Úgy tűnik, van valami elnyűhetetlen a dél-afrikai születésű, irodalmi Nobel-díjas J. M. Coetzee műveiben, hiszen nemcsak legfrissebb írásai érkeznek sorban magyar fordításban, hanem korábban elmaradt klasszikusok is. Legutóbb szintén az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg a Jézus-trilógia harmadik része, idén pedig Coetzee fikciós önéletrajzait foghatja kezébe az olvasó egy vaskos kötetbe gyűjtve.

A szöveg egyszerre merít és illeszkedik a gyermekkor és az ifjúkor elbeszélésének irodalmi hagyományába és újítja meg azt. A John Coetzee nevet viselő főszereplő életét az első két kötetben egy egyes szám harmadik személyű elbeszélőn keresztül ismerhetjük meg, majd az utolsó, Nyáridő című könyvben Coetzee végképp szakít az önéletírói paktummal és a főszereplőt behatóan ismerő narrátor helyett egykori szeretői, rokonai és pályatársai mesélnek az immár halott John Coetzee életének második feléről – ezeket az interjúkat pedig helyenként John Coetzee félbemaradt, töredezett jegyzetei szakítják meg. Az első két kötet, a Gyermekkor és az Ifjúkor sodró narratívájához képest meglepő lehet a harmadik kötet kísérleti jellege, de egyben nagyon jól leképezi Coetzee életművét is. Bár a dél-afrikai szerző mindig is szerette a posztmodern szövegkísérleteket (gondoljunk csak az 1977-es A semmi szívében freudi narratívájára), korai művei sokkal történetközpontúbbak, mint azok a helyenként esszéisztikus, a regény műfaját szándékosan megkérdőjelező könyvek, melyek az 1999-es Szégyen után jelentek meg (ennek egyik legjobb példája talán a 2000-es Elizabeth Costello). Így különösen szerencsés, hogy a magyar olvasó is egy kötetben olvashatja mindhárom fikciós életrajzot és

John Coetzee életének megismerése mellett egyben J. M. Coetzee írói színeváltozásait is megtapasztalhatja.

Az első kötet, a Gyermekkor az 1940-es évek Fokföldjén, Worcester városában játszódik, egy olyan időszakban, amikor a Coetzee-család anyagi nehézségekkel küzd, az ifjú John pedig nagyon nehezen találja helyét kortársai között. Ez részben családja furcsa helyzetéből is adódhat, hiszen afrikaans vezetéknevük ellenére maguk között inkább angolul beszélnek, és igyekeznek minél inkább elhatárolni magukat az elnyomókként megjelenő búroktól. Johnnak nyelvileg is sok nehézséget kell leküzdenie, hiszen bár nagyon jól megtanul afrikaansul, az örökre megmarad tanult, folyamatos gyakorlást igénylő kifejezési formának számára. A Gyermekkor olyan részletességgel mutatja be az apartheid első éveit, ami egészen szokatlan Coetzee-tól, de egyben üdítő is – főleg az utóbbi években megjelent Jézus-trilógia után, melynek furcsán allegorikus világában semmi sem válik igazán megfoghatóvá, még maguk a szereplők sem. Coetzee-t gyakran vádolják azzal (főleg miután Ausztráliába költözött és felvette az ausztrál állampolgárságot), hogy írásai túlságosan elvontak, nem foglalkozik eleget a dél-afrikai rögvalósággal és a mindenkori politikai helyzettel, holott dél-afrikai fehér íróként ez erkölcsi kötelessége lenne – ahogy például Nadine Gordimer is teszi legtöbb regényében. A Gyermekkor tulajdonképpen erre cáfol rá, hiszen egy igazi dél-afrikai Bildungsromant tart kezében az olvasó, melyet nem csupán Coetzee lendületes stílusa és Gellért Marcell kiváló fordítása, de a worcesteri mindennapok leírása is letehetetlenül érdekessé tesz. Az ifjú John számára nem csupán egy lábjegyzet, hanem életének szinte minden elemét meghatározó tény, hogy pont Dél-Afrikában született. Az a fajta generációs idegenségérzet, amely végső soron egész életében elkíséri, identitásának meghatározó eleme lesz.

