Dmitry Glukhovsky új regénye, akárcsak a Metró-trilógia, a jövőben játszódik, de a mai Oroszországról szól. Főleg a trilógia harmadik része volt az, amely már egyértelműen politikai jelentést is hordozott, és még kicsit tétován ugyan, műfajt, stílust, struktúrát, narrációs megoldásokat keresve,  a Metró-trilógia első két részének kamaszos sutaságát (s egyúttal báját) még nem egészen meghaladva, de már határozottan  visszatért a jelenbe: azaz olyan sci-fi volt, amely – mint minden jó sci-fi – a máról is szól, s a jövővíziója (amelyről úgyis mindig tudjuk már, hogy csak az emberi fantázia szerencsésen buta korlátozottságának bizonyítéka lesz majd) igazából jelenvízió: a jelen mételyének mélyére hatolás a jövőbelátás borzongató sejtelmességének segítségével. De mindezt csontig leegyszerűsítve: művészi kiállás volt már ez is a Putyin-rendszerrel szemben. Amelyről évek, hosszú évek óta mondják, írják az ellenzéki (s ma már jobbára külföldön élő) írók és politológusok, hogy a rendszernek – és a személyiségnek: a primitív és ugyanakkor agyafúrt KGB-ügynök egyre inkább könnyes Szovjetunió-nosztalgiába fúló, és a halálhoz közeledve már semmilyen áldozattól nem megriadó személyiségének – a logikája elkerülhetetlenül háborúhoz, nagy háborúhoz vezet.

Az új regény, a Poszt, amelynek a második része jelenik meg hamarosan, s amelyből itt részlet olvasható, már egy érett író könyve, aki sok mindent kipróbált, és most már tökéletesen lavírozik a zsáner és a magasirodalom határmezsgyéjén. Most éppen olyan, becsapósan ifjúsági irodalomnak álcázott posztapokaliptikus kalandregényt írt, amely nemcsak a Putyin-rendszer metaforája, karikatúrája, allegóriája – tudom, egyik szó se jó; talán inkább: továbbgondolása? –, hanem általában a tökéletesen csúcsra járatott mai propagandagépezetek szenvedélyes, fájdalmas, kegyetlen kritikája is. Pontosabban extrapolálása annak, hogy mivé fajulhat ez a mi világunk, amelyben a maffiastruktúrák élén álló politikusok elképesztő hatékonysággal hintik, szórják, vetik a gyűlöletet – amely gyűlölet aztán valamikor majd őrájuk vagy az utódaikra fog visszacsapni.

A regénybeli cár, aki egy világégés és polgárháború után vissza akarja hódítani az egykori nagy orosz birodalom területeit, azért mégiscsak elsősorban Putyin alteregója. És ahogy most Putyin – aki nyilván elveszítette minden realitásérzékét –, úgy ő sem érti, hogy a szuperfegyver, amellyel egykor a háborút megnyerték az oroszok a lázadók ellen, a sátáni ima, amely megőrjíti az embereket, vissza fog térni, és őt is elpusztítja, és az egyetlen menekvés ellene: ha megsüketülünk, ha átszúrjuk a dobhártyánkat, hogy ne halljuk…

Mert ez a járvány súlyosabb és gyilkosabb minden pestisnél, koleránál, Covidnál.

*

Jól eltávolodtak az üldözőktől: legalább egy órán át mentek egyfolytában, egyre csak puszta vidéken át, egyetlenegyszer láttak fényeket. Amikor azok mellett elhaladtak, a lány Liszicin felé fordult.

– Nem kell megmondani nekik?! Megállni, és szólni, hogy menjenek el innen?!

Liszicin megtörölte a homlokát.

– Moszkvába kell mennünk. Moszkvát kell figyelmeztetni, ez a legfontosabb. Moszkvát, érted?! – mutatott arrafelé, amerre mentek.

Kátya összehúzta magát, tekintetével kísérte még a fényeket, de értette.

Liszicin úgy gondolta, megelőzték a hullámot, amíg fel nem bukkant egy ember a síneken. Görnyedten állt, háttal nekik, mintha állva elaludt volna. A hajtány reflektora akkor ért el hozzá, amikor már csak olyan százötven méterre voltak tőle. Alig maradt idő. Liszicin odaüvöltött neki, hogy takarodjon a sínekről, de az nem válaszolt. Csak állt, mint egy alvajáró.

