Azon az ötven évvel ezelőtti áprilisi hajnalon, amikor a portugál Radio Renascença-ban fölzengett a zeneszerző és énekes Zeca Afonso Grândola, Vila Morena című dala, 

nemcsak az ország népe ocsúdott fel a csaknem fél évszázados diktatúra nyomasztó középszerűségéből, hanem a művészetek és az irodalom is.

Ahogyan José Cardoso Pires írta E agora, José! (’Na most mi van, José!’) című kötetének egyik írásában „Ettől a naptól fogva az író többé nem volt a társadalom szélére szorult lény vagy megtűrt sallang, amelyet az ún. Lélek politikája elnyomott fél évszázadon át.”

Cardoso Pires egyike volt azon íróknak, akik már a hatvanas évektől kezdve megpróbáltak rést ütni a szabad kifejezést elnyomó rendszer falán, megírva az O Delfim (’A trónörökös’) című regényét, amelyben egy felderítetlen bűnügy történetén keresztül felvillantotta a fennálló rendszer visszásságait. A „szegfűs forradalom” által elhozott szabadsággal mégsem ő élt először – mi több, az irodalmat is tétova útkeresés jellemezte néhány évig. 

A „nagy revelációkat”, a fiókban őrzött, tényfeltáró művek megjelenését váróknak csalódniuk kellett,

mert az első hónapokban, években csak rövid, pamfletszerű írások jelentek meg egy olyan nagy presztízsű folyóirat, mint a Seara Nova lapjain, vagy a frissen alakult, baloldali kötődésű kiadók (például az Editorial Caminho) efemer antológiáiban.

A Salazar–Caetano rendszer alatt a tűrt kategóriába tartozó, a társadalmi problémákat, a szegénységet a cenzúra miatt csak óvatosan megmutató, de ennél tovább nem merészkedő neorealizmus nyűgétől csak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján szabadultak meg az írók. Először az önmagát túlélt portugál kolonializmus gyarmati háborúinak valóságát mutatták meg a dokumentumregények első hullámának lecsengése után olyan művekben, mint az angolai harctereket katonaorvosént megjáró António Lobo Antunes Os Cus de Judas (’Istenhátamögött’, 1979), João Melo ugyancsak Angolában játszódó Autópsia de um Mar de Ruinas (’Egy romhalmaz hullaboncolása’, 1984), és Lídia Jorge A Costa dos Murmúrios (’A suttogások partja’, 1988) című regénye. Ezzel nagyjából egy időben megjelentek megelőző időszak ideológiai alapját, történelemszemléletét bíráló, ironikusan kiforgató művek, így José Saramago 1980-as évek első felében írt történetírási metafikciói, vagy Lobo Antunes És visszatérnek a karavellák (1988, magyarul 2008) és Almeida Faria A hódító (1990/1994) című regénye.

A forradalmi napokat követő hónapok lelkesedésében elsősorban rövid, lelkes vagy lelkesítő politikai írások és versek születtek, olyan költők, írók tollából, mint Manuel Alegre, Teresa Horta, Sophia de Mello Breyner Andresen vagy épp Jorge de Sena. De a próza csak lassabban reagált. Saramago Festészeti és szépírási kézikönyvének (1977/2022) lezárásaként egy bekezdésben tudósít arról a meghasonlott festőből íróvá lett elbeszélő, hogy végre „összeomlott a rendszer”, majd az 1980-as Alentejo. Egy évszázad regénye (2012) végén a mű szereplőinek szinte már himnikus hangon megidézett menete utal a változásokra. 

A „szegfűk forradalmát” középpontba helyező első jelentős művek viszont már csak akkor születtek meg, amikor a felszabadult örömöt beárnyékolták a formálódó új világ ellentmondásai,

és ezért ezek a regények április 25-ét legtöbbször az előző és az utána következő évek kontextusában mutatják be.

José Cardoso Pires 1987-es Alexandra Alpha című regényének címszereplője egy felsőbb osztályokhoz tartozó asszony; az ő sorsát kíséri végig az író az 1960-as évek elejétől a 1976-ig, a haláláig, bemutatva a társadalomban végbemenő, a politikai fordulatot lassan érlelő változásokat, többször is allegorikusan megidézve a magasba törő, de mélybe hulló Ikarusz képét. A kritika és az olvasók szerint is ebben a regényben olvasható a legszebb visszaemlékezés a portugál történelemben fordulatot hozó áprilisi napra:

„Rossz érzés töltött el bennünket, mert a város halálos vigasztalanságba dermedt. Titokzatos volt és kihalt a fehéresen hamuszínű ég alatt, és a hajnali derengésben ez a hamuszín, ez a szitáló porfelhő lassan fémes árnyalatokat kapott. Láttuk az utcai lámpákat, ahogy fényük jeges homályba sűrűsödik, és az autóbuszokat, amelyek üresen köröztek ott, ahol talán egy tér vagy a sötétből kiszakított üresség volt. Láttunk egy telefonfülkében keresztre feszített kutyát. Vagy csak úgy képzeltük. És az egyik sugárúton nagyon óvatosan lépdelt egy magányos ló, maga után húzva egy gumirádlis szekeret.