Az Életképekben ráadásul ez az idegenség valami mély szégyenérzettel is párosul:

 a gyermek John pontosan tudja, hogy környezete elvárásai szerint felsőbbrendűnek kellene éreznie magát a bennszülöttekkel és a színesbőrűekkel szemben, mégis minden egyes alkalommal, amikor ez eszébe jut, lelkiismeretfurdalás kezdi gyötörni. Itt egyébként hasznos lett volna egy rövid lábjegyzetben jelezni, mi a különbség a „bennszülöttnek” (native) és „színesbőrűnek” (coloured) fordított megnevezések között. John elsősorban színesbőrűekkel kerül napi kapcsolatba, aminek nagyrészt az is az oka, hogy a színesbőrű lakosság anyanyelve többnyire az afrikaans volt, ennek az egyébként rendkívül heterogén csoportnak a jelentős része pedig mind a mai napig Fokvárosban vagy annak környékén él. A coloured megnevezés, mely az apartheid korszak alatt törvényileg meghatározott faji hovatartozást is jelölt, gyakorlatilag mindenkit magába foglalt, aki nem valamelyik afrikai törzshöz, az indiai lakossághoz vagy a búr, esetleg angol gyarmatosítókhoz tartozott. Tulajdonképpen a gyarmatosítás, a rabszolgaság és az apartheid folytatólagos, sokrétű erőszakosságát a színesbőrűek sorsán keresztül lehet a legszemléletesebben ábrázolni, mindezt pedig azért is fontos hangsúlyozni, hogy megértsük, az ifjú John Coetzee milyen bonyolult és szigorúan meghatározott identitás-rendszerek között nő fel.

Ebben a speciális közegben érzi úgy a főszereplő, hogy furcsa, különleges kívülállóként nem tartozik sehova, még saját családja sem érti meg őt. Már a Gyermekkor is olvasható egyfajta Künstlerromanként, de ez a vonulat igazán az Ifjúkorban teljesedik ki, mely lényegében beszámoló egy különc, művészi ambíciókat dédelgető fiatal férfi életéről, akit immár felnőve egyre jobban nyomaszt saját országa jelene és múltja. Sok más dél-afrikaihoz hasonlóan John is az 1960-as 69 tüntető (köztük nők és gyerekek) halálát okozó sharpeville-i mészárlás után dönt úgy, hogy elhagyja szülőhazáját. Útja Londonba vezet, ahol az IBM-nél kezd el programozóként dolgozni, miközben várja, hogy az irodalmi város ihlető erejétől költővé válhasson. Mindamellett, hogy Johnnak el kell döntenie, beleolvad-e a nyárspolgári világba és a biztos munkahelyet választja vagy teljesen a művészetnek adja át magát, meg kell küzdenie nehéz örökségével is. A Gyermekkorban érzett szégyen a második kötetben csak felerősödik, hiszen a hatvanas években a dél-afrikai apartheid rendszer nemzetközi elfogadottsága is jelentősen csökken, így John kimondottan stigmaként éli meg, amikor be kell vallania származását: 

„Dél-Afrika olyan, mintha egy albatroszt akasztottak volna a nyakába.

