra nem különbözik a politika nyelvétől. A Slate.com weboldalon néhány évvel ezelőtt közzétették Donald Rumsfeld bizonyos kijelentéseit, szó szerint úgy, ahogy mondta, csak verssorokba tördelve. Íme egy 2002. február 12-i nyilatkozat, amit a Pentagon sajtókonferenciáján mondott:

Mint tudjuk,
Vannak ismert ismeretek.
Azt is tudjuk,
Hogy ismeretlen ismeretek is vannak.
Mondhatni,
Tudjuk, hogy vannak
Ismeretlen dolgok,
Ámbár ismeretlen ismeretlenségek is vannak,
Amelyekről nem tudjuk,
Hogy nem tudjuk őket.

Ez persze nem vers, csak egy egyszerű kísérlet, mely idézőjelbe tette a politikai nyelvet, azaz véleményt alakított ki róla, úgyhogy a fentebbi okoskodás már nem csak az akkori amerikai védelmi miniszter szó szerinti nyilatkozata, hanem egyúttal a költészet idézőjelek közé helyezése, mivel jobbára az is csak üres duma. Amerikai tapasztalataim szerint a versírás leggyakrabban konformista egzisztenciális választás, a számomra kedves itteni költő, Kent Johnson azt mondja, hogy Amerikában a költészet biznisz, olyan full-time állás, mely magában foglalja az egészségügyi biztosítást is, a fogászati ellátással együtt.

Másrészt a nyilvánosságra gyakorolt hatását tekintve a költészet Amerikában olyasmi, mint a szocializmusban a vallás: félillegális dolog, magánügy.

Nálunk ez egy kicsit másként van, a költészet jobban eléri az embereket, és a költők nemritkán arra használják az írást, hogy valamilyen társadalmi státuszt teremtsenek maguknak, aztán az így elért pozíciójukkal készségesen belépnek a politikába. Ez Karadžić története, a legradikálisabb módon elbeszélve.

Ennyi elmulasztott év után számomra nem szerzett valami nagy örömöt a hír, hogy letartóztatták, de még mindig a Harunnal folytatott reggeli beszélgetés hatása alatt vagyok. Váltottunk néhány mondatot ezen a Google-on Karadžić fényképeiről, amelyek elárasztották a híroldalakat az interneten. Harun gyerekkorát fölfalta a háború, és az elmúlt tizenkét év alatt, amióta ennek vége és amióta nem vagyunk Szarajevóban, kerülte ezt a témát. Ma reggel azonban szóba hoztuk a fényképeket, és ő a következőket írta nekem: DJECA MRAK KARADŽIĆ [Gyerekek, sötétség, Karadžić]! „Ez mit jelent?”, kérdeztem tőle, mire azt válaszolta, hogy most ébredt és melléütött, ugyanis a bűnöző ősz szakállára gondolva azt akarta írni, hogy: DJEDA MRAZ KARADŽIĆ [Karadžić télapó]! Olykor megsejtem, hogy a háború szenvedései milyen fájdalmasan épültek be a gyermeki lélekbe. Az az érzésem, hogy Harun ujjai a tudatától és a tudatalattijától elkülönülve írták le ezt a három szót.

Üdvözöllek,

S.

Kedves Sem!

A napokban a szokásosnál gyakrabban jutott eszembe az az idézet, amelyet már vagy húsz éve hordok magamban; úgy látszik, nagyon fontos számomra. Susan Sontag esszéjéről van szó, arról, amelyikben Walter Benjaminról beszél. Nem emlékszem az esszére, az utóbbi években éppen azon voltam, hogy ne olvassam el újra, később megmondom, miért. Semmi más nem maradt meg belőle az emlékezetemben, csak ez az idézet, ami még csak nem is teljes mondat, körülbelül így szól: „a kor, melyben utoljára jelenik meg mindaz, ami értékes”. Nem tudhatom már biztosan, hogy mit jelentettek nekem ezek a szavak akkor, amikor először olvastam őket, 1986-ban vagy 1987-ben, vagy a következő évben. Azonban nyilván nagyon sokat, ha megjegyeztem őket. Hogy később mit jelentettek, azt neked nem kell magyaráznom, hiszen magad is tudod.  Amikor arról a meg nem írt regényemről gondolkodom, amelyről beszéltem neked, amire, inkább szellemileg, mint praktikusan, már tíz éve készülök, és amelyben el szeretném mesélni 1991 szarajevói nyarának történetét, Susan Sontag e fél mondata a szó szoros értelmében egy tézis számomra. Ha egyszer mégis megírom azt a regényt, azaz ha nem párolog el a késztetésem, hogy megírjam, ez a néhány szó, még ha a fehér papíron egyedül maradva patetikusan hangzana is, a könyv mottója lehetne. „A kor, melyben utoljára jelenik meg mindaz, ami értékes”, a napokban Radovan Karadžić miatt jut eszembe gyakran. Ha ránézek, legyen szakállas vagy sem, mintha a tükör túloldaláról látnék oda, ahol ott maradt minden, amit 1991 nyarán láttunk utoljára.

