A lisszaboni Jornal de Letras 2023 decemberi számában megjelent esszéjében – amelyről egy éve tudósítottunk – Miguel Real portugál irodalomtörténész hazája irodalmának „kimerüléséről” ír. Az általa vizsgált időszakban megjelent, egyetlen számba vehető portugál regénnyel legalább fél tucat erőteljes tengeren túli – brazil – regényt állít szembe. De közben nem feledkezik meg a portugál nyelvű afrikai országok irodalmairól sem, ahol ugyancsak születtek és születnek izgalmas, figyelemre méltó alkotások. Ezeknek a számba vétele most különösen időszerűnek tetszik, hiszen ezek az országok idén ötven éve váltak függetlenné, és indultak meg történelmük saját szempontú alakítása, megmutatása útján. Az elmúlt év második felében három olyan regény is megjelent, amely a független nemzeti tudat formálását tartja céljának, meghaladva olykor a szentesített történelmi tényeket is.    

Angola, Mozambik, Bissau-Guinea és a Zöld-foki szigetek irodalmából magasan kiemelkednek – ha nem számítjuk a már jó ideje Nobel-díj várományos Mia Couto-t, a mozambiki próza kimagasló képviselőjét – az angolai szerzők, akik az önálló államiság felépítését kísérő, nyomasztóan pártos irodalom gyermekbetegségét meghaladva, a múlt század kilencvenes éveinek második felétől igen izgalmas művekkel jelentkeztek. A rohamosan változó ország visszás állapotait kritikus szemmel megjelenítő, olykor kifigurázó vagy ironikusan megközelítő művek időszaka után – ilyenek voltak többek között João de Melo szarkasztikus elbeszélései a basáskodó pártkatonákról, vagy Ondjaki elbeszélőjének a politikai túlkapásokat gyermeki perspektívából bemutató és kommentáló novellái és regényei – Angola történelmének mélyére ástak le az írók. Ebben 

úttörő szerepet játszott Pepetela, aki a függetlenségért vívott gyarmati háború idején írt regényeiben ugyan politikailag túlságosan is elkötelezett igénnyel fordult országa történelme felé, de azután szinte Vargas Llosára emlékeztető, szélesen epikus mesélőkedvvel idézte fel műveiben az angolai „történelem előtti” időket,

majd a függetlenséghez vezető és az azután következő időszak eseményeit.

Az elmúlt év októberében megjelent Tudo-Está-Ligado (’Minden összefügg’) című regényének nyugdíjazott őrnagya, Santiago Angola jelenkori állapotának tanújaként visszagondol szűkebb pátriájára, Benguelára, ahol valamikor, még a gyarmatosítás kora előtt megalapították a független Kyaka királyságot. Miközben rokonaival és barátaival megéli az ország jelenét, állandó kapcsolatban áll egy különleges képességekkel megáldott fiatal nővel, Ofekával, aki bár ízig-vérig modern menedzserként dolgozik egy bankban, mégis mágikus erővel rendelkezik, és különleges képességeivel kapcsolatot tud teremteni a jelenből kiindulva a gyarmati múlt és a gyarmatosítás előtti kor idejével, amelyet a Santiago lakásában levő Yaka istennő szobra képvisel a regényben. Napjaink valóságos világába így lassan beszűrődik az angolai múlt „csodás valója”, amelyben része van az Ofekát kísérő szertelen és tiszteletlen szellemnek, Olegáriónak is, aki minden értéket megkérdőjelez, de végül segít abban, hogy a Benguelába visszavágyódó őrnagy példaként és élő hagyományként idézhesse meg szülőföldjének hagyományait, és az önálló Kyaka királyságát, amely a portugál fennhatóság kiterjesztése ellenére is századokon át meg tudta őrizni függetlenségét.

Az erős posztmodern beütésekkel dolgozó, a fiktív „tényeket” a fikcióvá átformált valósággal mesterien összevegyítő angolai José Eduardo Agualusa O mestre dos batuques (’A dobok ura’) című, ugyancsak az elmúlt év őszén kiadott regényében, hasonlóképpen a jelenből kiindulva tekint vissza hazája múltjába, hogy módosítsa a történelemről alkotott képet, fölvetve, hogy 

Angola egy részén nem ötszáz, hanem csak mintegy hetven évig tartott a portugál gyarmati uralom.