Valahogy meg kell szabadulnia tőle, mindegy, hogyan, csak végre szabadon lélegezhessen.” (335) Ám a coleridge-i albatrosz csak az egyik súly, amit cipelnie kell, hiszen ott van még az örök elégedetlenség és a művész örökös gyötrődése is, amit „száraz, élettelen, semmitmondó verse[i]” (285) váltanak ki belőle, s mely szinte felemészti őt. John folyamatos űzöttsége, szenvedése és vágyódása a tökéletes múzsa iránt hasonlít Knut Hamsun éhező írójának kálváriájához, de fontos különbség, hogy a második kötet végére megszületik egy kezdetleges könyvötlet, egy olyan útinaplónak álcázott regény gondolata, mely talán segíthet a főszereplőnek elszámolni saját múltjával is. A szemfüles olvasó azt is észreveheti, hogy bár az Ifjúkorban John Coetzee és J. M. Coetzee élete jelentősen eltart, hiszen az utóbbi a hatvanas években már nős és kétgyerekes apa volt, itt mégis újra összeérni látszanak a szálak: talán John regényötlete nem más, mint az Alkonyvidék, Coetzee 1974-ben megjelent debütáló regénye, melynek egyik részét Jacobus Coetzee, egy korai gyarmatosító 17. századi útinaplója adja.

A harmadik, Nyáridő címet viselő kötetben rögtön a hetvenes évek elejére ugrunk. Ekkorra John már visszaköltözött Dél-Afrikába és az Ifjúkor végét jelző kétségbeesettséget, általános ihletvesztettséget felváltotta a történelmi jelenbe való fájdalmas beágyazottság, az apartheid állam túlkapásainak leírása. A Mr. Biográfussal, John életrajzírójával beszélgető interjúalanyok (egy kivételével mindannyian nők) kívülről szemlélik a főszereplőt, így egy töredezett szöveget kapunk, melyből bizonyos szempontok szerint meg lehet ismerni az időközben híressé vált írót, de egyáltalán nem jellemző az első két kötet erős fókusza John fejlődésére. Sőt, az elmesélt anekdotákból és visszaemlékezésekből kiderül, hogy hazaköltözése után Johnnak sivár élete volt, mely részben tanítással, részben pedig idős és beteg édesapja ápolásával telt. Meglehetősen szánalomra méltó figura benyomását keltette, akinek sem megjelenése, sem pedig viselkedése nem utalt arra, hogy hamarosan világhírű íróvá válik, aki halála után is foglalkoztatja majd a közvéleményt. Mr. Biográfus egyik interjúalanya így értékeli John írói munkásságát: „Összefoglalva azt mondhatnám, hogy a műveiből hiányzik az ambíció. Kínosan ügyel rá, hogy szabályos regényeket írjon. Ezeket a műveket olvasva nem érzed, hogy egy nagy író társául szegődtél, aki kész átformálni a médiumát is, hogy újat mondjon, olyasmit, amit még soha senki nem mondott, és ami számomra a jelentős művek legfontosabb sajátja. Túl hűvös, kimért rendezett. Súlytalan. Hiányzik belőle a szenvedély, az alkotás szenvedélye.” (684) Talán gondolhatjuk azt, hogy 

Coetzee önmaga legszigorúbb, legkíméletlenebb kritikusa,

aki folyamatos önreflexióval próbálja megtalálni helyét a világirodalomban, a fenti idézet pedig csak annak ékes bizonyítéka, hogy képes kivételesen tisztán látni saját pozícióját. De talán ésszerűbb amellett érvelni, hogy Coetzee korántsem ír szabályos regényeket, sokkal inkább az újraírás mestere, aki egyszerű formába bújtatva komplexen tud klasszikusokat darabjaikra szedni és új alakban összerakni: gondoljunk csak a Robinson Crusoe-ra és a Foe-ra (1986) vagy Buzzati Tatárpusztájára és A barbárokra várvára (1980). Az Életképek is ebbe a hagyományba illeszkedik, mert míg Coetzee az első két könyvben csak feszegeti az önéletírás formai és nyelvi kereteit, a harmadik kötetre „kész átformálni a médiumát is” és egy olyan formabontó, az olvasóra gyakran kikacsintó szöveget kapunk, mely egyszerre szórakoztat és tesz fel fontos kérdéseket az emberi kapcsolatok mikéntjéről és önmagunk megértéséről.

J. M. Coetzee: Életképek. Fordította Gellért Marcell. Budapest, Athenaeum, 2022. 707 oldal, 5699 forint