Még összenéztek a lánnyal – az ingatta a fejét: ne fékezz! –, az ember pedig nem mozdult még akkor sem, amikor Liszicin a levegőbe lőtt, s aztán teljes sebességgel, olyan ötven kilométer per órával nekirohantak. Hallatszott a csattanás, a ropogás, a férfi összerogyott, oldalt repült – Liszicin hátranézett rá, és a férfi mintha elindult volna utánuk úgy, összetörten, de egészen sötét volt, és nem lehetett tisztán látni.

Utána még vagy húsz percig lötyögött valamennyi benzin a tartályban, de aztán a motor hörögni kezdett, és végül lefulladt. A reflektor is kialudt. Leugrottak a hajtányról, és elindultak az omladozó töltésen a vaksötétben; a lány kitapogatta a kezét, és erősen szorította az ujjaival. Liszicin először nem reagált erre, de aztán eszébe jutott: hiszen a lány még süket is, az ördögbe, biztosan nagyon fél. És akkor engedélyezte magának, hogy kicsit megszorítsa az ujjait: érezze a lány az emberi melegséget.

Ringtak és nyögtek a fenyőfák, olykor egészen állati módon, s a szél valami nem e világi dallamot fújt közöttük. Az árnyak élték a saját életüket, elszakadva az ágaktól és törzsektől, ugráltak kérés nélkül ide-oda. Liszicin arra gondolt: akit elütöttek, az vajon normális ember volt, vagy megszállott? Ha nem normális, akkor ugyan hova mennek most ezzel a lánnyal, és minek? Mert lehet, hogy akkor ott már ugyanaz várja őket, mint amit maguk mögött hagytak.

Valami fény derengett nem messze tőlük. Egy isten háta mögötti állomás lámpája. De ha van ott villany, akkor embereknek is kell ott élniük. A lány megszorítja a kezét.

– Nem bírom tovább – mondja; most nem kiabál, ahogy szokott, hanem suttog. – Reggel óta talpon vagyok, mindjárt összeesem. Menjünk be oda!

Közelednek: aprócska tanya, összesen három megdőlt házból áll. Hörögve ugatnak a kutyák, rohangálnak a láncon a ferde kerítés mentén – hatalmas juhászkutyák.

Liszicin a lámpa alatti sárga foltba ér, a házból, a sötét ablakokból már biztosan figyelik, gondolja – a piszkos, mintás, kötött függönyök mögül. Figyelmesen és óvakodva méregetik.

– Hé, emberek! A cári kozák csapatok tisztje vagyok! Küldetésben! Ne féljenek! – biztatja őket is, magát is Liszicin. – Eresszenek be, hogy megmelegedhessünk!

A kutyák túlüvöltik, vicsorogva ugatnak, de Liszicin érzi: ha azok már eljutottak volna ide, akkor kutyák nem lennének. Felfalták vagy darabokra tépték volna őket.

És tessék: a tornácon felgyullad a villany.

Retesz nyikorog, óvatosan nyílik az ajtó. A küszöbön egy öreg fazon áll puskával a kezében. De nem tartja a puskát Liszicinre, csak hunyorog a törött szemüvegén át.

– Egyedül van?

– Meg egy lány.

– Urál! Fu! – csitítja a kutyákat az öreg. – Barát.

Bemennek a kapun, amit már csak a szentlélek tart meg, el a halkan morgó kutyák mellett, fel a nyikorgó lépcsőn, be a házba, ahol az öregek szokásos savanyú szaga fogadja őket. Dohos bűze van a kihunyóban lévő életnek, de mégis emberi. Ott meg, mögöttük, ahol Rosztov sötétbe borult, most más szagok vannak.

Virágos tapéta, agyonkaristolt viaszkosvászon az asztalon, cicás naptár a falon abból az évből, amikor az öregek még akarták számlálni az időt, alumíniumfóliából készített kép: alumíniumhó csillog havas csúcsokon. Rögtön az ajtó mellett dívány, vagy inkább ágy – álmos képpel fölül rajta az anyóka, gomb nélküli kötött kardigán van rajta, hunyorog.

– Vendégek jöttek, Natasa! – kiabál az asszonykájának az öreg.

– Jó estét! – mondja Liszicin.

A vörös sarokban: Csodatévő Szent Miklós szürke szakállal és rézglóriával, fentebb a kisded fölé hajló Istenanya, körötte megint csak alumíniumfólia, lent kicsi gyertya. Az alumíniumfólia: olcsó eszköz, hogy takarosabbá tegyék az életet. Liszicin keresztet vet az ikonok előtt.

