Nehéz dolga van annak az olvasónak, aki egy-két frappáns mondatban kísérelné meg összefoglalni a Nobel-díjas J. M. Coetzee immár ötvenéves irodalmi munkásságát. Hivatkozhatunk-e rá még afrikai íróként úgy, hogy nagyjából a kétezres évek eleje, azaz ausztrál állampolgárrá válása óta fikciós önéletírásait leszámítva úgy tűnik, kevéssé érdekli már szülőországa? Korai, ma már kultikusnak számító művei (a Foe, a Michael K élete és kora, A barbárokra várva vagy akár az Alkonyvidék) vagy ahogy Reichmann Angelika fogalmaz, „az európai és gyarmati kultúra és irodalom alapjait szétíró zseniális posztkoloniális regényei” után úgy tűnik, 

mintha elkezdte volna sokkal jobban érdekelni a posztmodern kísérletezés, a szerző, a narratív én, a fikciós alteregók és az önéletírás színeváltozásai.

Talán részben emiatt is alakulhatott úgy, hogy Magyarországon elsősorban egyfajta posztmodernségében különleges világpolgárként tekintenek rá, amire csak ráerősített a 2013 és 2019 között megjelent Jézus-trilógia, Coetzee minden eddiginél allegorikusabb, nehezen megfejthető, kritikusokat és olvasókat is megosztó regénysorozata. Most pedig a 2022-ben először spanyolul, majd 2023-ban angolul és még abban az évben villámgyorsan magyarul is megjelent A lengyel címet viselő kisregény, mellyel úgy tűnik, hogy újabb fordulatot vett Coetzee életműve.

Amikor Coetzee fikciós önéletrajzáról, az Életképekről írtam, azt mondtam, hogy van valami elnyűhetetlen a dél-afrikai szerzőben, és mindig meg tudja lepni az olvasót. Nem történt ez másként most sem – de vajon milyen ez a meglepetés?

A lengyel mindössze 126 oldalának olvasása után jogosan merülhet fel a kérdés az emberben: vajon újabb, a maga szerénységében és visszafogottságában is zseniális Coetzee-darabbal van-e dolgunk, vagy egy zavarba ejtően fakó, késői próbálkozással?

 Egy dolog biztos: A lengyel nem adja magát könnyen – de végül is melyik Coetzee-szöveg bizonyult eddig olvasóbarátnak? Mindenesetre az érdektelenség fenyegetése erősen jelen van ebben a kisregényben, így számomra az volt a nagy kérdés, vajon némi gondolkodási és emésztési idő után felfedezheti-e az olvasó A lengyelben is a Coetzee-tól megszokott mélységeket.

A történet egyszerre tűnik hétköznapinak és kapcsolódik mégis több szálon az európai kultúra alapköveit képező irodalmi hagyományhoz. A két főszereplő – Witold, a hetvenes éveit taposó lengyel zongoraművész és a negyvenes évei végén járó spanyol Beatriz – találkozása egyáltalán nem szokványos szerelmi történet. A felső tízezer tagjaként Beatriz rendszeresen szervez komolyzenei koncerteket Barcelona gótikus negyedében hozzá hasonlóan gazdag és konzervatív közönség számára. Eredetileg nem az ő ötlete, hogy következő meghívottjuk a Chopin újszerű értelmezésével ismertté vált lengyel zongorista legyen, arra pedig végképp nem számít, hogy a vacsora alatt is neki kell majd szórakoztatnia a vendéget. 

Rövid beszélgetésük az étteremben a legnagyobb jóindulattal is leginkább kínosnak nevezhető, melyet végig Beatriz szemszögén keresztül követ az olvasó.

Ezért is akkora meglepetés a mindig összeszedett és a társas kapcsolatokat professzionálisan navigáló Beatriznak, amikor hónapokkal a koncert után emailt kap Witoldtól, melyben bevallja, hogy tulajdonképpen első találkozásuk óta nem tudja kiverni a fejéből, és a romantikus filmek furcsa lovagjaként azt javasolja a nőnek, utazzanak el együtt. Mindezt az olvasó továbbra is Beatriz szemszögéből, rövid, számozott fejezeteken keresztül látja, akárcsak Coetzee egyik korai regényében (A semmi szívében, 1977). Bár talán a szöveg ritmusát enyhén megtöri ez a fajta szerkesztés, közben hangsúlyozza azt az értetlenséget is, melyet az olvasó mellett Beatriz is tapasztal. A lengyelt tulajdonképpen olvashatjuk olyan naplóként is, mely egy középkorúság előtt álló, a társadalmi konvenciókra kínosan ügyelő nő egyik talán utolsó kalandját rögzíti, hiszen hiába utal a cím a férfira, ez valójában Beatriz története.

