Fordítói jegyzet egy Coetzee-novellához
Fotó: Wikipédia
Fordítói jegyzet egy Coetzee-novellához

Widder Zsuzsa esszéje a Ő és az embere című novellához.

Amikor a dél-afrikai származású, Ausztráliában élő J. M. Coetzee 2003-ban átvette az irodalmi Nobel-díjat, a megszokott – az életpályához, az alkotáshoz való viszonyról szóló, értekező, vallomásos – ünnepi beszédektől eltérően ő egy erre az alkalomra írt különös történetet olvas fel, Ő és az embere címmel. Bevezetésképp annyit mond el, hogy nyolcéves kora körül nagy lelkesedéssel olvasta a Robinson-regényt, ám amikor a gyermekenciklopédiában azt találta, hogy egy parókás férfiút, bizonyos Daniel Defoe-t emlegetnek a mű szerzőjeként, mélyen megdöbbent. Hiszen a regény első oldalán ott állt világosan, hogy azt maga Robinson Crusoe írta. Ki lehetett mégis ez a Daniel Defoe? Vagy Daniel Defoe csak Robinson Crusoe másik neve? Talán álneve?

Ez az Ő és az embere kiindulópontja, vagyis a „ki írja a történetet?” kérdés körül forog Coetzee meséje, aki nem először nyúl a Robinson-témához. Foe című regényében (1986) egy másik hajótörött, egy nő bukkan fel a lakatlan szigeten, ahol Robinson már régóta él Péntekkel. Később együtt szállnak fel egy Angliába tartó hajóra. Londonba érve az asszony felkéri a regényíró Foe-t, hogy öntse formába a szigeten történteket, de azzal szembesül, hogy emlékei összekuszálódnak, eltorzulnak és szertefoszlanak, képtelen őket visszaidézni, Foe pedig minduntalan más irányba, a saját érdekei, érdeklődése szerint terelgeti a nő gondolatfolyamát. A történet rögzítésének folyamatában megkérdőjeleződnek a történetmondás, a megfogalmazás lehetőségei, megragadhatósága – felmerül a kérdés, hogy ki valójában a szerző, és kinek a valóságát, élményeit közvetíti?

Az Ő és az embere is ehhez a felvetéshez tér vissza, másképpen. Két szereplője közül az egyikről lassan kiderül, hogy nem más, mint az öreg és fásult Robinson Crusoe, aki hazaérkezett a szigetről és megírta saját történetét, íróvá vált. A másik figura, „az embere” kilétét azonban rejtély övezi, nincsen megnevezve, de nyilvánvalóan valamilyen titokzatos írótárs, mester és egyben rivális lehet, aki beszámolókat küld Crusoe-nak. „…e tudósítások szemlátomást emberének Britannia szigetén folytatott hosszas utazásairól érkeznek…” Tehát utazó az illető, aki egyben író és kereskedő is. Ez ráillik Daniel Defoe-ra, ráadásul a csalikacsákról és a halifaxi kivégzőszerkezetről szóló anekdoták Defoe Körutazások Nagy-Britannia szigetén című levélgyűjteményéből, a pestisről szólók pedig A londoni pestis című naplójából származnak, ha nem is szó szerint, de egyértelműen beazonosíthatók.

Coetzee a Robinson Crusoe egy új kiadásához (Oxford World Classics, 1999) írt előszavában már felteszi a kérdést, hogy mi lehet a regény írójának célja azzal, hogy ragaszkodik állításához, miszerint Crusoe valóságos személy, aki maga írja a történetét. A nyilvánvaló színjátékot általában azzal magyarázzák, hogy Crusoe a hétköznapi ember szimbóluma, mindannyian hozzá hasonlóan elszigeteltek vagyunk, és csak az isteni gondviselésre számíthatunk. A regény tanító célzatú, beleillik a puritán, moralizáló Defoe vallási útmutatónak szánt írásainak sorába. Coetzee szerint azonban másról is szó van itt. Amikor Defoe megírja a Robinson-trilógia második és harmadik – jóval kevésbé ismert – kötetét, azok előszavában egyre erőteljesebben bizonygatja Robinson valódiságát, védekezve a vádak ellen, hogy a történet fikció lenne. Coetzee a saját bevezetőjében rámutat a jelenség egy sokkal személyesebb, vallomásos aspektusára. Defoe-t idézi:

„Állítom, hogy sokkal nagyobb magányban van részem itt, Londonban, a világ legnagyobb embergyülekezetének kellős közepén, miközben ezt írom, mint amit a lakatlan szigeten töltött huszonnyolc évnyi elzártságom alatt tapasztaltam."