Most azonban visszakanyarodok ahhoz, hogy miért berzenkedem Susan Sontag „A fényképezésről” és „A betegség mint metafora” című esszéinek újraolvasásától, amelyek pedig abban az időben sokat jelentettek számomra. Majdnem mindent újraolvastam, ami akkortájt fontos volt nekem, ezeket azonban – nem. (Egyébként talán ez is valami emigráns-komplexus: az újraolvasása azoknak a szövegeknek, amelyeket otthon, a saját világodban olvastál. Hallom, hogy amikor Kanadában és Amerikában az emberek újraépítették a CD-gyűjteményüket, megvásárolták újra azt a zenét, amit annak idején hallgattak, noha tudták, hogy nem fogják újra meghallgatni őket. Ez is ugyanaz a komplexus lehet.) Szóval, egy hülye, kissé nevetséges oknál fogva nem olvasom Susan Sontagot, és még szórakoztat is a történet. Noha Sontag 1992-ben vagy 1993-ban eljött Szarajevóba, és a Dani szerkesztőségében csoportképet csináltunk vele (megvan a fénykép), én, ha találkoztam vele, mindig úgy éreztem, hogy mi az ő szemében nem vagyunk ugyanolyan emberek, mint ő. Mintha ugyanaz a gránát nem ölhette volna meg velünk együtt őt is. Lehet, hogy ez csak érzékcsalódás volt. Na de miután én eltávoztam Szarajevóból, valamikor 1994 elején lehetett, rémes idők voltak azok a szarajevóiaknak, Susan Sontag fölkereste anyámat az Színművészeti Akadémián lévő irodájában. Talán oda kalauzolta őt valaki, hogy elbeszélgessen a háborúról egy közönséges szarajevói asszonnyal, aki nem művész és annak sem érzi szükségét, hogy dramatizálja a sorsát. Leült tehát Susan az én Javorkám mellé, kivett a táskájából egy doboz Marlborót, és rágyújtott. Természetesen anyámat is megkínálta, aki abban az időben hol dohányt szívott, hol szárított szőlőlevelet, mert nem volt dohány. Persze, hogy mohón rávetette magát a cigarettára, amivel megkínálták. Cigizett és hajlandó volt bármiről beszélgetni; közben Susan Sontag folyton elnyomta a félig szívott cigarettákat. Miközben Javorka egyet elszívott, ő hármat elnyomott. Aztán fölbontott egy új dobozzal, és újrakezdte.

A hamutartó tele lett félig szívott cigarettákkal, és anyám abban reménykedett, hogy ha majd Susan Sontag elmegy, szépen  kiszedegeti a csikkeket a hamutartóból, szétbontja őket, és meglesz neki legalább háromnapi Marlborója.

Ám ekkor Susan Sontag hirtelen úgy döntött, hogy otthon érzi magát, mintha az övéi közt lenne, következésképp elvégzi a munka rá eső részét, még ha itt nem is várják el tőle. Fölállt hát, fogta a hamutartót, és odakint kiürítette egy szeméttel és hóval teli kukába.

Anyám nem emlékszik, hogy mit beszélt Susannak, és arra sem, hogy ő mit mondott. Mindent elfelejtett, mert semmi más nem volt fontos neki, csak azok a félig szívott cigaretták, amelyeket Susan a kukába dobott. Tizenöt év múlva is képes újra elmesélni, és bánja, hogy nem kapta el a nő csuklóját és nem rántotta ki a kezéből a hamutartót. Javorka semmi olyasmit nem lát ebben a történetben, ami megalázó lenne számára, és ez természetesen így van jól. Ezért olyan tiszta, szinte már szellemes az elbeszélése. Ez a történet azonban számomra arról tanúskodik, hogy Susan Sontag nagyon fontos dolgokról nem tudott, melyek nélkül pedig nincs se élet, se költészet.  Azért nem olvasom őt, nehogy annyi év után csalódjak benne. És nehogy elpárologjon a zseniális félmondat: „a kor, melyben utoljára jelenik meg mindaz, ami értékes”.

Most megyek meccset nézni. A Dinamo játszik valamilyen ír amatőr csapat ellen. Gyönge futball, de ez nem csökkenti a fehérrel kirajzolt zöld fű vigaszát.

Minden jót!

m

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Transatlantic Mail, 2009, Zágráb.