„Figyelem, Figyelem, Figyelem” – ezzel a szinte vészkiáltásnak tetsző szóismétléssel kezdi Miguel Real portugál irodalomtörténész az elmúlt irodalmi időszakról szóló beszámolóját. A Jornal de Letras tavalyi utolsó számában megjelent írásában Real némileg csüggedten állapítja meg, hogy az évenként odaítélt, százezer euróval járó Leya irodalmi díjat, amellyel a megelőző időszak legjobb portugál nyelven született regényét tüntetik ki, az utóbbi években három alkalommal is brazil szerző kapta meg. A „szintaktikailag”, „szemantikailag” és az „elbeszélt történetek tekintetében” egyaránt 

gyengélkedő portugál irodalom nem tud versenyre kelni a volt portugál gyarmatokon, Angolában, Mozambikban, a Zöld-foki-szigeteken, de leginkább Brazíliában megjelenő szerzők műveivel.

Ennek az anémiának legfőbb oka, hogy az 1974-es „szegfűs forradalmat” követő irodalmi megújulás kifáradt. A salazari korszak eszményeit, eseményeit és történelmi szemléletét posztmodern eszközökkel, mélyrehatóan és olykor ironikusan bíráló, a legmodernebb európai irányzatokhoz gyorsan felzárkózó írók után

már csak epigonok születtek, akik a középosztály szentimentalizmusát és nosztalgikus életérzését jelenítik meg újra meg újra műveikben.

A regény, amely az elmúlt fél évezredben megmutatta, hogy a leghajlékonyabb műfaj, mert „irodalmi helyként” szolgálva beleépíthetett magába más műfaji elemeket is, Portugáliában lassanként a nyugdíjasok kezébe került, akik nyugalmas éveikben nekiállnak regényt írni, hogy saját, szűk szemhatárú világuk élményeit papírra vessék. Ebben a langyos állóvízben ezért aztán nem születhetnek meg olyan átütő művek, mint egykor Manuel da Silva Ramos Os Três Seios de Novélia (’Novélia három melle’) című kisregénye, amelyet megjelenése után rögtön Almeida Garrett-díjjal ismertek el, 1969-ben, vagy a Saramago-díjjal elismert José Luís Peixoto 2001-es, magyarul Egyetlen pillantás nélkül (Európa, 2007) címmel napvilágot látott regénye.

A portugál regénynek ez az ellaposodása természetesen elsősorban társadalmi, nem pedig irodalmi jelenség. 

Az Európai Unió Portugáliájában minden viszonylagossá vált, nincsenek már „megdönthetetlen vélemények, kiszámítható értékek és egyértelmű hitvallások”

– Miguel Realnak ez a véleménye némiképpen egybecseng Ernesto Rodrigues író és irodalomtörténész néhány évvel ezelőtt e sorok írójának kifejtett véleményével, miszerint olyan jó már az élet Portugáliában, hogy nincsenek mindennapi gondok, ezért nem születnek átütő irodalmi alkotások. A legtöbb műveltnek mondható olvasó, ha nem elégszik meg a mozi, a szappanoperák és a bevásárlóközpontokban árusított regények által közvetített édeskés „életképekkel”, nem talál olyan műveket, amelyek az ország és Európa valóságos problémáival foglalkoznának.

Talán ezért is aratnak sikert – nemcsak az irodalmárok, hanem az iskolázott olvasók között is – a Leya-díjjal kitüntetett brazil szerzők, Itamar Vieira Júnior (Torto Arado, ’Torz utak’, 2018), Celso José da Costa (A arte de driblar destinos, ’A sorsok kicselezésének művészete’, 2022), Victor Vidal (Não há pássaros aqui, ’Itt nincsenek madarak’, 2023) regényei. Az elsőben egy Bahia tartomány aszályok sújtotta vidékén élő két fiatal leány sorsát követhetjük attól a pillanattól fogva, hogy kinyitják a nagyapjuk ágya alatt talált titokzatos dobozt. Ez a meggondolatlan cselekedet azzal jár, hogy elválaszthatatlanok lesznek, de míg egyikük beletörődik a csak a vallásban vigasztalást találó rabszolgamunkába az ültetvényen, másikuk felismerve a családját embertelen viszonyok közé kényszerítő három évtizedes kiszolgáltatottságot, megvilágosodik, és küzdeni kezd nemcsak a munkások, hanem a nők felszabadításáért is. Ezért más utat jár be, és el kell válnia a nővérétől…