Ezzel pedig tulajdonképpen meg is érkeztünk a kisregény egy olyan fontos vonásához, mely erősen kötődik a régi, jól megszokott Coetzee-hoz. Witold megmagyarázhatatlan rajongása és a női főszereplő neve arra enged következtetni, hogy a történet egyik ihletője maga Dante volt, amit Witold Beatriznek írott ügyetlen szerelmes versei egyértelművé is tesznek. De itt jön a Coetzee-féle csavar: ahogy korábban Susan Barton a Foe-ban, Elizabeth Costello a róla elnevezett regényben vagy Magda a fent emlegetett A semmi szívében lapjain, itt is egy női fokalizátor szemén keresztül szűri át Coetzee ezt a furcsa szerelmi történtet. Viszont Beatriz hangja pontosan az a visszafogott, már-már érzelemmentesen racionális narrátori hang, amit már megszokhattunk Coetzee-tól. A költő és az irányító szellem, a múzsa kettőse is új jelentést kap Coetzee feldolgozásában: a két hasonlóan tapasztalt világpolgár közül talán Beatriz az, aki otthonosabban mozog a világban, aki társadalmi státuszából fakadóan jobban érti a felszínes emberi kapcsolatok mikéntjét, ezért az ő szemszögéből nézve Witold teszetosza udvarlása nem is egyszerűen komikusnak, hanem inkább kínosnak hat. Az, hogy az egyébként házas Beatriz miért vág bele mégis a viszonyba, és miért hívja meg Mallorcára, férje nyaralójába az idős férfit, legalább annyira rejtély marad, mint az, hogy mi táplálja pontosan Witold szerelmét.

Az olvasókat és kritikusokat könnyen megszólító, de helyenként mégis esetlennek ható dantei szál mellett ugyanakkor más érdekességeket is tartogat A lengyel. Bár első ránézésre valóban egy viszonylag egyszerű szerelmi történetnek tűnik a kisregény, a Coetzee-nál gyakran felfedezhető posztmodern szerzői gesztusok itt is megjelennek. A történet rögtön a két főszereplő megjelenésének rövid bemutatásával kezdődik, ám a szöveg egyértelművé teszi, hogy nem az olvasó, hanem a szerző látja őket először, és utóbbi számára sem teljesen egyértelmű, milyen is e két figura. A kicsit tépelődő narratív hang megmutatja, hogy kettejük közül Beatriz a könnyebben meghatározható karakter. Witold személye később sem lesz igazán árnyaltabb, hiszen csak közvetve, mindig Beatriz szemén keresztül láthatjuk a lengyelt, így „lélek és érzés terén (…) nyugtalanítóan rejtélyes” (8) marad egészen a történet végéig. Titokzatosságának egyik forrása talán pont a közte, a spanyol nő és az olvasó között fennálló nyelvi nehézség. Bár e szerelem elsődleges közvetítő nyelve az angol, ez egyik félnek sem anyanyelve, viszont míg Beatriz folyékonyan, nagy magabiztossággal mozog ebben is, addig Witold angolja „komótos” (21) vagy éppen „szórakozató [, mert bár] tudja a nyelvtant, de az idiómái sántítanak” (23). Érthető is, hiszen a lengyel mellett Witold másik fontos kommunikációs nyelve a zongora.

Az a gesztus, hogy a fő szerelmi szál csak ezen a kurta-furcsa globális közvetítőnyelven tud (vagy éppen nem tud) kibontakozni, jelzi azt is, amit Coetzee az angol nyelv a világban (és a világirodalomban) betöltött szerepéről gondol. 

Nem véletlen, hogy a kisregény először spanyol nyelven jelent meg: Coetzee az utóbbi években egyre többször beszélt arról, hogy az angol nyelv hegemóniája milyen negatív hatással van az irodalombefogadásra, ezért már a Jézus-trilógiát is az angollal szinte egy időben spanyolul is megjelentette.

Ahogy A lengyelt megelőző három kötetben és itt is, az angol olyan eszköz, mely egyszerre teszi lehetővé és lehetetleníti el a szereplők kapcsolódását. Beatriz és Witold mindketten bizonyos mértékig tört angolsággal beszélnek, de ez nem nyelvi hibákban vagy rosszul megválasztott igeidőkben jelenik meg, hanem abban a furcsa, gépies, élettelen és helyenként mesterkélt stílusban, melyen keresztül valahogy mégis kibontakozik a kapcsolatuk. Ezt magyarul rendkívül nehéz átadni, viszont remek fordítói döntés volt Borbély Judit Bernadettől, hogy egészen az első (és egyetlen) együttlétükig a szereplők magázódnak, csak az ezt követő, elválásukat megelőző rövid beszélgetés során, illetve Beatriz később Witoldnak írott levelében tegeződnek, mintegy a végsőkig eltolva az igazi intimitás pillanatát. Mintha Coetzee – a szokásos önreflexív módján − arról is mondani akarna valamit, hogy a kapcsolódásaink minőségét és mélységét nem határozhatja meg kizárólagosan a nyelv, ahogy Beatriz és Witold között is sokkal több minden történik, mint amit a regény nyelve látni enged.

Nem biztos, hogy a recenzió elején feltett kérdésemre végleges választ tudnék adni, mindenesetre

A lengyel olyan kisregény, melynek időt kell hagyni.

 Talán egy Coetzee-kaliberű író esetében elengedhetetlen, hogy a korábbi életműhöz méricskéljünk minden új szöveget, és ha ezt tesszük, akkor valóban az az érzése támadhat az olvasónak, hogy itt valami hiányzik. Ugyanakkor A lengyelben sok minden megtalálható a régi Coetzee intertextualitásából és posztmodernségéből is, és ha engedjük ezeket a dallamokat is megszólalni, egy visszafogottságában is gazdag, finoman megkomponált történetet kapunk

J. M. Coetzee: A lengyel. Fordította Borbély Judit Bernadett. Budapest, 21. Század Kiadó, 2023. 126 oldal, 4490 forint