„No de visszatérek társamra. Nagyon elégedett voltam vele, és kötelességemnek éreztem, hogy megtanítsam mindenre, ami ahhoz kellett, hogy ügyes, hasznos és készséges segítőm legyen, de legelőször is beszélni és szavaimat megérteni. Ő pedig roppant tehetséges tanítványnak bizonyult.”[1]

Daniel Defoe: Robinson Crusoe

Boston takaros városka Lincolnshire partjainál, írja az embere. Itt található Anglia legmagasabb templomtornya, a tengeri hajók kormányosai is ehhez igazítják az irányt. Boston környéke lápvidék. Vészjósló madarak, bölömbikák népesítik be, hangos bőgésük két mérföldre is elhallatszik, mint valami fegyver ropogása.

A mocsár sok más madárnak is otthont ad, írja az embere, vadkacsáknak, csörgő- és tőkés récéknek, bukóknak, amelyek foglyul ejtésére a lápi emberek – lápemberek – szelíd kacsákat, úgynevezett csalikacsákat vagy vadkacsafogókat nevelnek.

Az itteni lápvidék a Fens. Európában és világszerte számos láp létezik, de azokat nem fennek hívják, mivel a fen angol szó, és nem fog elvándorolni.

Ezeket a lincolnshire-i csalikacsákat, írja az embere, csalitavakban tenyésztik és kézből etetik, hogy szelídek és engedelmesek legyenek. Azután, amikor eljön a vonulás ideje, útnak indítják őket külföldre, Hollandiába és Németországba. Ott aztán találkoznak fajtársaikkal, és látván, milyen nyomorúságos életet élnek ezek a holland és német kacsák, hogy folyóik télen befagynak és földjeiket hó fedi, nem mulasztják el tudtukra adni egy számukra is érthető nyelvi formában, hogy Angliában, ahonnan jönnek, épp ellenkező a helyzet: az angol kacsáknak táplálékban bővelkedő tengerpartjaik vannak, dagályuk, mely feltolul a folyók torkolatába, vannak tavaik, forrásaik, nyílt vizeik és védett vizeik, mi több, szántóföldjeik, telis-tele a behordás után ott maradt gabonával, és nincs fagy meg havazás, vagy csak nagyon enyhe.

Így szónokolnak kacsanyelven ezek a vadkacsafogó-csalikacsák, írja, amivel temérdek vízimadarat terelnek egybe, és úgyszólván elrabolják őket. Hollandiából és Németországból átvezetik a tengeren és beköltöztetik őket a csalitavaikba a lincolnshire-i lápon, miközben folyvást azt hápogják és harsogják nekik a maguk nyelvén, hogy íme, ezekről a tavakról beszéltünk, és hogy itt majd nyugodtan és biztonságban élhetnek.

Ezalatt a csaliemberek, a csalikacsák gazdái odalopóznak a láp fölé nádból épített búvóhelyeikre, és észrevétlenül, marokszám szórják a gabonát a vízre, a vadkacsafogó-csalikacsák pedig követik őket, és közben maguk után vezetik külhoni vendégeiket. Még két-három napon keresztül csalogatják így vendégeiket az egyre szűkülő vízi utakra, és mindvégig azt magyarázzák, hogy lám, milyen jól élünk mi itt Angliában, mígnem elérik azt a szakaszt, ahol kifeszített hálók várnak rájuk.

Akkor a csaliemberek kiküldik a csalikutyájukat, melyet tökéletesen betanítottak arra, hogy a vízimadarak után ússzon, és úszás közben ugasson. A kacsák ettől a szörnyű teremtménytől halálra rémülve felröppennek, de a fejük fölött kifeszített háló visszakényszeríti őket a vízbe, így aztán vagy úsznak vagy elpusztulnak alatta. De a háló, mint egy erszény, egyre szűkebb és szűkebb lesz, a végében pedig ott állnak a csaliemberek, akik egymás után kapják el foglyaikat. A csalikacsákat megsimogatják és körüludvarolják, vendégeiket viszont százával, ezrével csapják agyon ott helyben, majd megkopasztják és eladják őket.

Ezeket a lincolnshire-i híreket az embere tetszetős, gyors kézírással veti papírra, amihez a lúdtollat apró zsebkésével hegyezi minden alkalommal, mielőtt újra nekiveselkedne az írásnak.

