Az asszony halkan mondott valamit, amit az antropológus nem értett. Az antropológus egyáltalán semmit nem értett abból, amit az asszony mondott. Leginkább azért, mert az asszony inkább füttyögetett, mint beszélt. Lehet, hogy ez a füttyögés is valamiféle beszéd volt. Az antropológus erről a feltételezésről szeretett volna bizonyságot szerezni.

Az antropológus eltévedt. Azért talált rá erre a nőre, mert eltévedt. Mivel olyan valaki volt, aki sokra értékelte a tévedést, és imádta a véletleneket, ez maga volt számára a megvilágosodás. Akkor már három napja járt a pusztaságban egy kis nomád közösség nyomában, amikor hirtelen eleredt az eső. Ez teljesen szokatlan volt, mivel az esős évszakig még több hét volt hátra – mégis esett. A lezúduló víz elmosta a nyomokat, és megzavarta az időt. A hajnali fény olyan tompa volt, mintha esteledne, és egy-kettőre a semmibe foszlott. Az antropológus tétován bolyongott, rá-rátaposott az iszapból előtűnő békákra, amelyek álomittasan és csodálkozva bámultak rá hunyorogva elkerekedő szemükkel. Aztán útját állta egy folyó (amely sehol sem volt a térképen). Megtorpant a sötétlő áradat láttán, és megindult a nyomában. Egy reggel, vagy talán délután, az eső elállt, és akkor megpillantotta az asszonyt, aki egy akácfának vetette a hátát.

A sátrát mintegy százméternyire állította fel attól a helytől, ahol az asszony hajléka állt, egy különös sárból tapasztott, harangot formázó kunyhó. Az antropológus elképzelni sem tudta, mit keres ott ez a magányos nő. A hajviseletéből, a nyakát díszítő láncokból és a többi ékszeréből arra következtetett, hogy nincs férjnél. Úgy gondolta, valamiféle javasasszony, jósnő vagy sámánféle lehet.

Az első néhány napban a sámán tudomást sem vett róla. Mintha nem is látta volna. Füttyögött, magában beszélt. Teljes meztelenségében kitárulkozva fürdött előtte. Láthatta fémesen csillogó bőrét, hosszú  lábát, kemény mellét. Az antropológus letelepedett egy kőre a sátor bejáratánál, és úgy tett, mintha jegyzetelne. Idegesen mozduló ujjaival kusza mondatokat vetett papírra, amelyeket később, a lámpája fényénél alig volt képes kibogozni, annyira idegenek voltak tőle.

Nyugtalanul alszom, írta. Álmomban úgy érzem, mintha kezek járnának át. Idegen álmokat álmodom. Annak az asszonynak a száját csókolom, és utána azt kérdezem magamtól – a csók vajon mindenütt ugyanazt jelenti-e? Nem, jól tudom, hogy nem. Vannak olyan kultúrák, amelyekben a csók nem létezik. Freud szerint a csók visszarévedés azokba az időkbe, amikor szájunkkal anyánk mellét kerestük. Freud olykor egészen gyermeteg. De ezt a mondatot az antropológus kihúzta. Álmomban megölelem ezt a nőt, írta, és olyan puha a bőre, mint a vaj. Ezt is kihúzta.

Egy reggel az antropológus a sátorból kilépve megbotlott, és elterült a földön. A nő csengő hangon felkacagott. Nevető száját két keze mögé rejtette. Hosszú, finom ujjai voltak. Az antropológus vele együtt nevetett. Kilépett a nő számára a láthatatlanságból, és ez jó érzéssel töltötte el. Attól fogva a nő minden reggel szólt hozzá néhány szót, de a nevetése arra utalt, hogy ez inkább gúnyolódás volt, mint üdvözlés. Olykor valami ennivalófélét is hozott neki, halfejet, szárított húst, tüskés gyümölcsöket. Úgy kezelte, mint valami csodabogarat, és rögtön meg is feledkezett róla – legalábbis látszólag.

