A szél elfújta a gomolyfelhő káprázatos csúcsait, az esti kék ég kitisztult. Még a nyárközepi nap is megkönyörült a tájon, ahogy lassan lenyugodott. A cseresznyefa zöldelő ágai mögött világítani kezdett az ötnapos hold, denevérek cikáztak körülötte.

A ház mezitlábas ura a combján feltűrt kimonóban locsolta az udvart, nagy kanalával mérte a vizet egy vödörből, mintha csak kabócák és fecskék után kapott volna vele a fürdőben. Kopaszodó fejével és ráncos homlokával őszinte érettséget sugárzott. Egy férfi, aki kiállta volna az élet bármilyen megpróbáltatását.

A felesége jól hallhatóan a konyhában tüsténkedett, a szeneskályhát legyezte és a vágódeszkán aprított valamit. Ő sem lustálkodhatott, míg a férje mezítláb tette a dolgát. Egy ilyen ház családfője megjutalmazza a helyes viselkedést és bűnteti a helytelent, nem meglepő hát, hogy a feleség hozzászokott, hogy kifogástalanul ellássa a feladatát.

A szolgálólány is keményen dolgozott, csak úgy hullámzott széles csípője, ahogy nedves ruhával felmosta a verandát.

Így szokott telni egy átlagos nyári este ebben a tiszteletre méltó, nyüzsgő, nem szegény, de nem is nemes házban.

A locsolás végeztével a ház ura elégedetten nézett végig az udvaron, megmosta a lábát, fapapucsot vett fel, a szolgálólánytól törülközőt, szappant és aprópénzt kért, majd elment a fürdőházba. Mire végez, a vacsora is elkészül. Mintha csak kőbe vésték volna, hogy nap nap után így történjen.

A férfi, ruhája ujjai felcsavarva, arca vörös, mint a forralt polip bőre, hamarosan haza is tért. Dohányzótálcája a tornácra terített mintás gyékényen várt rá. Leült a gyékényre, pöfékelt néhányat és már elé is tették a fekete, lakkozott asztalkáját. A szomszédos szobából világoskék papírernyős olajlámpás fénye szűrődött ki, ezt erősítette fel az ereszen lógó gifui lampion fakó, nyugtató fénye.

Az egyik sarokban magasodó kínai napernyőfa felől kiindulva az udvar lassan sötétedni kezdett.  A fiatal fenyőkről és ciprusokról úgy potyogtak a vízcseppek, mintha éppen csak elállt volna az eső. Üdítő volt látni a buja tűkön tükröződő esti hold halovány csillanását.  Közben az udvar szellője beszökött a kemény munkája gyümölcsét elégedetten szemlélő férfi kimonója alá és végigsimított rajta.

Nem sokkal később a feleség szakét hozott ki izumói agyagflaskában. Az asztalka túloldalán leülve, mosolyogva töltötte meg a férje csészéjét.

- Biztosan nagyon elfáradtál.

Egyszerűen fogalmazott, de a hanghordozásában a fellocsolt udvar és az emiatt érzett hála tükröződött. A férfi kiélvezte az első korty szaké ízét, majd visszatette a csészét az asztalra.

- Ó, nem nagy fáradtság, csak egy kis egészségmegőrző testgyakorlás. Amikor látom, hogy mennyire jól esik a növényeknek a víz, már a másnapi locsoláshoz is kedvem támad.

Megint felemelte a poharat, csendben elfogyasztotta a tartalmát, majd kinyújtotta, hogy a felesége újratöltse.

- Elvégeztem a munkámat, kikapcsolódva tettem-vettem itt az udvaron, aztán a fürdőbe mentem. Egy ilyen nap végén a szake is sokkal jobban esik. Talán munkálkodva lehet legkönnyebben boldog az ember! – Miközben nevetett, az arcáról valóban sugárzott a boldogság.

Az asztalára mindennapi étel, sült makréla került, de a köretként felszolgált salátában ott bujkált az évszak íze és a feleség gondoskodása. A férfi evett a makrélából, majd megint a csészéjéért nyúlt.

- Jó szake, jó étel, poharamat töltő csodálatos feleség. Bizony csodálatos ez a világ! Bár még több finomságtól még csodálatosabb lehetne.

- Jaj, ne ugrass! – nevetett az asszony. – Mindjárt sütök neked egy kis padlizsánt.

Láthatóan a nő is megvidámodott a férje szokatlan jó hangulatán, és már indult is a konyhába, hogy nem sokkal később egy tál illatos mizo pasztával sütött padlizsánnal térjen vissza. A férfi beleharapott a sistergő zöldségbe.