Fiktív elbeszélője egy fiatal nő, Leila Pinto, aki valamikor a jelenben vagy a közeli jövőben írja visszaemlékezéseit, felidézve nagyszülei, egy fiatal katona, Jan Pinto, és a születő helyi polgársághoz tartozó fiatal lány, Lucrécia Van-Dunem szerelmének történetét. De a tragédiával, Lucrécia korai halálával végződő szerelmi történet mögött fölsejlik Angola történelmének egy különös epizódja, a független Bailundo királyság léte.

A történet 1902-ben kezdődik, amikor a szavannában egy szakasz halott portugál katonát találnak, akik rejtélyes körülmények között vesztették el életüket, mert testükön nem találtak erőszakos behatolásra utaló nyomokat. A gyarmati hatóságok először értetlenül állnak az események előtt, majd, amikor újabb, hasonlóan rejtélyes halálesetek történnek, egy fiatal katonatisztet küldenek az ügy kivizsgálására, aki Angolába utaztában találkozik az afrikai lánnyal. A két fiatal szerelmének története összefonódik az Angola központi fennsíkján élő ovimbundo harcosok titkos társaságának tetteivel, amely mágikus hatalmával ölte meg a Bailundo királyság területére küldött gyarmati katonákat. A „csodás való” itt is fontos szerepet kap az eseményekben, mert 

a függetlenségét őrző Bailundo királyság vezetője egy varázsló király,

aki mellett a regényben többször feltűnik segítője, egy vajákos asszony, a láthatatlanná válás titkának ismerője, és segíti hatalmának megszilárdítását.

Agualusa bizonyos szempontból áltörténelmi regényt ír felidézve a Bailundo királyság történetét, amely csak a huszadik század elején adta meg magát a gyarmati hatalomnak az angolai középső fennsík többi királyságával, a Bié, Huambo területén országló királyságokkal együtt. Agualusa ekképpen átírva a történelmet, kikezdi a félezred éves portugál gyarmati uralom mítoszát, és lehetőséget teremt arra, hogy – akárcsak Pepetela – több szempontból is lehessen közelíteni az ország történelméhez, amely egészen más fénytörésben jelenik meg, ha nem Lisszabonból vagy Luandából, hanem Bailundóból vagy Huambóból nézik.

A valóságos eseményekből kiindulva, de a történet kibontásában a csodás elemekkel gazdagított mágikus afrikai valóságot művébe beemelve tér vissza a múltba Mia Couto A cegueira do rio (’A folyó vaksága’) című regényében. Az I. világháború előestéjén a Mozambik északi részén, a Rovuma folyón átkelő német egység lemészárolja egy portugál őrhely valamennyi katonáját. Csak egy helyi fiatalember menekül meg, aki elviszi a támadás hírét a közeli faluba, ahol egy önjelölt pap gyűjti maga köré a híveket, állandó konfliktusban állva a helyi varázslónővel.

A több tucat afrikai katona és egy portugál tiszt halálával végződő összetűzést mind a német, mind a portugál fél szeretné elleplezni,

noha a vérontás túlélője és a meggyilkolt portugál tiszt jövendőbelijének helyszínre utazó édesanyja mindent megtesz az ügy kivizsgálása érdekében. A helyi portugál és német hatóságok elhallgatásra törekvő igyekezete végül oda vezet, hogy az üggyel kapcsolatos összes feljegyzés, határozat és levelezés törlődik a papírlapokról, így az írott emlékezetből, majd az afrikai kontinensről készült térképek is elmosódnak, és ez a Garcia Márquez-i Macondót idéző feledéshullám végigsöpör az egész világon.

A katasztrófával fenyegető válságos helyzetet végül a helyi törzsi tudatot és szokásokat eltörölni igyekvő gyarmatosítók szándékával és a helyi hagyományokkal szembeszegülő asszony győzi le a mészárlásból megmenekülő fiatal katona segítségével: egyikük a tiltás ellenére, a másikuk pedig a gyarmatosítók kiszolgálása érdekében tanult meg írni és olvasni – ezzel a tudással azután képesek lesznek arra, hogy az afrikai emberek tudatvilágát tükröző nyelvük írásbeliségének megteremtésével építsék újra a történelmi emlékezetet.

A műveit gazdag nyelvteremtő erővel megalkotó Mia Couto A folyó vakságában megkérdőjelezi a szóbeli nyelvekbe bezárt Afrika fogalmát, és Pepetela, illetve Agualusa regényéhez hasonlóan fölveti a történelmi eseményekhez és általában a történelemhez való árnyaltabb, több, immár afrikai szempontú közelítés szükségességét.