Állt Halifaxben, írja az embere, egész addig, míg I. Jakab király uralkodása idején el nem távolították, egy kivégzőszerkezet, amely a következőképp működött. Az elítéltet úgy fektették a vérpadra, hogy fejét a keresztdeszka íves mélyedésébe hajthassa, majd a hóhér kilökte a súlyos bárdot kitámasztó pecket. A bárd templomajtó magasságú keretben indult meg lefelé, és olyan precízen fejezte le az illetőt, mint a hentes kése.

Szól ellenben a halifaxi hagyomány egy szokásról, miszerint, ha a pecek kilökése és a bárd lehullása között a halálra ítélt talpra ugrik, leszalad a domboldalon és átúszik a folyón anélkül, hogy a hóhér elkapná, akkor szabadon távozhat. Ez azonban egyszer sem esett meg, mialatt a szerkezet ott állt Halifaxben.

A bristoli parton bérelt szobájában ül (ezúttal nem az embere, hanem ő), és ezt olvassa. Eljárt felette az idő, mondhatni, immár öregember lett. Arcbőre, melyet szinte feketére perzselt a trópusi nap, még mielőtt árnyat adó pálmalevél-ernyőt készített volna magának, most sápadtabb, de még mindig olyan aszott és száraz, mint a pergamen, az orrán pedig van egy napégette seb, mely sehogy sem gyógyul.

A napernyő még mindig vele van, a szobája sarkában áll, a papagáj azonban, aki vele együtt tért haza, már eltávozott. Szegény Robin! – rikoltozta folyton a papagáj, miközben a vállán trónolt. Szegény Robin Crusoe! Ki menti meg szegény Robint? A felesége ki nem állhatta, hogy naphosszat mást sem hall, mint hogy Szegény Robin! – Kitekerem a nyakát! – mondta, de nem volt mersze hozzá.

Amikor papagájával és napernyőjével, valamint kincsekkel teli ládájával visszatért szigetéről Angliába, egy ideig egész békésen élt öreg feleségével Huntingdonban vásárolt birtokán – mivelhogy gazdag ember lett belőle, sőt, azután, hogy a kalandjairól szóló könyvet kinyomtatták, még annál is gazdagabb. De a sok év, melyet a szigeten, majd a szolgájával, Péntekkel utazva töltött (szegény Péntek, sajnálkozik magában, krrr, krrr – a papagáj ugyanis mindig csak az ő nevét mondogatta, Péntekét sosem), a földbirtokos életet unalmassá tette számára. És, az igazat megvallva, a házasélet is fájó csalódást okozott. Azon kapta magát, hogy egyre többször vonul vissza az istállóba a lovaihoz, akik hál’ istennek nem fecsegtek, csupán halkan nyerítettek, amikor belépett, hogy jelezzék, tudják, ki is ő, azután pedig csendben maradtak.

Miután maga mögött hagyta a szigetet, ahol Péntek érkezéséig néma életet élt, valahogy úgy tűnt neki, túl sok a beszéd a világban. Ágyában, a felesége mellett úgy érezte, mintha zörgő kavicseső zúdulna véget nem érő robajjal a fejére, pedig ő csak arra vágyott, hogy aludhasson.

Így aztán, amikor öreg felesége kilehelte lelkét, meggyászolta ugyan, de nem bánkódott miatta. Eltemette, majd a gyászidő leteltével, miután huntingdoni birtoka irányítását fiára hagyta, kivette ezt a szobát Bristol vízparti részén, a Víg Matrózban, és csak a napernyőt hozta magával a szigetről, mely híressé tette, és az ülőrúdjához erősített, halott papagájt, meg még néhány szükséges apróságot, és azóta is egymagában él itt, a rakpartokat és mólókat járja nap nap után, nyugati irányban fürkészi a tengert – merthogy látása még mindig éles –, és közben pipázik. Az ételt mindig a szobájába kéri, mert nem leli örömét a társaságban, miután a szigeten hozzászokott az egyedülléthez.

Nem olvas, nincs már kedve hozzá, viszont kalandjainak megírása során rászokott a rendszeres tollforgatásra, ami egészen kellemes időtöltés. Este, a gyertya fényénél előveszi papirosait és kihegyezi a lúdtollát, majd ír egy-két oldalt az emberéről, aki beszámolókat küld a lincolnshire-i csalikacsákról, a hatalmas halifaxi halálosztó szerkezetről, amelytől az ember megmenekülhet, ha a rettenetes bárd lehullása előtt képes talpra ugrani, és lerohanni a domboldalon, és még sok minden egyébről is. Bárhová megy, mindenhonnan tudósítást küld, ez az első dolga az ő elfoglalt emberének.