- Mennyei! – dicsérte meg az asszonyt. –Miért nem ülsz le és eszel te is! – mutatta ki háláját az elégedett férj.

- Köszönöm szépen! – válaszolt kurtán az asszony és közben végignézett a férfin és elmosolyodott. – Jól kipirultál, úgy festesz most, mint a mesebeli Kintaró.

- Valóban? A szokásosnál is melegebb volt a víz, ezért főhettem meg ennyire – hahotázott az immáron kapatos férfi, és megint inni kívánt. Az utolsó cseppeket is kiszívta a csésze aljáról, majd kicsit már bizonytalanul a felesége felé nyújtotta.

A nő tölteni próbált, de a férje remegve a flaska szájához ütötte a csészét, ezért az agyagpalack kicsúszott a feleség kezéből és a tornác fapadlójára esett. Erre a férfi is elejtette a csészéjét, ami a cipők tárolására szolgáló, lapos kucunugi kőre esett, hogy aztán három-négy nagyobb és rengeteg apró darabra törjön szét. Az Eiraku csésze, amit a férj, mintha csak egy fiú lenne, Taróbónak hívott.  A házaspár döbbenten nézett össze.

A kellemetlen baleset egy szempillantás alatt véget vetett az örömteli hangulatnak. A férj, részeg boldogságán felülkerekedve szedegette és rakosgatta egymás mellé a csészéje darabjait.

- Mert túl sokat ittam – motyogta többször is szomorúan.

A felesége vigasztaló szavakat mondva felállt, bement a házba és hamarosan egy sokkal szebb csészével tért vissza.

- Igyál ebből még egy utolsót!

A férfi azonban fel sem emelte a fejét, a csésze darabjait nézegette.

A nő elnevette magát:

- Nem szoktál ilyen lenni. Mi a baj? Úgysem tudod megragasztani, dobjuk ki és igyál másból!

- Annyira ostoba voltam. Sehogyan sem lehetne megjavítani?

Csak nem adta fel.

- Olyan sok darabra tört, lehetetlenség. Nem lehet már változtatni a dolgon.

Volt abban valami, amit a feleség mondott, de a férfi csak nem tudta túltenni magát a keserűségén.

- Igazad lehet. Tudom, hogy semmi sem tart örökké, de annyira sajnálom… - siránkozott csak egyre.

A nő csak nem értette, hogy mi lehet a dolog hátterében.

- Mondd, mi a baj? Nem szoktál így viselkedni. Amikor a saját szemeddel láttad, ahogy a szolgálónk, Onabe leejt egy doboz régi imari tányért, és egy tízszemélyes szasimi készletet tesz tönkre, nevetve legyintettél, hogy megesik az ilyesmi. Pedig az tízszer annyit ért, mint ez a csésze, te mégis könnyedén túltetted magad rajta. Mi a baj ma este? Igyál még egyet! Teljesen elszomorodtál.

A nő már nem csak vigasztalta, hanem noszogatta is, de a férfi hangulata nem változott. Ám csak el kívánta ismerni a felesége jó szándékát, úgyhogy fogta az új csészét és ivott egyet, bár a jókedve így sem tért vissza.

- Nem ízlik a szaké az új csészében. Jobb lesz, ha inkább csak eszek.

Szomorkodott tovább, úgyhogy a felesége hanglejtése is szigorodott:

- Tedd magadat túl rajta!

- Tudom én, de hát… A teamester a teáscsészéjéhez, az ivó a szakéspoharához ragaszkodik. Az ember már csak ilyen.

- De az is eiraku, amit a kezedben tartasz. A régin elmosódott a lila minta, nem is égették ki rendesen. Ezen viszont remek a belső arany és a külső kobaltkék festés. Nem te magad mondtad, hogy bizony beletette a munkát a fazekas, úgyhogy talán az egyik legszebb eiraku?

- Így van, de ezt a főutca egyik régiségkereskedésében vásároltam. Azt, ami eltört, nem vettem.

- Akkor hogyan került hozzád?

- Ez most csak úgy kicsúszott a számon. Hahahaha!

Próbálta nevetéssel elhessegetni a dolgot, de aztán látta, hogy a felesége némán néz rá. Elfojtotta hát a hahotázást és maga is csendben elgondolkozott, de gyorsan visszatért a vidámsága, és nevetett megint. A szomorúság felhője eloszlott, a szeme csak úgy ragyogott. Gyorsan megváltozott a hangulata.