Az antropológus feljegyzett néhány szót egy jövendő szótárra gondolva. Lekottázta a füttyögést is, hogy majd kiderítse, egy sajátos nyelvről van-e szó vagy sem. Egy este távoli mennydörgést hallott. A levegő felforrósodott. A legkisebb mozdulat is nehezére esett. Mintha még a folyó is alig mozdult volna, súlyosan zihálva a leszálló sötétségben. Az antropológus meztelenül nyúlt el a hálózsákján. Csorgott róla a verejték.  Nehezen vette a levegőt. Mélységes szomorúság járta át.

„Mit keresek itt?”, járt a fejében. Mindig erre gondolunk, amikor fojtogat a hőség, vagy majd megfagyunk, és olyan messze vagyunk az otthonunktól, hogy még gondolatban is nehezen találunk haza. Az antropológusnak a fővárosban volt lakása, tágas nappalival, amelyet megtöltöttek a könyvek és azok a tárgyak, amelyeket a déli tartományokban tett kutatóútjai során összegyűjtött – egy rinocérosz hófehér koponyája; falap egy hajó rajzával; a mbole törzs egy halotti relikviája; egy hal fosszíliája, amely olyan épségben maradt meg, hogy egyidőben látni lehetett a külsejét és a belsejét is, mint egy háromdimenziós röntgenképen. Az antropológus szeretett volna már otthon lenni a könyvei között, amelyeken vékony rétegben megült a por, és elüldögélni a tágas erkélyén, ahonnan beláthatta a várost.

Az erkélyére gondolt, és arra, amit onnan látott, valahányszor kihajolt rajta, de ekkor halk neszezést hallott. A nő bekúszott a sátrába, és hanyatt fekve elnyúlt mellette. Meztelen volt, akárcsak ő. Talán még meztelenebb, mert meztelenül volt a sátrában. Bal kezét rátette a mellére. A keze melegebb volt, mint a levegő, és egy kicsit remegett. Halkan mondott valamit, amit az antropológus nem értett. Az antropológus szinte semmit nem értett abból, amit mondott.

– Ne vedd el kezed – mondta. – Kérlek, ne vedd el a kezed.
– Kezed! – ismételte meg az asszony. És nevetett. – Kezed. Kezed…

Egy villám bevilágította a sátrat, látni lehetett a nő fogainak csillogó fehérségét; ruganyos testén megfeszülő bőrét, amely nyirkos volt az izzadtságtól és a vágytól. Azután újra sötét lett. Zuhogni kezdett az eső.

Az antropológus fővárosi lakásában nem voltak tükrök. Amikor utoljára belepillantott az egyikbe, az apja nézett vissza rá, fehér szakállával és izzó tekintetével. Dühösen belebokszolt az üvegbe, amely darabokra tört. Elborzadt arra a gondolatra, hogy lassan pont olyan lesz, mint az apja, ugyanolyan szakállas, ugyanolyan kopasz, ugyanolyan ingerlékeny és ugyanolyan rosszkedvű. Később megértette, hogy mindig is olyan volt, mint az apja – de nem ismerte őt fiatalon.

A nő körme lassan végigszántott a mellén. Arcát odafordította felé. Láthatta a szeme csillogását. Láthatta a csillogó szemek mélyén megbúvó sötét árnyalakot. Az antropológus arra gondolt, hogy megöregedett – úgy öregedett meg, hogy szinte észre sem vette – azután Istenre gondolt. Arra az istenre, amelyet saját külön használatára alkotott, Ganésa és anyai nagyanyja keverékéből. Olyan bölcs volt, mint Ganésa azzal a vidám elefántfejével és nagyanyja jólelkűségével.

A nő keze elindult lefelé, vágyakozó ujjaival kutakodott valami után.

– Te jó Isten! – sóhajtott fel az antropológus. – Te jó Isten, mi lesz most?

Mennyi időt töltött el hiába fáradságos tanulással az egyetem padjaiban, a könyvek olvasásával, a konferenciákon, és a pusztaságban tett hosszú utazásokkal.

És végtére is, mire jutott mindezzel?

A vékony sátorszövet alatt, amelyet a vihar már-már felkapott és magával sodort, csak egy férfi volt – egy meztelen férfi – egy asszonnyal szemközt.

 *

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: O rio sem nome. José Eduardo Agualusa: O livro dos Camaleões. Lisszabon: Quetzal Editores, 2015.