Ahogy a kikötő fala mellett bolyong, és közben a halifaxi szerkezeten tűnődik, ő, Robin, akit a papagáj szegény Robinnak hívott, leejt egy kavicsot, és fülel. Egy másodperc, sőt, kevesebb mint egy másodperc alatt csobban a vízbe. Isten kegyelme szélsebes, de nem lehetséges-e, hogy az irdatlan edzettacél bárd, mely súlyosabb, mint egy kavics, ráadásul faggyúval is megkenték, még annál is sebesebb? Hogyan is lehetne megszökni előle? És miféle ember lehet az, aki ily buzgón száguld fel és alá a királyságban, az egyik halálmutatványtól a másikig (agyonütéstől lefejezésig), és egyre csak küldözgeti a jelentéseit?

Kalmárember, gondolja magában. Legyen egy kalmárember, mondjuk gabonakereskedő vagy bőrárus, vagy aki tetőcserepet készít és kínál, valahol, ahol bőségesen van agyag, mondjuk Wappingben, olyasvalaki, akinek sokat kell utaznia az üzlet érdekében. Tegyük sikeressé, adjunk neki feleséget, aki szereti és nem fecseg túl sokat, és gyerekeket, főképp lányokat szül neki, adjunk neki kielégítő mértékű boldogságot, aztán hirtelen vessünk véget ennek a boldogságnak. A Temze megárad télen, elmossa a kemencét, amelyben a cserepeket égeti, vagy a gabonaraktárat vagy a bőrműves műhelyt, és ez az ő embere tönkremegy, rászállnak a behajtók, mint a legyek vagy a varjak, el kell hagynia az otthonát, feleségét, gyerekeit, és a Beggars Lane, a koldusok utcájának legnyomorúságosabb szállásain kell bujkálnia álnéven és álruhában. És mindez – az ár, az összeomlás, a menekülés, a nincstelenség, a lerongyolódás, a magány –, jelképezze mindez együttesen a hajótörést és a szigetet, ahol ő, szegény Robin, a világtól elzártan élt huszonhat éven át, míg csaknem beleőrült (és valójában ki a megmondhatója, hogy bizonyos mértékig nem történt-e így?).

Vagy legyen ez az ember egy nyergesmester inkább, akinek háza, műhelye és egy raktárépülete is van Whitechapelben, meg egy anyajegy az állán, és felesége, aki szereti és nem fecseg, és gyerekeket, főképp lányokat szül neki, és igen boldoggá teszi, mígnem pestis tör a városra – 1665-öt írunk, a nagy londoni tűzvész még nem következett be. A pestis napról napra, egyik egyházközségről a másikra veszi be Londont, a halottak száma emelkedik – gazdag és szegény halottaké egyaránt, mivelhogy a pestis nem tesz különbséget a rangok között –, és a nyeregkészítő földi javai közül egy sem hoz neki megváltást. Feleségét és lányait vidékre küldi, maga is szökni készül, de végül nem vág neki. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől – olvassa, amint találomra felüti a Bibliát –, a repülő nyíltól nappal, a dögvésztől, a mely a homályban jár, a döghaláltól, a mely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren, és hozzád nem is közelít.[2]

E jel, annak a jele, hogy biztonságban túljuthat a vészen, arra bátorítja, hogy a járvány sújtotta Londonban maradjon, és beszámolókat írjon. Egy helyütt csődületbe botlom az utcán, írja, és a sokadalom közepén egy asszony az ég felé mutat. Nézzétek – kiáltja –, egy fehér ruhás angyal! Lángoló kardot forgat! A tömegben pedig mind bólogatnak. Bizony, úgy van – mondják –, egy kardot tartó angyal! Ő, a nyerges azonban nem lát sem angyalt, sem kardot. Mindössze egy furcsa alakú felhőt, amelynek egyik oldala fényesebb, mint a másik, ahogy átsüt rajta a nap.

Ez egy jelkép! – kiáltja az asszony az utcán, ám ő, a nyerges bármennyire erőlködik is, nem lát semmiféle jelképet. Így a tudósítás.