- Hahaha, elmondom neked. Miért is rágjam magam rajta egyedül? Megosztom veled és majd együtt nevetünk rajta! – A szavai is megteltek élettel. – Azért kicsit kellemetlen mesélnem neked róla. Fiatalon kaptam ezt a csészét, jó régen, húsz évvel ezelőtt. Járt az eszemben akkoriban egy lány, hmmm, nehéz erről komolyan beszélnem – mondta a férfi és kortyolt egyet. – Na mindegy, legyen. Egy részeg ember fecsegése, talán csak félig igaz. Hahaha! Éretlen fiatalember voltam még akkor. Most, hogy visszagondolok rá, elmosódott álom az egész. Még nem hullott ki a hajam és a fejem sem vöröslött, de hát mindenki jobban fest fiatalon. Remélem nem csak emiatt, de valóban megtetszettem egy lánynak. Most hogy jobban belegondolok, magától értetődően összeillettünk, ő kedves volt velem, én meg kedves voltam vele. Semmi illetlenség nem került szóba közöttünk, de a szíveink szót értettek egymással, így mindketten azt gondoltuk, hogy együtt szeretnénk majd lenni. Egy napon a lány apja meghívott magukhoz és ebbe a csészébe öntött nekem. Semmit sem tudtam a fazekasságról akkoriban, de valahogy megtetszett nekem a csésze és ezt el is mondtam, ami megtetszett az apának. Ne sértődj meg, ha úgy fogalmazok, hogy bár fiatal vagy még, de jó a szemed, mondta a férfi. Nem egy díszes csésze ez, de Rjózen műhelyéből került ki, és mindig is úgy véltem, hogy egy középszerű mesterember nem tudna ilyet készíteni. Mire a mellettünk ülő lánya hozzátette: Biztosan boldog és büszke ez a csésze, hogy ennyire tetszik neked. Miért nem viszed haza? Nem akarok tolakodó lenni, de legyen a tiéd. Apám, odaadhatom neki? Nem volt túlságosan értékes tárgy, baráti gesztus volt a felajánlás, az apa pedig minden bizonnyal nem akart előttem csalódást okozni a lányának, azonnal bólintott egy másik, a saját asztaláról felvett, kisebb csésze társaságában átnyújtotta nekem. A lilát Taróbónak és Dzsiróbónak is szokás nevezni, mondta a férfi, ezért így neveztem el őket. A nagyobbik Taróbó, a kisebbik Dzsiróbó. Furcsa lenne, ha csak az egyik kerülne hozzád, úgyhogy odaadom mind a kettőt. Így is történt. Taróbót törtem el az imént. Amikor akkoriban otthon ittam, Taróbót használtam, és ha a lány is csatlakozott, az övé lett Dzsiróbó. Amikor pedig találkoztunk, mindig megjegyeztem viccesen, hogy mennyire hiányzik Taróbónak, vagy hogy Dzsiróbó nem hagy nekem békét, és azt kérdezgeti, hogy mikor láthatja a régi gazdája lányát, mikor lehet végre nappali vagy éjszakai szolgálatára. A lány persze ilyenkor elpirult. Boldog, ártatlan napok!

Mintha egy kicsit zavarba is esett volna a régi szerelmi történetet felidézve, megérintette a homlokát, de aztán ugyanazzal kézzel a pohárért nyúlt.

- Egy nap véletlenül összetörtem Dzsiróbót! Micsoda szégyen! Bántott a dolog, úgy sejtettem, hogy ez az előjele annak, hogy nem maradunk együtt örökké, de aztán fiatal lelkesedéssel győzködtem magam, hogy nem, ez sohasem történhet meg, ha egyszer hiszünk egymásban!

Lassabban beszélt mint korábban, a felesége élénk érdeklődéssel hallgatta, miközben az esti szellőnek köszönhetően a napernyőfa időnként belesusogott a monológba.