De ahogy közeledett a reggel, a köd összezsugorodott, magába zárva a fényt. És egyik sarkon a másik után mozdulatlan, szinte csak sejtelmesen körvonalazódó emberalakok tűntek fel, de aztán láttuk, hogy fegyveresek, G-3-ast szorongató katonák, akiket egy titkolt szándék fegyelme állított oda; és egyik-másik világosabb vagy tágasabb térségen, amelyek később útkereszteződésnek, zugutcának vagy bizonytalan rendeltetésű üres teleknek bizonyultak, álomba merült szörnyalakok rémlettek föl előttünk, de aligha rémálmot láttunk. Nem aludtak, nem, csak szunnyadoztak. Igen, taktikusan, fondorlatosan szunnyadoztak, mert közben titkos üzeneteket váltottak egymással, halló, Charlie, halló, Ôscar, halló, Charlie Nyolc, és meg-megremegtek a kirobbanni készülő erőtől.

Aztán felfedeztük valódi lényegüket: páncélautók voltak, módszeres és könyörtelen háborús gépezetek.

A surrogó, közömbös szörnyetegekből lassú és hatalmas acélantennák bújtak elő, útmutatásra várva. Ott álltak, hogy birokra keljenek a felvirradó nappal, és már mozdultak, már nekilódultak felmeredő ágyúcsöveikkel, hogy felderítsék és megtisztítsák a rájuk váró utakat. Elindultak a rejtelmes üzenetek nyomán, halló, Charlie, halló, Ôscar, halló, Lima Őrnagy Öt, és ezek a hívószavak szolgáltak iránytűként, vezérfonalként, amely vezette őket a virradat felé. Átjárt bennünket a döbbenet és a nyugtalanság, amikor váratlanul kivilágosodott az ég, és felkelt a nap.

Az elfoglalt várost elöntötte a fény. Napfényben fürdő katonai menetoszlopok jöttek velünk szemben; és követte őket a nép, tömérdek nép, annyi nép, hogy nem tudtuk átfogni a tekintetünkkel, emberek tömegei tűntek elő a kifehéredő szürkeségből, a halál és megaláztatás ötven évéből, és futva mentek, maguk sem tudva pontosan hová, a

SZABADSÁG!

felé. Szabadság, Szabadság tört föl ezernyi torokból a kiáltás, és nőtt, mint a vak, féktelen, fájdalmas öröm mindenen átzengő hangja, végre itt a Szabadság!, minden egyes ember nézte az utcát megtöltő ezreket, és nem ismerte fel bennük önmagát, mert megszűnt a rémuralom, véget ért a félelem, és valóban véget ért ezen a napon, ezen az áprilisi napon, itt, áprilisban, csak most hittük el, hogy megnyílt előttünk a tavasz negyvenhét év hazugság, rendőruralom és diktatúra után. Negyvenhét év, tíz hónap és huszonnégy nap után, csak most.” 

Álvaro Guerra Portugália történelmét 1914-től a jelenkorig végigkísérő „kávéházi” regénytrilógiájának harmadik részében a Café 25 de Abrilban (’Április 25 kávéház’) egy kis községben, Vila Velha-ban élő emberek szemszögéből beszéli el a forradalom utáni első idők változásait, a település kávéházát látogató író, David Castro reflexióin keresztül.  

Az április 25-ére visszaemlékező vagy inkább visszarévedő jelentősebb művek közé tartozik Lídia Jorge Os Memoráveis (’Az emlékezésre méltók’) című 2014-es regénye, amely a kétezres évek első évtizedének derekán játszódó cselekményével a harminc évvel korábbi, szinte már feledésbe merült nap eseményeinek és szereplőinek a nyomába ered egy amerikai tévétársaság által megbízott portugál riporternővel. A főszereplő Ana Maria Machado nyolc embert keres fel az „emlékezés” kávéházából kiindulva, hogy beszéljenek neki erről a harminc évvel ezelőtti nagy napról. A reakciók és a válaszok a legkülönbözőbbek: 

van, aki lelkesen emlékszik, van, aki a későbbi történések tükrében csak vonakodva áll a mikrofon és a kamera elé, és van, aki elfelejtette vagy el akarja felejteni április 25-ét és a rákövetkező időszakot.

