Megfoghatatlan szereplő volt. Annyira megfoghatatlan, hogy még az író is gyakorta elvesztette őt új regénye lapjain. Biztosan tudni vélte, hogy a kilencedik fejezetben szerepeltette őt egy fontos jelenetben, de amikor újra elolvasta a fejezetet, sehol sem találta.

Az író megjeleníteni is képtelen volt őt. Valahányszor megjelent (ha ugyan megjelent), fekete kalap árnyékolta be az arcát. Az író megpróbálta leszedni róla azt a kalapot, azzal, hogy ilyesféléket írt: „a hirtelen feltámadó szél magával sodorta a titokzatos személy kalapját”, de a figura egy gyors mozdulattal a kalapja után kapott, és visszatette – vagy a vihar sötétjében menedéket keresve hirtelen elpárolgott.

Vagy ott volt a neve. Egyetlen név sem illett rá. Mindegyik hamisan csengett, félrevezető volt, mint valami torz álarc. Az olyan dísztelen és hétköznapi nevek, mint a José vagy a João annyira képtelenül hangzottak, mint egy csizmátlan kandúr a gyerekmesében. A kevésbé köznapi nevek, mint a Frederico, a Segismundo vagy a Roderico, amelyek, bárki is viselje őket, állhatatos, kemény és határozott jellemű személyiségre utalnak, nemhogy kiemelték volna a homályból az alakját, hanem még inkább árnyékba borították. Sőt, még az is megtörtént, hogy az író tudta nélkül megváltoztatta a nevét. Az egyik oldalon még Frederico volt, fredericósan lecsüngő hamis bajuszával és elmaradhatatlan kalapjával, harminc oldallal később pedig Josénak vagy João-nak álcázva jelent meg, mint egy csizmáját vesztett Csizmás Kandúr.

Aztán az író úgy döntött, hogy minden figyelmét a kalapjára összpontosítja. Ez a ruhadarabja biztosnak és viszonylag állandónak látszott a szemében. Ez a kalap (ahogyan korábban már említettem) fekete volt, és vékony, sötétpiros selyemszalag övezte. Úgyhogy amikor az író meglátta a kalapja mögé rejtőző figurát az egyik lap szegletében, feltűnés nélkül követni kezdte, miközben meg sem próbált az arcába nézni. A férfi olyan óvatosan haladt át a városon, hogy alakja néha szinte feloldódott az árnyékban – a többi arra járó (jobban mondva, a többi alak) árnyékában. Csak az itt-ott feltünedező vékony, sötétpiros kalapszalag mutatta, merre jár.

Átmentek egy régi temetőn, elhaladtak a sötétlő sírkövek között, amelyeket elborított a hawaii rózsák fehér ragyogása, és a tiszteletre méltó halottak elképedve követték őket tekintetükkel, amíg ki nem jutottak az aszfaltos útra, amelyet satnya piros akácok szegélyeztek. Az író döbbenten nézte az előtte felmeredő palota rózsaszínű falait. A férfi ügyet sem vetett a kovácsoltvas kaput őrző fegyveres katonákra. Fáradt kézmozdulattal félreintette őket – majd belépett.

Odabent a kalapos férfi mintha megnőtt volna. Most Frederico volt, majd Roderico, sőt még inkább Segismundo. Az ott állók (a többi szereplő) ijedten szétrebbentek, amerre elhaladt. A férfi végiment egy sor erre-arra kanyargó, nagyon tiszta, egyforma folyosón, majd odaért egy széles, súlyos, nemes fából készült ajtóhoz, amely zajtalanul megnyílt előtte. Bent, az egyik ablak előtt íróasztal állt, egyik sarkában összerendezve dossziék hevertek. A férfi leült, letette a kalapját, és az író csak akkor látta, hogy ő az a személy, akit az egyik falon függő hatalmas kép is ábrázol. A kalapos férfi, immár kalap nélkül, rámosolygott a képen látható önmagára, akit (saját magát) így üdvözölt:

– Isten hozott, barátom! Hát itt vagyunk!

Kellemes, behízelgő hangja volt, amelyen nem szólalhatott volna meg egy hétköznapi João vagy egy egyszerű José. Ezután a kalapos férfi, akin már nem volt kalap, és egyértelműen nem volt sem José, sem João, odafordult az íróhoz, és az író tudta, hogy felfedezték.

– Olvastam a regényét…

– Igen? – kérdezte halkan, ijedségtől elvékonyodó hangon az író. – És hogy tetszett?

– Gyöngécske! Hiányzik belőle valami, egy erőteljes személyiség.

Az író lesunyta a fejét, úgy tett, mintha a cipőjét nézné. A nyitott ablakon betörő váratlan szélroham szinte kitépte a papírlapokat a kezéből. Lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, elolvasta az előtte lévő oldalon lévő sorokat: a szereplője felállt. Mosolyogva nyújtotta oda neki a fekete kalapot.

– A magáé. Csak óvatosan, mert nagyon fúj a szél.

A novella eredeti címe: „A importância de um chapéu”. Eredeti közlési helye: O Livro dos Camaleões (Ed. Quetzal, 2015)