– Ajjaj, én meg fő se vagyok őtözve! – hálistenkedik az öregasszony. – Teszek fő teát főni.

Nagy nehezen föltápászkodik, félálomban botorkál ki a konyhába dagadt lábain, csörömpöl ott valamivel, kék propánláng lobban, kisvártatva ropogni, forrni kezd a víz.

– Oszt honnét jöttek? – kérdez az öreg.

– Rosztovból.

– Történt valami. Olyan ijedtforma a képük.

– Történt, öreg. A lányra ne nézegessél, ő semmit sem hall.

– Misell vagyok – mutatkozik be a lány.

Nem kiabál, alig hallani, amit mond, mintha minden szó nagy erőfeszítésébe kerülne. A melegben hirtelen elolvadt, ellágyult: csillogó szemmel néz körül, forgatja a fejét. Hosszan kíséri szemével az öregasszonyt a konyhába, aztán le nem veszi tekintetét az öregről.

– Én pedig Valerij Nyikolajevics – feleli az öreg.

– Nem hallja – emlékezteti Liszicin. – Légnyomást kapott. Mondd csak, Valerij Nyikolajevics, mi a helyzet itt nálatok, egyelőre nyugalom van?

– Persze, nyugalom. Mér’, mi lesz? A határ messzire van innét. Moszkva meg közel.

– Minden rendben! – mutatja Liszicin a hüvelykujját a lánynak. – Lehet pihenni!

– Mi?

Liszicin leereszkedik a székbe. Nincs ereje újból a levegőbe írni.

– Papír, ceruza volna? – kérdezi a házigazdától.

– Keresek.

– Vacsoráznának-e? – kotyogja a néne. – A leánykád, szegényke, alig áll a lábán!

Fütyül a teafőző. Az öreg noteszt és tollat hoz. Liszicin leírja a lánynak, hogy itt minden nyugodt, megalhatnak. Misell leül a díványra, lehunyja a szemét.

Liszicin forgatja a tollat, és támad egy ötlete. Levelet kell írni Kátyának. Le kell írnia neki mindent, amit nem volt ideje elmondani. Hogy adják majd át neki, ha őt megölik, vagy ha elveszíti emberi arcát.

Sárga lapokat tép ki a noteszból, kényelmesebben eligazítja a tollat íráshoz nem szokott ujjai közt, és nekiáll rajzolni a betűket, szavakká fűzni őket. A házban meleg van, el se lehet hinni idebent, hogy mi folyik innen húsz-harminc kilométerre.

A néne keményre főtt tojásokat hoz nekik, vajtartót puha, sárga vajjal és nagy szelet szürke kenyeret. Megsimogatja a lány fejét.

– Kedveském…

Misell felébred, zavartan néz körül. Belenéz a levélbe Liszicin válla fölött.

– Kinek írsz?

– A kedvesemnek.

A lány nem tudja leolvasni a szót az ajkáról, de közben már érti: elolvasta a levél elejét, és mosolyogva bólint. Liszicin arca elkomorodik, eltakarja a papírt.

– Jaj, leánykám, hogy nézel mán ki! – mondja Misellnek a néne. – Teljesen összepiszkoltad magad. Menjünk, menjünk, legalább tiszta ruhát hadd adjak! És mosakodjál meg.

Az értetlenül néz rá, de aztán csak feláll, Liszicin sietve ír közben.

A szobában, ahonnan fiókok zörgése hallik, a lány közben rákezdi:

– Szedelődzködjenek! El kell menniük innen!

– Ha kell, hát kell. De várj, ne siess, egyél előbb, oszt utána beszélgetünk. Mink ugyan hová siessünk? Na, jó lesz a harizsnya? De mi ez itt, vér?

Az öregasszony kimegy a szobából, vízmelegítővel és lavórral jön vissza, bezárja az ajtót maga mögött, tovább nem hallani a beszélgetésüket. Liszicin a levéllel küszködik. Aztán amikor végzett, lassacskán visszatér a behavazott Moszkvából a valódi világba. Elkapja az öreg tekintetét.

– Van itt generátor nálatok, ugye? Benzines vagy gázolajos? Mer’, ugye, van villanyotok.

– Ja, szélből.

– Hogy az a szájba baszott…

Kijön a fehérnép a szobából – aggodalmas a képe mindkettőnek. Az öregasszony erővel ülteti az asztalhoz a leányt, teszi elé az ételt, az meg ellenkezik.