- Kopasz öregember lettem. A múltkorjában egy pimasz gésatanonc cseresznyevörös selyemmel szegett kimonóhoz hasonlította a fejemet. Mégis miért, kérdeztem tőle, mire elnevette magát: Mert a vörös bőr ott rikít a hajad alatt! Öreg vagyok már ahhoz, hogy bántson a csúfolódása, vagy hogy szerelmi történeteket meséljek. Mintha csak egy nehéz utazásról számolnék be. Régen történt, úgyhogy már nevethetünk rajta. A lány eldöntötte, hogy velem akar lenni, én pedig arra számítottam, hogy együtt fogunk élni. Dehát a sors nem a mi kezünkben van. Egy nap rájtöttem, hogy fel kell adnom, csak neki ártanék a csökönyösségemmel. Már elkeseredett ötletek is az eszembe jutottak, még ma is libabőrős leszek, ha csak rájuk gondolok. Szerencsére erőt tudtam venni magamon, és élve maradtam, de meg kellett válnom tőle. Persze eszembe jutott a Dzsiróbó összetörését követő megérzésem. Bizony bebizonyosodott. Akárhányszor csak megláttam a Taróbót, majd elsírtam magam. Férfi vagyok, férfi, hogyan hullajthatok könnyet egy nő miatt? Hogyan lehetek ennyire elpuhult, meg kell emberelnem magamat! Ám annyi hónap és év eltelte után sem tudtam elfelejteni. Az elválás fájdalma elhalványult, de az érzés, ami akkor fogott el, amikor Taróbó és Dzsiróbó üzeneteit tolmácsoltam neki, időről-időre visszatért. Jó ideje nem emlékszem már arra, hogy mit nem szerettem benne, de néha még kísért, amit szerettem. Tudom, hogy a múlt haszontalan emlékei ezek, de képtelen vagyok elfeledni őket. Sohasem értesültem arról, és nem is kívántam értesülni, hogy kihez ment hozzá, hol és hogyan él. Eszembe sem jutott, hogy megkeressem. Boldogan éltem a békés életem, amit nem zavart meg a beteljesületlen álom. Csak nagy ritkán tükröződtek régi érzéseim Taróbóba öntött szakéban. Nem vágytam már a lányra, de az emléke vissza-visszatért, hogy sok-sok év után is felidézzem milyen sokat jelentett nekem egykor. Előfordult, hogy egyenesen elfogott a büszkeség, amiért nem követtem el semmi ostobaságot. Máskor meg az jutott az eszembe, hogy mennyire nem ismerjük a saját sorsunkat, bárcsak lenne egy isten, akinek a lábaihoz vethetném magam. Tizenöt éve vagyunk házasok, de úgy gondoltam nincs rá szükség, hogy elmondjam ezt a történetet. Nem ér annyit az egész. Ki más lenne tisztában ezzel a régi történetemmel? Még te sem tudtál róla. Csak Taróbó volt ott, amikor a lánnyal viccelődtem. Mától fogva pedig Taróbó sincs többé. Már húsz éve nem tudom, hogy él-e még az a lány, és most Taróbó, az utolsó ajándéka is összetört. Talán csak a kopaszodó fejem, a kis gésa nevetségének tárgya maradt meg már a virágzóan szenvedélyes fiatalkoromból. Milyen hatalmas a múló idő! Mennyire rejtélyes az emberi élet! Az idő lassan még a hajamnál is tartósabb, számomra oly kedves emlékeket is elkoptatja, mint valami kerékabroncsokat. Egy ideig kedvesebb volt számomra a saját életemnél, aztán majdnem lemondtam miatta a világról, hogy utána rájöjjek, hogy mennyire értelmetlen szembeszálni a sorssal. Ám ma este, hogy öreg barátom, Taróbó darabokra törve eltávozott, a szerelmem is visszatért az ürességbe, és most már szinte nevetséges, hogy mennyire ragaszkodtam korábban ehhez a csészéhez. Az pedig még nevetségesebb, hogy ennyire elragadtak a régi emlékek miután leejtettem. Hahaha! Víz jut annak végül, aki jéggel játszik, és most már azt is tudom, hogy jól mondják, a virágok illata sem tart örökké. Hahaha! Együnk inkább! Túl sokat beszéltem.

Hatalmas nevetéssel fejezte be a történetet. Újra ugyanaz a jókedvű férj volt, mint akit a nő mindig is ismert. A feleség pedig vele együtt nevetett, de azért meghatottan oldalra hajtotta a fejét.

- Mi választott el kettőtöket, ha egyszer annyira szerettétek egymást? Valami leküzdhetetlen nehézség?

Őszinte együttérzés volt a kérdésben, de férj mégsem adott rá igazi választ.

- Semmi haszna már ezen rágódni. A világ határtalan, az idő meg csak telik. Nincsen már senki, aki meg tudná mondani, hogy igaz vagy hamis a történetem, senki sem képes eldönteni, hogy jó vagy rossz döntést hoztam egykor. Egyetlen maradék tanum, titkaink tudója, Taróba is darabokra tört. Minek vitatkozzunk az egykori jégről egy vízfoltot nézegetve, minek beszélgessünk az elillant virágillatról? Hahaha! Nevessünk csak az egészen. Mondjuk azt, hogy ideje volt már annak, hogy leessen a heg a régi szerelmem sebéről. Hahaha! Én pedig kellemesen berúgtam. Köszönöm, elég! Nem kérek több szakét!

A férj végignézett a kerten. Finom szellő remegtette meg a lámpások fényét. Az est hűvöse megtöltötte a szobát.

(Meidzsi 33. évében (1900))

*

A novella eredeti címe: 太郎坊

Forrás: 幸田露伴 太郎坊 (aozora.gr.jp)