Ezekben a regényekben a kezdeti lelkesedés helyét már az elemzés, a számvetés foglalja el, amely nemegyszer kritikus hangba csap át. Nem véletlen Cardoso Pires regényének Ikarusz-képe, vagy az Os Memoráveis bevezető jelenetsora, amelyben a valamikori Portugáliában szolgáló amerikai nagykövettel beszélgető riporternőnek szinte erővel kell felszínre hoznia az egykori áprilisi nap történéseit és szereplőinek nevét.

A 25. évforduló évében, 1999-ben tucatnyi április 25-ével kapcsolatos mű jelent meg. Ezek közül kiemelnénk Carlos Brito Vale a pena ter esperança (’Megéri életben tartani a reményt’) című regényét, amelynek a portugál titkosrendőrség (PIDE) elől menekülő hőse külföldre akar szökni, hogy elkerülje a letartóztatást és a börtönt. Hosszas előkészületek után már a határon jár, amikor utoléri őt a lisszaboni katonai „puccs” híre.

Az évforduló az egykori gyarmatok írói is megihlette: a mozambiki Mia Couto Vinte e Zinco (’Huszonöt’) című regényének szereplői a rádióból értesülnek arról, mi történik Lisszabonban, és 

miközben élik a roskadozó gyarmati rendszer végnapjait, be kell látniuk, hogy ez a nap számukra még nem hozta el a felszabadulást.

A zöld-foki-szigeteki Germano Almeida Dona Pura e os Camaradas de Abril (’Pura asszony és az áprilisi elvtársak’) egy Lisszabonba szakadt zöld-foki család életét mutatja be, amelynek különböző utakat bejáró tagjai a maguk módján, ellentmondásosan élik meg az áprilisi eseményeket, és azzal próbálnak meg igazságot tenni, hogy a forradalmi napok hangulatában el akarják foglalni az egykori gyarmatok ösztöndíjas diákjait befogadó kollégiumot.  

Április 25-e az ifjúsági írókra is termékenyítően hatott. Urbano Tavares Rodrigues O Dia Último e o Primeiro címmel írt egy kisregényt, felidézve a régi rendszer bukásának és egy új eljövetelének a napját. Alice Vieira pedig 2012-ben megjelent regényében a Vinte Cinco a Sete Vozesben (’Huszonöt hét hangon’) egy záródolgozatát készítő egyetemista magnetofonnal rögzíti a forradalmat megélő emberek szavait, akik az élőbeszéd frissességével, fésületlenül beszélnek az elnyomásról, és a szabadságot elhozó nap történéseiről. Az ő soraival zárjuk e megemlékezést:

„Amikor erre a napra gondolok, nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem voltam idősebb, és kimaradtam az ünneplésből. Amikor pedig már felfogtam a dolgokat, akkor tovatűnt az ünnep… Ezért, ha meg akarja tudni, hogy mi történt a valóságban április 25-én, akkor az apámmal kell beszélnie, mert ő a legapróbb részletekig be tud számolni mindenről. Megtalálja őt a sarki kávézóban, mert máig szokása, hogy ott issza meg ebéd után a kávéját. Biztos szívesen elmond mindent. Sőt még az is lehet, hogy ha nem zavarja a felvételt, elénekli a Grândola-t, meg minden.

Biztosan beszél majd a tüntetésekről, amelyeket nap nap után szerveztek a politikai pártok, amelyek egyik nap megalakultak, másnap pedig feloszlottak, a sloganekkel és olyasféle politikai jelszavakkal telefestett falakról, mint a „a felkelő nap mindenkire világít!”, „egy katonát sem a gyarmatokra!”, „együtt győzni fogunk!”, és az ebédlőnkről, amely műteremmé változott! Erre én is nagyon jól emlékszem: a padlóra hatalmas vásznakat terítettünk, és még mi is festettük rájuk a betűket. Emlékszem arra is, hogy segítettem: egy hatalmas ecsetet nyomtak a kezembe, és piros festékkel töltöttem ki egy hatalmas M körvonalait azon a vásznon, amelyre az volt írva „VIVA O MFA!” [„Éljen a Fegyveres erők mozgalma!” - a ford.]. Mindenem festékes volt, a szoknyám, a blúzom, az arcom, a kezem, és a padló is körülöttem.

Arra is emlékszem, hogy a szüleimmel állandóan nagygyűlésekre jártunk. Ezeken nagyon sok ember, nagyon sok zászló, nagyon sok felirat és sok zene volt, mindenki hangosan beszélt, az emberek énekeltek, tapsoltak, kórusban kiáltozták a sloganeket, megölelték egymást, és én arra gondoltam, milyen jó, hogy ennyi jó barátunk van.”