A hajó lassan siklott a sima, csaknem fekete víztükrön, hosszú ólompengeként hasítva az őserdőbe. A két elködlő folyópart, amelyet árnyékba vont a fák sűrű lombozata, bágyadtan és közömbösen ismétlődött nap nap után. Egy szárny csapkodása sem zavarta meg a levegő nyugalmát. Egyetlen uszony sem tűnt föl a hatalmas vízfelületen. Az egyik író – fiatal, sápadt arcú, lázadó szellem – fölvetette, hogy a hajó éjszakánként föltehetőleg visszacsorog azon az úton, amelyen napközben látszólag előrehaladt. De az is lehet, hogy végig egy helyben áll. A két part mindig ugyanolyan. A víz ugyanolyan. Csak az égbolt változik.

– Az is lehet, hogy meghaltunk – tette hozzá a második író. – Meghaltunk, de még nem tudjuk.

Az első íróból meggyőző halott lett volna. Halálosan sápadt, nagyon sovány arca volt, amelybe szinte dühödt árkokat vontak a szeme körül húzódó karikák, ráadásul a bal karján tetoválás látszott: kígyó mart bele egy szívbe. A második író jóval idősebb volt, mégis túl fiatalnak és túl egészségesnek látszott ahhoz, hogy halott legyen. Ebben a pillanatban megszólalt a mellettük lévő padon ülő indián:

– Ez a víz errefelé tele van halottakkal.

A két író várta, hogy folytassa, de nem mondott többet. Az indián az irodalmi találkozó szervezéséért felelős utazási iroda megbízásából volt velük. Aznap reggel őserdei sétára kísérte el az írókat. Megmutatott nekik egy kiálló tüskékkel borított pálmát. Letörte az egyik tüskét. Lekuporodott egy hatalmas fa gyökereihez, és a tüske hegyét belemártotta valami fehéres habba:

– Ez egy béka spermája. Ha valakinek a szemébe vagy a nyelvére kerül, az illető néhány másodpercen belül meghal. Megbénítja az idegrendszert.

Azután macsetéje egyetlen csapásával elvágta egy kis fácska vékony, sima és kerek törzsét:

– Belül üres. Nézzék. Kész fúvócső.

A tüskét belehelyezte a csőbe, belefújt. A tüske belefúródott egy fatörzsbe, alig néhány centiméternyire az első író rémült szemétől:

– A mindenségit! Csaknem eltalált!

Az indián megvonta a vállát.

– Ha el akartam volna találni, eltalálom, fiatalember. Azt a kígyót céloztam meg.

A három férfi a fedélzeten ült, a bárpult mellett. Az írók caipirinha-t ittak. Az indián Coca-Colát. Látták, ahogy elvonul előttük a part, olyan komótosan, mintha egy Manoel de Oliveira filmet néznének. Azután váratlanul fodrozódni kezdett a víz felülete, és három rózsaszín folyami delfin ugrott elő a víz sötétlő mélyéből. Az indián felsóhajtott:

– A folyami delfinek nemi szerve pont olyan, mint a nőké.

A fiatalabb író kurtán felnevetett:

– Honnan tudja?

Az idegenvezető a szeme sarkából nézett rá. Gúnyosan, talán megvetően. Kiitta a Coca-Coláját, és felállt. Délután újra megjelent a fedélzeten, észak-amerikai indiánnak maszkírozva, az arcára díszeket festett, a fején színes tolldíszt viselt, a hóna alatt gitárt szorongatott. Fellépett a bárpult mellett álló kis dobogóra, és mélabús hangon belekezdett egy dalba, amely az egyszerű, természettel azonosuló őserdei élet szépségeit dicsérte a nagyvárosokban uralkodó erőszakkal szemben. Az első író odahajolt a másodikhoz, és az indián nyögdelő éneke közben jól hallhatóan megjegyezte:

– Vajon miért beszélt nekünk az előbb a delfinek nemi szervéről?

A második író elmosolyodott:

– Tudja, a halászok botokkal agyonverik a delfineket. Megölik a hímeket, mert szétrágják a hálót, hogy elorozzák belőle a halakat. Azután partra cipelik a nőstényeket, és megerőszakolják őket.

A dobogón ülő indián elpanaszolta a folyók szennyezését és az erdők kiirtását. A második író hosszú antropológiai magyarázatba bonyolódott az Amazonas-medence egyes etnikai csoportjainak női beavatási szertartásairól. Elmondta, hogyan tépik ki szálanként a lányok haját az első menstruáció után. Az első író belefúrta tekintetét a sötétségbe, és eszébe jutottak a halottak. A hajó haladt előre vagy visszafelé, vagy egyik irányba sem, miközben a sötétség a folyóból felemelkedett a magasba, milliónyi tündöklő csillag kíséretében.