Más alkalommal, miközben a wappingi folyóparton sétál, az embere, aki korábban nyeregkészítő volt, de most nincs semmi elfoglaltsága, meglát egy asszonyt, aki a háza ajtajából egy halászcsónakban evező férfinak kiabál: Robert! Robert! – szólongatja, és a férfi a partra evez, kivesz a csónakból egy zsákot, lerakja egy kőre a folyóparton, majd újra vízre száll, ekkor az asszony lemegy a partra, felveszi a zsákot, hazaviszi, és igen bánatosnak látszik.

Megszólítja a Robert nevű férfit, és szóba elegyedik vele. Robert elmondja neki, hogy az asszony a felesége, és hogy a zsákban egyheti élelem van neki és a gyerekeiknek, hús és liszt és vaj, közelebb menni azonban nem mer hozzájuk, mert mindnyájukat, a feleségét és a gyerekeket is utolérte a pestis, és hogy ettől megszakad a szíve. És mindez – hogy a Robert nevű férfi és felesége kapcsolattartása abból áll, hogy átkiabálnak egymásnak a folyó felett, másrészt a parton hagyott zsák – persze saját jelentéssel bír, mindazonáltal annak a magánynak is a jelképe, melyet ő, Robinson élt át a szigetén, ahol a legsötétebb kétségbeesés órájában a hullámokon keresztül angliai szeretteihez kiáltott, hogy mentsék meg, máskor pedig kiúszott a roncshoz, hogy élelmet keressen.

További tudósítás a szomorú időkről. Egy férfi, mivel már nem viselheti tovább duzzadt ágyéka és hónalja fájdalmát, a pestis tüneteit, üvöltve, anyaszült meztelenül ront ki az utcára, a whitechapeli Harrow Alley-re, ahol az embere, a nyerges, tanúja lesz rángatózásának és vonaglásának és megannyi furcsa mozdulatának, és annak, ahogy a felesége és a gyerekei futnak és kiáltoznak utána, hívogatják. És ahogyan rángatózik és vonaglik, az ahhoz hasonlatos, ahogyan ő rángatózott és vonaglott, amikor a hajótörés viszontagságait követően, miután átkutatta a partot utastársainak nyomai után, de két felemás cipőn kívül semmit sem talált, megértette végül, hogy egyes-egyedül vetődött partra egy lakatlan szigeten, ahol alighanem el fog pusztulni, és semmi reménye a menekülésre.

(De az elhagyatottságán kívül, töpreng magában, miről énekel még titkon ez a szegény nyomorult, akiről olvas? Vizeken át, éveken át vajon miért kiált a saját belső tüzéből?)

Egy évvel ezelőtt ő, Robinson két guinea-t fizetett egy tengerésznek egy papagájért, melyet, mint a tengerész állította, Brazíliából hozott, s noha ez a madár nem volt olyan magával ragadó, mint saját, imádott kedvence, azért így is remek példány volt, tollai zöldek, bóbitája skarlátvörös, sőt, még a beszédben is jeleskedett, ha a tengerésznek hinni lehetett. Ott üldögélt tehát a madár a rúdján a kocsma feletti szobában, lábán vékony lánc volt arra az esetre, ha netán megpróbálna elrepülni, és addig-addig ismételgette, hogy Szegény Poll! Szegény Poll!, míg gazdája kénytelen volt letakarni, de semmi mást – például, hogy Szegény Robin! – nem lehetett neki megtanítani, talán mert túl öreg volt már hozzá.

Szegény Poll a távolba réved a keskeny ablakon át az árbócvégek felett, az árbócvégeken túl pedig az Atlanti-óceán szürke hullámai felett: Miféle szigetre – kérdi Szegény Poll –, miféle rideg, sivár helyre vetődtem én? Hol voltál, Megmentőm, a szükség nehéz óráiban?

Egy férfi, mivel részeg, és mivel késő éjszaka van (újabb beszámoló az emberétől), elalszik egy cripplegate-i kapualjban. Arra jön a halottasszekér (még mindig a pestis évében járunk), és a szomszédok, mivel holtnak vélik, őt is a szekérre fektetik, a holttestek közé. A szekér lassan megérkezik a mountmilli hullagödörhöz, és a kocsis, aki fülig be van bugyolálva a bűzös kipárolgások miatt, éppen megmarkolja, hogy belehajítsa őt is, ő pedig felébred és teljesen összezavarodik. Hol vagyok? – kérdi. Most készültelek eltemetni a többi halottal – mondja a kocsis. Vagyis halott volnék? – kérdi a férfi. És ez megint azt jelképezi, ami vele történt a szigetén.

