Portugál identitáskeresés Indiában (Almeida Faria: A világ suttogása)
Fotó: 1749
Portugál identitáskeresés Indiában (Almeida Faria: A világ suttogása)

Kevesen tudják, hogy India egy része négy évszázadon át portugál gyarmat volt - de maradt-e ennek nyoma napjainkban? Almeida Faria nyomozását Hézer Luca Sára követi végig.

Egy portugál utazó egészen mást keres és lát Indiában, mint bármely más európai. Maga előtt látja Vasco da Gama veszélyes és kalandos útját, a száműzött Camõest és a Lusiádákat, Xaviéri Szent Ferencet, a jezsuita missziókat és persze a portugál világkereskedelem fénykorát. 

A volt indiai gyarmatokon a mai napig fellelhetők a portugál múlt nyomai, amelyek Goa esetében közel ötszáz éve a helyi kultúra meghatározó részét alkotják.

A portugál író, Almeida Faria ezt a mára elhalványult, de mégis létező indo-portugál világot keresi útitársaival A világ suttogásában, amely 2022-ben jelent meg magyarul Lukács Laura fordításában.

A könyv – ahogyan az eredeti kiadás előszava is sugallja – kettős utazásra hív minket India két tartományába, Goába és Keralába. Hosszú, de kényelmes repülőútra indulunk Indiába, hogy megismerhessük a portugál építészet maradványait, ezzel párhuzamosan pedig rövid, spirituális utazást tegyünk a portugál múltba, amelyet Faria útijegyzetei révén ismerhetünk meg. 

A szerző a portugál történetírók (Diogo do Couto, João de Barros, Fernão Mendes Pinto, Luís de Camões) idézeteit hasonlítja össze azzal a jelennel, amellyel ő maga találkozik Indiában.

Ezek az idézetek folyamatosan megakasztják Faria beszámolóját és a történések előrehaladását.

A szöveg a regény, napló, útleírás és esszé műfaja között ingadozik. Faria azt a tizenhatodik századi portugál világot keresi, amelyben 

a különböző kasztok, a hindu istenek és a konkáni nyelv először találkoztak a kereszténységgel,

Afonso de Albuquerque hadvezérrel és a portugál kultúrával. Ez a találkozás a várt eredménnyel ellentétben nemcsak a helyieket változtatta meg, hanem a „hódítókat” is. Faria és társai a mai Goában nemcsak keresztény templomokat és Szűz Máriákat találtak, hanem keresztek mellett elhelyezett hindu jelképeket, sárkányokkal körülvett szenteket, valamint indiai arcvonásokkal rendelkező, de portugál nevű embereket, akik a távolodó múlt utolsó darabjaként tekintenek magukra.

Az élménybeszámolót Faria rendszeresen humoros, élcelődő anekdotákkal akasztja meg Xaviéri Szent Ferenc leharapott lábujjairól, Ganésáról, akitől – az író saját bevallása szerint – nem ártott volna segítséget kérni, hogy jobban sikerüljön a könyv, míg más helyeken kissé elrugaszkodott, fikciós elemekkel színesíti a beszámolóit, például Michiel Sweerts flamand költőről, akinek (szellem)alakja meg-megjelenik, hogy társalogjon a szerzővel. Az útijegyzetek, a történelmi tények és fiktív elemek folyamatos, bekezdésenkénti váltakozása ellenére a könyv gördülékenyen halad előre és gyors tempót diktál az olvasónak.

Ahogyan azt a szerző is megerősíti saját tapasztalatai révén, 

Goa nem olyan, mint a többi indiai tartomány.

A gyarmatosítás ellenére a társadalmi kasztok rendszere teljes egészében megmaradt, ezzel párhuzamosan pedig megjelentek a „leszármazottak” (descendentes), akik már portugál és goai gyökerekkel is rendelkeznek, és nem összekeverendők a szintén portugál, de mélyen megvetett „frissen érkezettekkel” (reinóis), akik csupán a gyors haszonszerzés céljával és idejére költöztek Goába.

