[itt, ez alatt az ág alatt beszélhetsz szerelemről]

Egy fa alatt állunk, az ágai telis-tele láthatatlan madarakkal. Először arra gondolok, hogy biztosan szilfa – gyerekkorom óta ismerem: hatalmas, magányos törzséből nőnek ki az ég felé törekvő ágak –, de hamarosan, alig néhány nappal később megtudom, hogy nyárfa, társaival együtt, még valamikor régen ültették át a városnak ebbe a részébe, mert kevés volt az őshonos növény. Ide ülünk le, a lombok alá, a sárgára festett pad szélére. Kezd sötétedni. A súlyos vasrács másik odalán szürke gyártornyok magasodnak, a súlyos villanyvezetékek szinte a földig hajolnak. A kamionok nagy sebességgel haladnak, ugyanúgy, mint a taxik meg a személyautók. És a biciklisták. A délután összes zaja közül a madaraké a legváratlanabb. A legkevésbé valószínű. Az a benyomásom támad, hogy ha máshová tennénk a lombkoronát szegélyező körvonalat, már nem hallanánk őket. Itt, ez alatt az ág alatt beszélhetsz szerelemről. Ezen túl a törvény, a szükség, az erő terepe, a rettegés tiltott területe vár. A büntetés birodalma. Ezen túl nem lehet. De most halljuk, és valamiféle abszurd módon, mondhatni, meggondolatlan módon nyugalmat teremt ismétlődő és erőteljes énekük, egyedülálló énekük, egyszerre békés és hatalmas énekük, amely hol csalódott és tüzes, hol túlságosan valódi és túlságosan könnyed – de ez a nyugalom nem tudja megszüntetni a kételkedést. Szerinted eljön?, kérdezem Soraist, miközben cigarettára gyújt. Az ügyvédnő? Igen, ő. Soha nem tudtam, hogyan nevezzem el az ajkak azon mozdulatát, amikor meg sem próbálnak kinyílni, mégis széthúzódnak, és megbontják, megkárosítják a szimmetria illúzióját. Csak egy karnyújtásnyira vagyunk a céltól, ennyit mond válaszként, és kiköp egy adag dohánytörmeléket. Nyugodtan várhatunk fél órát. Valójában azért tettem fel neki ezt a kérdést, mert vonakodtam kerek perec megkérni, hogy várjunk. Rimánkodik, ez az a szó. Nem akartam rimánkodni. Nem akartam rimánkodni, hogy várjon itt velem még egy kicsit. Mert nem tudom, képes vagyok-e, képes leszek-e rá, Sorais. Mert nem tudom, milyen állatot engedek szabadjára a lelkem mélyéről. Hat órája és húsz perce várunk már, délben kezdtük a műszakot, és mindez mintha másik városban, másik földtörténeti korban, másik bolygón történne.

[huszonkilenc év, három hónap, két nap]

Fehér rács; murvafürtök és kúszónövények szegélyezik. Kopott kavicsos átjáró. Pálmafák. Rózsabokrok. Kerek ajtós, magas, fehér tetős nagy ház, zöld – majolikazöld – mozaikpadlóval. Még délben ennél a látványnál horgonyoztunk le, és miközben némi szorongással, kissé feszélyezve várom a nőt, nem fordítom el a fejem a város látképéről az üvegablakok másik oldala felé. Ez a város bárkit képes befogadni. És bárkit képes meggyilkolni. Egyszerre bőkezű és egészségtelen, mindent felhalmozó és látványos. Nincs rá megfelelő szó. Amikor Sorais megérkezik a házba, ahol megszálltam erre a Mexikóvárosban töltött néhány napra, már nem tudom, képes leszek-e rá.

