Mi az, hogy mutáció? És főként, mit nevezzünk mutációnak egy olyan szövegben, mely már az első oldalon kijelenti: „Semmilyen mutáció nem ment végbe” (9)? Valóban: a szó szoros, genetikai értelmében sem főszereplőnk, a címben megnevezett Jacobo Pliniak, sem más karakterek nem tekinthetőek mutánsnak a könyvben. Viszont a történet, a szöveg, de még a kisregényt övező valóság szintjén is számtalan mutációként értelmezhető jelenséggel találjuk magunkat szembe. Vegyük hát ezeket sorra.

A Jacobo, a mutáns (melyből magyarul itt olvashatunk részletet) első változatát Mario Bellatin 2002-ben, Jacobo el mutante címen jelenteti meg; később, 2014-ben (mint ahogy azt az 1749-nek nemrég adott interjújában elmeséli), az angol fordítóval folytatott levelezés után, Jacobo reloaded címen megalkotja az első szöveg újraírt és kibővített változatát. A bellatini kisregény tehát az évek során átváltozáson ment keresztül.

De a formai mutációk sora nem ezzel az újraírással kezdődött; a szöveg már önmagában véve is átirat: a perui-mexikói szerző Jacobója (elméletileg) egy soha ki nem adott és soha be nem fejezett Joseph Roth-regény töredékeinek rekonstrukciója, összefoglalása és kommentárja,

amely regény már eredendően is csak önmaga variánsa lehet, hiszen egyes részletei több változatban is fennmaradtak. És ha mindehhez hozzávesszük a szerző állítását, mely szerint „minden könyvem egy és ugyanaz, ugyanaz ölt különböző arcokat, egy és ugyanaz az írás darabolódik szét kötetekre”, a fenti változatok és átalakulások sora csak tovább szövődik.

Részben az előbbiekből fakad a szövegre jellemző folyton elillanó – vagy mutálódó – narrátor és szerző kérdése is. A kisregény első fele, amint már említettem, A határ című feltételezett Roth-regény rekonstrukciója és kommentárja. Váltakoznak tehát benne a töredékekben fennmaradt regény részletei – Roth szerzőségével és Roth narrátorával – és az említett regényt értelmező, összefoglaló, körüljáró narrátor megjegyzései. A szöveg második felében főként a szerző szövegmagyarázó hozzászólásait olvashatjuk; a narrátor identitása viszont itt is folyton átalakulóban van, hisz míg időnként kijelenti, „én, a szerző” (116), világosan vállalva a narrátorral való azonosságát, máshol eltávolodik szerzői mivoltától, és harmadik személyben szólal meg saját magáról: „Mario Bellatin ezekből a töredékekből akar valamilyen egészet alkotni” (73). A kötet legvégén olvasható fordítói levéllel belépő újabb narrátori-szerzői alak csak színesíti ezt a képet, mindez pedig tökéletesen tükrözi Bellatin szerzőséghez való hozzáállását: annyira tiszteli magát a szöveget, hogy arra törekszik, a szöveg ne kötődjön a szerzőség fogalmához, állítja egy 2014-es interjúban.[1]

Ezek a folyton átváltozásban lévő szerzők/narrátorok pedig mind más-más stílusban, sőt, más-más műfaji jellegzetességek szerint építik fel a rájuk eső részleteket. A dőlt betűvel szedett szakaszok többnyire idézetek A határból, tehát regénytöredékek. A hozzájuk fűzött megjegyzések révén a kötet első fele recenzióra vagy közepesen tudományos irodalmi elemzésre hajaz. Ehhez képest a kötet második fele, mint már említettük, eredetileg írói levélnek készült; az alcímek alapján (például „Milyen célból született a Jacobo, a mutáns?”) leginkább szövegmagyarázat, tartalmát tekintve viszont jobbára esszéisztikus stílusban megírt vallomás vagy akár ima, hisz a szerző egy kétnapos szúfi elvonulás visszaemlékezéseinek, „látomásokkal teli önkívület[ének]” (52), valamint újabb rothi regényrészletek összefoglalásának töredékes rekonstrukciója. Ezáltal a bellatini, általában amúgy kisregényként – vagy egy regényről szóló regényként – olvasott szöveg műfajisága is folyton mozgásban, átváltozásban lévő valóság.

Közelítsünk egy kicsit az elbeszéltek szintjén megfigyelhető mutációkhoz. 

Talán a legkézzelfoghatóbb példa erre Jacobo Pliniak rabbi átváltozása, aki egyik rituális alámerülése után fogadott lánya, Rosa Plinianson nyolcvanéves alakjában bukkan elő a vízből.