Celso José da Costa, a 73 eztendős matematikus apró mozaikokból összeálló regénye ugyancsak egy elmaradott településre – Paraná állam belső vidékeire – vezeti olvasóit, ahol az elemi oktatás csökevényes volta miatt a gyerekek nem jutnak túl az első egy-két osztályon. A regény főszereplőjét felkarolja egy tanítónő, és az ő segítségével képes kiszakadni ebből a közegből, ahol 

az emberi és lelki problémákra csak a varázslók és javasemberek kínálnak megoldást.

Victor Vidal regényének női főszereplője váratlan telefonhívást kap, amelyben értesítik arról, hogy eltűnt az édesanyja, ezért vissza kell térnie szülőföldjére, hogy megértse, mi és hogyan történt az életében. Ez a tér- és időbeli utazás szembesíti gyermekkorával és a családjával való kapcsolatával – ennyit tudhatunk meg a megjelenés előtt álló regényről közreadott rövid információban.

A portugál irodalomtörténész a brazil és portugál-afrikai szerzőkkel csupán egy regényt tud szembeállítani a 2023-as év portugál irodalmi terméséből: Hugo Gonçalves Revolução (’Forradalom’) című regényét,

 amely egy család sorsát kíséri végig a negyvenes évektől a Salazar-Caetano rendszer bukásáig. A visszaemlékezés során felidéződő 1970-es év, valamint a korábbi évtizedek során a család egyik nőtagja a kommunista párthoz csatlakozik, a másik a hagyományos erkölcsben és családban találja meg élete értelmét, míg a harmadik, a fiú kétségbeesetten szeretné elveszíteni a szüzességét, mielőtt behívják katonának, és elküldik a gyarmati háborúba. Az egyik gyerekkel puskagolyó végez a Sintrai hegységben, ez indítja el a nemegyszer a detektívregényekre emlékeztető nyomozást a család múltjában, hogy az anya magyarázatot találjon a gyermekeit egymás ellen fordító folyamatokra.

A történetet követve talán érthetjük Miguel Real lelkesedését, aki Hugo Gonçalves regényében az 1974 utáni időszak átütő regényhangjának visszatérését üdvözölte, a honi irodalom elismerésére váró portugál irodalmi közegen kívül bóklászó olvasó viszont megrettenhet a regény egyes részeit olvasva, mert ezekből az 1970-es évek közepének olyan szektásan baloldali regényei rémlenek fel, mint a párt főtitkárának, Álvaro Cunhalnak Até amanhã, camaradas! (’A holnapi viszontlátásra, elvtársak!’) című pártszervező brosúrának is beillő regénye:

„Egy viharos, rossz előjelekkel kecsegtető reggelen Maria Luísa a kulcsra zárt lakásban hagyta hároméves kislányát. Nem véletlenül használták az elvtársai a lemerülni szót, amikor illegalitásba vonultak. Ebben az életformában a feltétel nélküli alámerülés azt szolgálta, hogy a Párt megelőzzön minden olyan kapcsolatot, amely veszélybe sodorhatja tagjainak hűségét. Az elmúlt néhány évben Maria Luísa-nak volt része éhezésben, szomjúságban, hidegben, fáradtságban, végtelen kimerültségben, aludt a szabadban, gyalogolt több száz kilométert, megszakított minden kapcsolatot a családjával, lemondott a személyiségéről, úgyhogy a végén már maga is elfelejtette, ki ő. Amikor a legutóbb orvosnál volt, a kórlap kitöltésénél nem jutott eszébe a keresztségben kapott neve, de még az álneve sem, amelyet minden alkalommal megváltoztatott, amikor új lakásba költözött.