Egyes londoniak csak teszik tovább a dolgukat, egészségesnek gondolják magukat, és abban bíznak, hogy majdcsak túljutnak a vészen. De a pestis már ott lappang a vérükben, és amikor a fertőzés eléri a szívüket, azon nyomban holtan esnek össze, jelenti embere, mintha villámcsapás érné őket. Ez pedig magának az életnek, az élet egészének a jelképe. Hogy készülnünk kell. Hogy alaposan fel kell készülnünk a halálra, különben lesújt ránk, ott, ahol épp állunk. Ahogy őt, Robinsont is ráébresztette erre az, amikor a szigetén egy nap hirtelen emberi lábnyomra bukkant a homokban. Egy nyom volt az, tehát egy jel, egy lábé, egy emberé. Ennél azonban sokkal több mindennek is a jele volt. Nem vagy egyedül – mondta a jel, meg még azt is mondta: – Nem számít, milyen messzire hajózol, nem számít, hol rejtőzöl, rád találnak.

A pestis évében, írja az embere, voltak, akik rettegésükben mindent – házat, feleséget és gyerekeket – hátrahagytak, és olyan messzire menekültek Londontól, amennyire csak tudtak. Amikor aztán elmúlt a pestis, szökésüket sokan gyávaságnak bélyegezték. Elfeledjük azonban, írja az embere, miféle bátorságra szólított a pestis elleni harc. Nem egy átlagos katona bátorságára, ami a fegyverfogáshoz vagy az ellenség megtámadásához kell, hanem olyan vakmerőségre, mintha az ember magával a fakó lován ülő Halállal szállna szembe.

A szigeti papagája, akit a kettő közül jobban szeretett, még fénykorában sem mondott ki soha olyan szót, amit nem a gazdája tanított neki. Hogyan fordulhatott elő akkor, hogy ez az ő embere, aki afféle papagáj, és még csak nem is igazán kedveli, legalább olyan jól, vagy még jobban is ír, mint a mestere? Merthogy ügyesen forgatja a tollat ez az ő embere, ahhoz nem fér kétség. Mintha magával a fakó lován ülő Halállal szállna szembe. A saját tudása, melyet a számvevőségen sajátított el, a lajstromok és számlák készítésekor hasznára vált ugyan, a szóforgatásban azonban nem segített. Maga a fakó lován ülő Halál – olyan szavak ezek, melyek neki nem jutottak volna eszébe. Csakis akkor jönnek ilyen szavak, amikor átadja magát az ő emberének.

Aztán meg a vadkacsafogó-csalikacsák… Mit tudott ő, Robinson, a csalikacsákról? Egyáltalán semmit, egészen addig, míg az embere el nem kezdett beszámolókat küldeni neki.

A lincolnshire-i láp csalikacsái, a halifaxi gigantikus kivégzőszerkezet – e tudósítások szemlátomást emberének Britannia szigetén folytatott hosszas utazásairól érkeznek, amelyek azt az utat jelképezik, melyet ő tett meg a szigetén saját építésű ladikjában, azt az utat, melynek során megtudta, hogy a szigetnek van egy távolabbi oldala, amely sziklás és sötét és barátságtalan, és amelyet azután mindig el is került, habár, ha a jövőben telepesek érkeznek a szigetre, ők talán felderítik és benépesítik majd, ami szintén jelképez valamit – a lélek sötét oldalát és a fényt.

Amikor a plagizátorok és utánzók első csoportjai lecsaptak a szigetről szóló elbeszélésére, és az olvasókra tukmálták saját történeteiket a számkivetett életről, úgy tetszett neki, semmivel sem különbek egy kannibálhordánál, mely ráveti magát a húsára, mondhatni, az életére, és ezt habozás nélkül ki is mondta. Amikor megvédtem magam a kannibáloktól, akik megpróbáltak leteríteni és megsütni és felfalni – írja –, azt hittem, maga a támadás ellen védekezem. A legkevésbé sem sejtettem – teszi hozzá –, hogy ezek a kannibálok voltaképpen nem mások, mint egy sokkal ördögibb, az igazság velejét csócsáló falánkság jelképei.

Most azonban, ahogy tovább mereng, halvány megértés lopózik lelkébe azok iránt, akik utánozzák. Ezúttal úgy látja, a világban nincs több egy maroknyi történetnél, és ha a fiataloknak megtiltják, hogy az öregektől zsákmányoljanak, akkor örökre csendben kell maradniuk.