Az olvasó feltételezheti, hogy az iménti átváltozás csak a narráció szintjén következik be, egyfajta időugrás révén, hiszen Jacobo több utalás szerint is vízbe fulladt alámerülés közben. Mégis, Rosa és MacDougal tiszteletes beszélgetései során később felmerül, „hogyan lehetséges, hogy az örökbefogadott Rosa Pliniak minden előjel nélkül egyszer csak Rosa Plinianson asszonnyá változott” (39), tehát még ez a konkrétnak tűnő átalakulás is több változatban létezik a regényben. Ugyanakkor a jelenséget könnyen értelmezhetjük a szöveg misztikus, vallási értelemben vett átváltozásainak egyikeként is. Bellatin szövegét mélyen átjárja a kabbala tanítása, tehát lehetséges olvasat az is, hogy halála után Jacobo valamiképp Rosa testében reinkarnálódott: így a főszereplő végig önazonos marad, csak épp a lelke az elbeszélt történet során transzmutálódott.

De egyik értelmezésben sem találunk bizonyosságot, és nemcsak a változatok sokasága miatt, hanem az olvasóhoz eljutó információ sokszor hiteltelen, megkérdőjelezhető volta miatt is. A szöveg első felében többször olvashatunk hasonlóakat: „[e]zen a ponton érdemes lenne megkérdőjelezni Joseph Roth pontos szavainak hitelességét” (27), vagy „[e]z a látszólagos ellentmondás, amely Joseph Roth írói hibájának tűnhet, valószínűleg a szöveg befejezetlenségéből ered” (31). Sőt, Roth egyik gondolatának bemutatása után a narrátor hozzáteszi: „írja egyik – mára elveszett – levelében” (30). Az eredeti szerző szavai tehát következetlenségei miatt kérdőre vonódnak, a közölt adatok és értelmezések pedig sokszor hozzáférhetetlen forrásokból táplálkoznak. A szerző transzban átélt tapasztalataira vonatkozó szakaszokban pedig – a transz és a felmerülő gyermekkori emlékek homályossága miatt – a szöveg bizonytalansága tovább fokozódik. Miközben sorra olvassuk az elbizonytalanító fordulatokat („nem emlékszem rá”, „[s]osem voltam benne biztos”, „senki nem tudta megerősíteni” hiszen „egyetlen másik szemtanúja sem volt” [60–62]), ezeket akár ugyanazon az oldalon belül is cáfolhatja egy „ebben biztos vagyok” (68). A narrátori megbízhatatlanság miatt így az olvasó szeme előtt kirajzolódó szövegvalóság is talaját veszti, és egy szüntelen változásban lévő masszává formálódik.

A számos szinten megfigyelhető mutáció után – melyeket amúgy könnyűszerrel sorolhatnék tovább – most a szöveg Miklós Laura fordításában egy újabb mutáción, a történet szintjén is oly sokszor emlegetett nyelvi átalakuláson ment keresztül, hiszen ez év májusában a Bellatin-kötet végre magyarul is napvilágot látott. A szöveg nehézsége ellenére – hisz, mint már említettük, a szerző folyton stílust vált, ráadásul lépten-nyomon (zsidó, szúfi, keresztény) vallási szakszavakba és utalásokba botlunk – a fordítás precíz és gördülékeny; az olvasmányélmény esetleges nehézsége kizárólag a szerző e regényben is megmutatkozó jellegzetes írásmódjának tudható be, hisz világosan megmondta: „mindig igyekszem elkerülni, hogy a könyveknek csak egyetlen olvasata legyen”.[2]

A fordítással kapcsolatban talán csak egyetlen kérdés merülhet fel: hogy a magyar cím miért nem – a spanyol címmel megegyezően – Jacobo reloaded lett. De ha figyelembe vesszük, hogy ez az első magyar nyelven megjelenő Bellatin-kötet, az itthoni olvasóközönség számára nincs egy eredeti változat, melyhez képest bármit „újra lehetne tölteni”, így innen nézve számunkra valóban ez az első Jacobo, a mutáns, indokolt tehát a fordítói címválasztás.

És csak hogy olvasói oldalról is egy utolsó mutációval zárjuk a sort, a kötetet kézbe véve fogadjuk meg az angol fordító tanácsát. A Jacobo, a mutáns megértéséhez egyetlen mechanizmus segíthet hozzá: „Mindig folyamatos mutációban lévő olvasónak kell maradni” (152).

Mario Bellatin: Jacobo, a mutáns. Fordította Miklós Laura. Siklós, Sonora Kiadó, 2021.

Jegyzetek:

[1] Inés Sáenz: „Mario Bellatin. Mantener el no-tiempo y el no-espacio. Una conversación con Inés Sáenz”. Fractal, 2014/72, 115.

[2] Uo., 104. Ford. Z. G.