Coetzee arra a következtetésre jut, hogy a szülőföldjére hazatért hajótörött, és a Londonban élő, idősödő Daniel Defoe ezen a ponton eggyé válik. Robinson személye Defoe számára nemcsak a vallási tanítás eszköze, hanem személyes életélményének, (írói) magányának a kivetülése is.

Az Ő és az embere ennek az összeolvadásnak a megjelenítése. Coetzee alaposan összezavarja az olvasót. Nem nevezi nevén a szereplőjét, a két alak helyenként megcserélődik („…ír egy-két oldalt az emberéről…” ; „…hallgathassa, amint arról mesél, hogyan látogatott el a sziget sötét északi oldalára…”), egymásba olvad („Csakis akkor jönnek ilyen szavak, amikor átadja magát az ő emberének.”). Crusoe olvassa a jelentéseket, és minden egyes történetről a saját szigetélménye jut eszébe. Sőt, egyfajta inverz történetteremtés is tetten érhető: „Legyen egy kalmárember, mondjuk gabonakereskedő vagy bőrárus, vagy aki tetőcserepet készít és kínál…” , majd később: „…legyen ez az ember nyergesmester inkább…” A „legyen” felszólító módja a teremtés aktusára utal, ahol nem Defoe töpreng azon, hogy saját londoni magányát hogyan fejezze ki Crusoe történetében, hanem fordítva: Crusoe tűnődik el, melyik fajta kereskedő lenne alkalmasabb arra, hogy jelképezze az ő szigeten megélt tapasztalatait. Ez az oda-vissza allegorizálás vonul végig az egész elbeszélésen, és egyre terebélyesebbé, ironikusabbá és abszurdabbá válik:

„…minden csapás, beleértve a bénulást is, a sátántól való, sőt maga a sátán, egy betegség megjelenése pedig értelmezhető a sátán vagy a sátánt jelképező kutya látogatásaként, és fordítva, tehát a látogatás értelmezhető betegségként, mint a nyeregkészítő pestisről szóló krónikájában, ennélfogva tehát senkit sem szabad rögtön elítélni hamisításért vagy tolvajlásért, aki ezek valamelyikéről, mármint a sátánról vagy a pestisről ír történeteket.”

„…a világban nincs több egy maroknyi történetnél”, fedezi fel Crusoe, miközben mindent a saját élete allegóriájának tekint, és képtelen átlépni saját élményeinek határain. „Minden írás autobiografikus: minden, amit írunk, legyen az kritika vagy fikció, bennünket ír le, mivel mi írjuk” – állapítja meg Coetzee (Doubling the Point, 1994). Ennek az álláspontnak ad hangot az Ő és az embere is, de egyúttal parodizálja is Crusoe egyszerűsítő, kizárólagosan szubjektív interpretációit. De vajon lehet-e másképp történetet értelmezni? Vagy az interpretálás alapvetően allegorikus folyamat? Coetzee öndefiniáló regényének, az Elizabeth Costellónak a hőse is azt mondja: „Sosem az van, amit mondok, hanem valami más.” (Az allegória görög eredetű szó: allégorein = mást mondani.) Az allegória az Ő és az emberében is átveszi a hatalmat a szöveg felett. Crusoe feltesz egy kérdést („…miféle ember lehet az, aki… egyre csak küldözgeti a jelentéseit?”), amelyre időközben elfelejt válaszolni, mivel elsodorja a burjánzó allegória, a saját asszociációi. Ura-e az író a saját szövegének? Vagy a leírt szavak váratlan irányokba térítik? Coetzee ennek ellenére – vagy épp emiatt? – a történetmondást választja: „A történetmondás a gondolkodásnak egy egészen más módja” (The Novel Today, 1988). A történet átad valamit, amire más nem képes. Coetzee ezt nem is támaszthatná alá jobban mással, mint azzal, hogy még magáról az írás folyamatáról, az író és az általa teremtett szereplő szétválaszthatatlanságáról szóló Nobel-beszéde is fikció.

*  

Jegyzet:  

Fölhasznált irodalom: Gareth Cornwell, „He and His Man”: Allegory and Catachresis in J.M. Coetzee’s Nobel Lecture (2006)

Az esszé szerzőjéről
Widder Zsuzsa (1974)

Műfordító. Angol nyelvből dolgozik.

Kapcsolódó
J. M. Coetzee: Ő és az embere