– El kell menniük innen, velünk együtt! – mondja megint Misell. – Hamarosan ideérnek!

– Ki ér ide, kedveském?

Liszicin az asztal sarkában töri fel a keménytojást, piszkos ujjakkal hámozza.

– A kezed legalább megmoshattad volna! – zsémbel a néne. – Te meg egyél csak, leányom, egyél!

– Menekülni kell innen!

– Ki elől? – komorodik el az öreg.

Hogyan lehetne ezt elmagyarázni nekik? Liszicin megsózza a tojást, beleharap: a sárgája megszürkült, elakad a torkában a falat. Ráírja még a címet és a címzettet a papírra, és beteszi a zsebébe.

A lány eltolja az ételt.

– Jönnek…. Jönnek a megszállottak! Jaroszlavl nincs többé, és Rosztov sincsen, erre jönnek! Kérem magukat!

Könnyes a szeme, úgy néz az öregasszonyra, aki most már össze van zavarodva.

– Szedelődzködniük kell. El kell jönniük velünk!

– Miket beszélsz, leányom! Miféle megszállottak?

Az öreg kicsit megemelkedik, már ő is ideges, az asszony makacsul önti a teát a csorba csészékbe. Bejön a cirmos macska, ívbe hajol, a néne lyukas gyapjúharisnyás lábához dörgölődzik, dorombol, enni kér.

Liszicin iszik a forró vízből.

– Igen, megszállottak – erősíti meg, előre tudva, hogy nem hisznek majd neki, bebizonyítani meg nem lehet az ilyet. – Rosztov már elpusztult.

– Egymást fertőzik meg… Szavakkal… Megtébolyodnak. Embert zabálnak, és… és valami furcsa dolgokat csinálnak együtt…. Nem tudom… Menekülni kell… Mindenkinek… – magyarázza a lány.

Liszicin sietve vajazza a letört kenyérdarabot. Olyan érzése van, hogy most ehet utoljára – hamarosan jön a kivégzés; és hirtelen, bár enni már fölösleges, farkasétvágya támad.

A lány már majdnem sír.

– Nem hisznek nekem, ugye? Kérdezzék meg őt! – követeli. – Ő is látta, mindent látott!

Liszicin bambán tolja magába a száraz tojássárgáját. Megy az idő, és őt elhagyta az ereje. A mennyezet alatt hunyorog a lámpa. Zümmög egy bús, öreg légy, melynek engedték, hogy tavaszig eléljen. Ha becsukja a szemét, látja az emberi testekből álló, önmagába forgó piramist, látja a lerepülő fejeket és a testeket, ahogy még állnak, és spriccel belőlük a vér. És látja a cellát is, amiben a gyerekek alszanak. Liszicin tolja magába a szürke tojássárgáját, a kék fehérjét, kényszeríti magát, hogy nyelje le az egészet anélkül, hogy inna hozzá.

Az öregek összenéznek. Az asszony keresztet vet, összegörnyed.

– Mondtam én, hogy ez mind visszagyün. Hát most aztán gyün is vissza.

Az öreg úgy roskad le a székre, mint akiből hirtelen kiszedték a csontokat.

– De hát annyi éven át semmit nem lehetett hallani – akadékoskodik. – Gondoltam, vége már ennek az egésznek.

– Mi jön vissza? – kérdezi Liszicin.

– Láttunk mink mán ilyet – magyarázza az asszony. – Hogy az emberek szavakkal megháborították, aztán meg elevenen főfalták egymást.

– Hol? Hogyan?

– A folyón túl. Mi onnét gyüttünk ide. Menekültek vagyunk, még a háború alatt sikerült átgyünnünk.

– Mit mondanak? – kérdezi a lány.

– Családostul menekűtünk. A fiunk csónakba űtetett minket, akkor még át lehetett kelni a folyón. Minket beűtetett, ő maga meg addigra… Átfordút olyanná.

A macska Liszicin térdére ugrik, fejét a melléhez dörgöli, nagy, zöld szemével néz bele a férfi szemébe, dorombol. Liszicin eltolja magától az üres tányért.

– De hát honnan jött ez az egész?