Ezért aztán a kaladjairól szóló elbeszélésében elmondja, hogyan riadt fel a szigeten egy éjjel arra, hogy minden bizonnyal a sátán telepedett rá az ágyban egy hatalmas kutya képében. Azonmód talpra ugrott, kardot ragadott, és vagdalkozni kezdett jobbra-balra, hogy védje magát, a szegény papagáj pedig, aki az ágya mellett szokott aludni, rémülten rikoltozott. Csak napokkal később értette meg, hogy nem egy kutya, és nem is a sátán nehezedett rá, hanem múló bénulást szenvedett el, és azért gondolta, hogy valamilyen teremtmény terpeszkedik rajta, mert nem tudta mozgatni a lábát. Az incidens tanulsága, úgy látszik az, hogy minden csapás, beleértve a bénulást is, a sátántól való, sőt maga a sátán, egy betegség megjelenése pedig értelmezhető a sátán vagy a sátánt jelképező kutya látogatásaként, és fordítva, tehát a látogatás értelmezhető betegségként, mint a nyeregkészítő pestisről szóló krónikájában, ennélfogva tehát senkit sem szabad rögtön elítélni hamisításért vagy tolvajlásért, aki ezek valamelyikéről, mármint a sátánról vagy a pestisről ír történeteket.

Amikor évekkel ezelőtt elhatározta, hogy papírra veti szigetének történetét, úgy érezte, nem jönnek a szavak, nem forog a tolla, még az ujjai is merevek és dacosak. De aztán napról napra, lépésenként tanulta ki az írás mesterségét, és mire a Péntekkel átélt fagyos északi kalandjaihoz ért, csak úgy peregtek az oldalak, szinte gondolkodnia sem kellett.

Ám a fogalmazás e régi könnyedsége sajnos elpártolt tőle. Amikor elhelyezkedik a bristoli kikötőre néző ablak előtt, a kis íróasztalnál, kezét oly sutának, tollát oly idegennek érzi, mint soha azelőtt.

Vajon ő, a másik, az embere, könnyebbnek találja az írás mesterségét? A kacsákról és halálszerkezetekről és a londoni pestisről írt történeteinek elég szép folyása van, dehát egykor az övéinek is az volt. Meglehet, félreismeri őt, ezt a gyorsléptű, elegáns kis embert, állán az anyajeggyel. Ebben a pillanatban talán épp egyedül ül egy bérelt szobában valahol, széles e királyságban, tintába mártja a tollát, azután belemártja újra, és tele van kétségekkel és bizonytalansággal és ellentmondásos gondolatokkal.

Hogy lehetne ábrázolni őket, ezt az embert és őt? Mint urat és rabszolgát? Mint fivéreket, ikertestvéreket? Mint háborús bajtársakat? Mint ellenfeleket, ellenségeket? Milyen nevet adjon ennek a névtelen társnak, akivel megosztja estéit és néha éjszakáit is, aki csak nappal van távol, amikor ő, Robin, a rakpartokat járja, és az újonnan érkezőket figyeli, az embere pedig a királyságban nyargal ide-oda, és a megfigyeléseit végzi?

Vajon eljön-e utazásai során ez az ember valaha Bristolba? Áhítja a személyes találkozást, a kézfogást, hogy kóborolhasson vele a rakparton és hallgathassa, amint arról mesél, hogyan látogatott el a sziget sötét északi oldalára, vagy hogy az írói mesterség révén milyen kalandokban volt része. De attól fél, hogy nem lesz már találkozás – ebben az életben. Ha döntenie kell, mihez hasonlítsa a párosukat, az emberét és őt, azt írná, olyanok, mint két ellentétes irányba haladó hajó, az egyik nyugatnak, a másik keletnek tart. Vagyis inkább matrózok volnának, akik a kötélzettel bajlódnak, egyikük egy nyugatra tartó hajón, másikuk egy keletre tartón. Hajóik közel haladnak el, elég közel ahhoz, hogy üdvözölhessék egymást. De a tenger zord, az idő viharos, szemükbe vízpermet csapódik, kezüket a kötél égeti, és úgy haladnak el egymás mellett, hogy még inteni sincs idejük.

*

Jegyzetek: 

A novella eredeti címe: He and his Man.

[1] M. Nagy Miklós fordítása

[2] Károli Gáspár fordítása

© The Nobel Foundation 2003
Published with permission.