A portugálok és a helyiek kölcsönösen és tudatosan igazodtak egymáshoz. A portugál uralkodó földön ülve, goai szőttesen fogadta látogatóit. Nobilis atya és missziós társai megtanulták a szanszkrit nyelvet, brahman ruhát öltöttek, és buzgón látogatták az indiai imaházakat, abban a reményben, hogy a beépülés közelebb viszi őket a helyiek megértéséhez, a helyieket pedig a kereszténységhez. Nem volt ez egyedi eset az ázsiai jezsuitáknál – Martin Scorsese Némaság című filmjében a portugál Ferreira atya is beépül a japánok közé –, Goa esetében azonban a két hitvilág nemcsak megtűrte egymást, hanem szorosan össze is fonódott. Ennek egyik kiváltó oka a már említett portugál hadvezér és későbbi alkirály, Albuquerque „házasító hadjárata” volt. Albuquerque anyagilag és társadalmilag is támogatta azoknak a nőknek és lányoknak a kiházasítását, akiknek anyagi helyzetük vagy kasztjuk miatt nem volt lehetőségük családalapításra. Ezekben az esetekben a menyasszony hozományát a portugál állam vállalta magára, cserébe viszont a kereszténység és a portugál nyelv gyakorlását várta el. Az újraházasodás politikai előnyeit figyelembe véve és a keresztény szellemiséget hangsúlyozva a portugálok betiltották a sati nevű helyi szokást is, amely korábban rituális öngyilkosságra buzdította az özvegyeket. A brazil őslakosok helyzetéhez mérhető kulturális elnyomás azonban még így sem valósult meg. A portugálok előtti hagyományokat még az inkvizíció sem törölte el véglegesen. A kasztrendszer nem tűnt el, csupán kibővült a portugálokkal.

Faria megemlíti, hogy útja során egyetlen indo-portugál könyvet sem talált, pedig Goa, ha nem is számtalan, de több jelentős portugál nyelven alkotó művészt tud felmutatni: ilyen az Európában letelepedett írónő, Vimala Devi vagy a jelenlegi portugál miniszterelnök édesapja, Orlando da Costa. Devi két novellája magyar fordításban is megjelent Asztalos Lajosnak köszönhetően a kilencvenes évek közepén – más itthoni indo-portugál műfordítás létezéséről ugyanakkor nem tudni.

A világ suttogása kitér Kerala tartomány portugál részeire vagy inkább azok hiányára – 

a hollandok és az angolok kultúrája ugyanis szinte teljesen bekebelezte a portugálok történelmi emlékezetét.

A területről való lemondás tudatos volt: a portugálok Kocsín városa helyett anno a jobb adottságokkal bíró Goát választották központjuknak. A huszonegyedik századi portugál utazók ismerős utcákat, romokat és hazai neveket találtak Keralában, melyek megfakult dicsősége a magyar Esterházy család sorsára emlékezteti Fariát. Szembetűnő a különbség Goával szemben, ahol aktívan él és „suttog” a portugál múlt.

Faria kettős utazása nemcsak a múltat hozza közelebb a jelenhez, hanem a megtapasztalás fontosságát, a sokszínűségbe való önfeledt belefeledkezést, valamint a kulturális elfogadás és elnyomás paradox viszonyát is felmutatja. A portugálok beleőrültek saját kapzsiságukba a színes indiai forgatagban, amelyhez azonban ők maguk is hozzátették saját részüket. A szerző ebben az izgalmas, de elrettentő, sokszínű, de túláradó indo-portugál világban keresi a régi és az új portugál identitást.

Almeida Faria: A világ suttogása. Fordította Lukács Laura, illusztrálta Rózsa Luca Sára. Budapest, Scolar, 2022. 141 oldal, 5995 forint

A kritika szerzőjéről
Hézer Luca Sára (1997)

Média-germanisztika szakon végzett az ELTE BTK-n, 2020 óta a Portugál Tanszék hallgatója. Rádiós szerkesztő, rendező, a Brazil Nagykövetség podcastjának alapítója.

Kapcsolódó
A szegfűs forradalom emléke az irodalomban (Szegfűs forradalom 50)
Pál Ferenc (1949) | 2024.04.25.