– Moszkva eresztette ki. Moszkva vetette be ellenünk a szót – köhög az öreg. – Tisztán emlékszem az egészre. A tájékoztatási rendszeren keresztül, a polgárháborúban. Minden hangszóróból. Aztán rögtön megszűnt az áramszolgáltatás. Valahogy feltörték Moszkvából a villanytelepeket. És annyi, kezdődött a sötétség. Gyorsan szétterjedt. A városok mind azonnal kipukkadtak. A gyerekek a szüleiket ették, testvér a testvért, és így tovább. Három nap alatt elfogyott az étel, úgy mesélik. Az átfordultak mindenkit villámgyorsan megzabáltak, aztán táncolták a táncaikat, aztán egymást kezdték enni. A lányunk is átfordult, alig tudtunk elmenekülni előle. Hát így volt. Még jó, hogy az áramot lekapcsolták.

– Miért? – kérdezi Liszicin bután.

– Hát így legalább ide nem jött át a szó. Miért van az, hogy a te Moszkvádban máig sincsen se rádió, se tévé? Internet miért nincsen? Hát ezért. Nehogy onnét visszafertőzzenek minket a szóval.

– Én semmi ilyesmiről nem hallottam. Hogy lett volna ilyen fegyver… De hisz ez… ez…

– Na, mi meg hallottunk – mosolyodik el az öreg.

– Én mán akkor is mondtam neked – recsegi az öregasszony. – Visszacsap ez még rájuk.

– Nem hiszem el – mondja Liszicin.

– Mit nem lehet ezen elhinni? Hisz katonaember vagy, biztosan láttál már mindenfélét…

A lány megint megfogja az öregasszony kezét.

– Pakoljanak! Menjünk! Már jönnek errefelé!

– Hát csak gyüjjenek – csóválja a fejét a néne. – Nincs mán minekünk erőnk menekűni, leányom. Szóval mégiscsak utolértek bennünket.

– De… Miért?

A macska Liszicin ölében hirtelen a húsába mélyeszti karmait, valahova a semmire, a falra meredve; feláll a szőre, a kérlelő dorombolás elhallgat. Csak néz meredten egy darabig, majd különös hangot ad ki – hosszú, halk, kellemetlen morgást, és a sárga szekrényre szökken.

Majd odakint üvölteni kezdenek a kutyák.

Liszicin feláll.

– Megyünk – mondja a lánynak.

Misell nem ereszti az öregasszony kezét; az pedig aggódva, kedvesen nézi őt.

– Menjetek, menjetek! – legyint.

– Egyedül nem megyek! Nélküled nem megyek! – kiabálja az öregasszonynak Misell. – Nem hagylak itt! Felfalnak benneteket! Felfalnak!

Liszicin ellenőrzi, hány tölténye maradt.

– Hogyan bírnék én annyit menni? Tíz-tizenegy kilométerre van a legközelebbi lakott hely, nem bírja az én lábam odáig! – És mutatja a dagadt lábát, fáradtan ingatva a fejét. – De te csak menjé’, neked fiatal a lábod…

A kutyák nyüszítenek.

– Ő majd visz téged! – Misell az öklével dörgöli ki a könnyeket a szeméből. – Ő egészséges! Viszed, ugye?!

Liszicin kifújja, beszívja a levegőt. Nézi ezt a Misellt. Valami megbillen a mellében.

– Na, próbáljuk meg – bólint, és tudja, hogy ezzel mindannyiukat halálra ítéli.

– Tessék! Ő majd segít!

– Hagyd! – mondja az öreg határozottan Liszicinnek. – Mi bezárkózunk itten, átvészeljük. Ez csak női hisztéria. No, menjetek! A kutyák már egész az eszüket vesztik, nem hallod? Menjetek!

Az öregasszony megsimogatja Misell kezét, vezeti az ajtó felé. Az ellenkezik, de a küszöbön feladja. Előveszi a zsebéből azokat a szögecskéket, oda akarja adni az asszonynak.

– Át kell szúrni a fületeket! Ha az ember átszúrja magának a fülét, akkor nem őrül meg!

De a néne összecsukja az ujjait, hogy a lány öklébe záródjanak a szögek.

– Én úgyis maj’nem süket vagyok. Menjetek! Meg hát akad hozzá szögem énnekem is, ha úgy alakul. Megoldjuk. Mindent a maga idején, leányom.

És homlokon csókolja Misellt. A lány egész testében reszket. Liszicin még egy utolsó pillantást vet az öregekre.

– Nem hiszem el. Miért… csinálták volna?

– Miért? Hisz mi akartunk Moszkva nélkül élni. Nem ereszthettek el csak úgy.

Az öreg megvonja a vállát.

– Hát jöjjenek csak.

*

A regény hamarosan megjelenik a Helikon Kiadónál.