Két dolgot kell elintéznem ma, mondom közvetlenül az ölelés és az üdvözlések után – ezeket az utolsó találkozásunk óta eltelt (sok) idő követeli meg vagy tanácsolja. A szappanillat. A frissen lezuhanyozott test nedvessége. A hang, amelyet olyan régóta ismerek. Hát akkor menjünk oda, feleli, és meg sem kérdezi, hová. A kibontott haj. A vállakról lógó piros hátizsák. A zavarba ejtő mosoly. Akár az egész napunk is rámehet, figyelmeztetem. És ekkor megtorpan. A tekintetemet keresi. Szóval, hová megyünk?, kérdezi, és a hangja várakozást tükröz, nem bizalmatlanságot. Csöndben maradok. Néha kell egy kis csönd, hogy a szavak összegyűlhessenek a nyelven, és ha már mind együtt vannak, egyszerre merjenek előugrani. Mexikóváros főügyészi hivatalába, közel a belvároshoz. Egy pillanatra ő is elhallgat, és csak figyel. Elárulom neki, hogy úgy három hete, a fővárosba tett felkészítő utazás során John Gibler újságíró segített megkezdeni az eljárást, amelynek a végén megkaphatom a húgom aktáját. Lesüti a szemét, és akkor már teljes bizonyossággal tudom, hogy tudja. És megérti. John átnézte az akkori napilapokat, és megtalálta a La Prensa számát, amelyik frissen hozta le a hírt. Aztán sikerült felvennie a kapcsolatot Tomás Rojas Madriddal, a bűnügyi bulvárújságíróval, aki négyrészes cikksorozatot írt az esetről, de meglepő módon elkerülte a szenzációhajhász hangnemet és a túlzott drámát. És eljöttem, mesélem neki, csak tovább mesélem, eljöttem, hogy találkozhassam mindkettőjükkel, utána pedig hármasban elsétáltunk a La Habana kávézótól Mexikóváros főügyészi hivatalába, hogy beadjuk a kérvényt. Hogyan kell egy ilyen kérvényt megírni? Hol ismertetik meg veled az eljárást, amellyel egy ilyen típusú dokumentumot igényelhetsz? 2019. október 3. Mexikóváros. Ernestina Muñoz Ramos. Mexikóváros polg. főügyésze. Ezen dokumentumot alulírott Cristina Rivera Garza nyújtja be, aki az 1990. július 16-án Mexikóvárosban (Azcapotzalco kerület, Pasteros negyed, Mimosas utca 658.) meggyilkolt LILIANA RIVERA GARZA hozzátartozója. Ezúton szeretnék teljes másolatot kérni a nyomozás aktájáról (40/913/990–07), amely a fent jelölt időpontban az államügyészi hivatal tulajdonába tartozott. Amennyiben további információra lenne szüksége, kérem, lépjen velem kapcsolatba az alábbi elérhetőségek valamelyikén. Üdvözlettel. Elég halovány az esély arra, avatom be Soraist, hogy sikerül megszerezni az aktát annyi év után. Huszonkilenc, teszem hozzá, huszonkilenc év és három hónap és két nap. Ismét elhallgatok. Időnként annyira nehéz minden. De azt mondták, ma választ kapok.

[a húg]

Eldöntöttük, hogy gyalog megyünk. A Google szerint az útvonal úgy negyvennégy percünkbe telhet. Ragyogó az idő. Úgyhogy sétálunk. Egyik lépés a másik után. Egy szó. Aztán még több. Ha nem egy meggyilkolt fiatal nő aktáját próbálnánk megszerezni, egy hétköznapi sétával is össze lehetne téveszteni a gyaloglásunkat. Mindenki ismeri az Ámsterdam utcát a Condesa negyedben, Porfirio Díaz elnök idejében, 1905-ben jött létre, és még mindig szívesen büszkélkedik art déco vagy art nouveau villákkal, melyek most a nagy üvegablakos, tetőteraszos társasházak közé ékelődnek. A sugárutat, amelyen végigsétálunk ezen az október közepi reggelen, lóversenytérnek, vagyis Hipódromo Condesának is nevezik, mert eleinte kör alakú versenypálya volt, ahol a lovak megmérkőztek az órával. Nem nehéz elképzelni: a patkó dobbanását a pálya laza talaján, a vágtázás közbeni hörgést, a lovak csillogó testét, a szálló sörényüket. Lovak, egyik a másik után. Mintha ettől függne az életük. A tágra nyílt szemek. A levegő. Az orruk. Az Ámsterdam utca már annyi fával van benépesítve, hogy azok a napfénynek is útját állják – a külföldi turisták és a divatos éttermek után kutató vendégek kötelező úticélja. Az ovális alakú, téglák borította út lezárt forma, afféle megtestesült villanelle: ismétlődnek a verssorok az öt tercett elején és végén, valamint az utolsó kvartettben, ez pedig gátolja a folyamatosság megtapasztalását vagy éppen a végesség érzését. Az ember mindig köröket tesz meg az oválison belül. Az ember mindig ló, aki az életéért fut.

Ahogy együtt folytatjuk a sétát a GPS iránymutatása szerint, Condesa utcáin több angol, francia vagy portugál szót hallunk, mint spanyolt. Persze ott áll a virágárus a Mexikó Park mellett. Aztán feltűnik a papírgyűjtő az elmúlt idők szólamaival: régi újságot, használt papírt vegyenek. Építőmunkásokat is látunk, akik hajlongó háttal, föld felé nyúló karral vezénylik az átépítéseket, amelyek oázist varázsoltak a városnegyedből a hipsztereknek, a milleniáloknak és úgy általában annak a számtalan férfinak és nőnek, akinek hosszú, ragyogó a haja és tiszta a körme. Jól nevelt kutyák. Szomszédos ablakokból kémkedő macskák. Egy ló egykori zihálása. Ha Mexikóvárosban élnék, biztos, hogy nem engedhetném meg magamnak ezt a környéket. De csak átutazóban vagyok. Kihasználom, hogy munkaügyben a Mexikói Autonóm Állami Egyetem, az UNAM Esztétikai Kutatóintézetében járok, és nyomon követem a 40/913/990-07. számú előzetes vizsgálat lefolyását, mely során elfogatóparancsot adtak ki Ángel González Ramos ellen, amiért meggyilkolta Liliana Rivera Garzát, a testvéremet. A húgomat.

Az egyetlen húgomat.

*

Cristina Rivera Garza regénye a napokban jelenik meg a Sonora Kiadónál Eőry Zsófia fordításában.