Megindult lefelé az utcán. Alacsony felhők kupolája borult nyomasztóan Évora szűk utcáira, amelyeket évszázadok óta fojtogattak a falak. Maria Luísa a rá váró út nehézségeire gondolt. Minél többet szenved és minél többről lemond az ügyért, annál hamarabb eljön a kommunizmus győzelme. A legnagyobb akadályok erősítik legjobban a hitet az eszmében. A veszteségekből bizonyosságot kellett kovácsolnia a mártírok sírfeliratainak és a gerillák jelszavainak szellemében:

Szabadság vagy halál

Vereség vereség után a végső győzelemig

Inkább állva halok meg, minthogy térden állva éljek   

Bekanyarodott az első sarkon, az egyik cipője megcsúszott a járda kövein. Tudatát betöltötte az esés nyomán fellépő fájdalom, felhasadt ujja, megdagadt könyöke. A szél és az eső az arcába csapott. Ruhája súlyosan nehezedett sovány testére. Minden akadály egy jövőbeli elismerést hoz. Miután felállt, összeszorította a fogát és az öklét, hogy áttörjön a förgetegen, és teljesítse a feladatot. Valahányszor maga mögött hagyott egy utcát, a fizikai kihívás felidézte benne a cél jelentőségét. Igen, magára hagyta a lányát, de annak a rongyos, csont és bőr fiúnak az érdekében, aki egy szamarat vonszolt fölfelé a meredélyen, miközben a nagybirtokosok fiai meleg ágyukban várták, hogy a cselédek elkészítsék nekik a reggelit. Igen, magára hagyta a lányát, de azoknak az embereknek az érdekében, akik a Raimundo Kapuban hajnalonta azért rimánkodtak, hogy őket vigyék dolgozni a mezőre, és azzal a szolgalelkűséggel kapaszkodtak fel a teherautókra, hogy halálra dolgozzák magukat, mert nem akartak éhen halni. Igen, magára hagyta a lányát, de az Osztályharc, a Dialektikus Materializmus és a Proletárdiktatúra érdekében. 

Négy, illegalitásban töltött év után, miközben a Párt szórólapjait, újságjait és könyveit olvasta, Maria Luísa mindent az elméleti művekből tanult zsargon szerint osztályozott. A párizsi száműzetésben élő főtitkár műveiből egész bekezdéseket tanult meg kívülről, és ezeket mondogatta, miközben az otthoni munkáját végezte: »A fasiszta kormány minden megnyilatkozása arra szolgál, hogy fokozza a munkásosztály kizsákmányolását, és lehetővé tegye a polgárságnak, hogy még több haszonra tegyen szert, és még gyorsabban növelje a tőkéjét. Ennek érdekében a kormány az állam egész gépezetét, az egész elnyomó gépezetet, a fegyvereket, a törvényeket, a törvényszékeket a nagytőke szolgálatába állítja.«”  

Ez a nosztalgia, amely egy korábbi, már meghaladott és többszörösen feldolgozott tematikához (lásd egyebek mellett Saramago Festészeti és szépírási kézikönyv, vagy Alentejo, egy évszázad regénye, Lobo Antunes korai regényei) és hanghoz tér vissza mutatja a portugál irodalom egy helyben toporgását, sajátos múlthoz kötődését. Ennek egyik különös példája az a több tucat Salazarral kapcsolatos, olykor olyan frivol kérdéseket is tárgyaló könyv, mint Salazar szerelmi élete, Salazar és a nők stb. Ennek legújabb példája Carlos Ademar történész 2023 októberében megjelent fiktív Salazar-önéletrajza (Autobiografia do Doutor Oliveira Salazar), amely újabb bőrt húz le egy már látszólag meghaladott témáról.