Szkaredova hadnagy vagyok. Valentyina Szergejevna Szkaredova. Rögzítem a beszélgetésünket, csak hogy tudja. A telefonommal. Nekem adták az ügyét. Jó napot kívánok.
– Jó napot.
– Tehát… Ezt a felvétel miatt kell… Az ön férjének, Makszim Alekszandrovics Petrenkónak az ügyében beszélgetünk, született 1973-ban. Akivel ön polgári házasságban élt a Lenyingradszkaja utca 21. szám alatti ház 5. számú lakásában, a Központi kerület nyolcas lakótelepén, Norilszk városban.
– Igen, ott laktunk.
Kétezertizennyolc december 26-án Makszim Alekszandrovics Petrenko, aki a Rézgyár alkalmazottjaként dolgozott mint a kénsavüzem gépész-művezetője, nem jelent meg a munkahelyén. A Nornikkel kombinát személyzeti osztályának munkatársa felhívta önt telefonon, ön pedig közölte vele, hogy a férje, Makszim Alekszandrovics Petrenko otthon van, gyengélkedik, éspedig mérgezés miatt. Így volt?
– Így.
– Másnap Makszim Alekszandrovics Petrenko ismételten nem jelent meg a munkahelyén, amit újabb telefonhívás követett a személyzeti osztályról, és ezúttal is ön válaszolt. Közölte, hogy Makszim Alekszandrovics továbbra is beteg, valamilyen mérgezés vagy fertőzés következtében. Ez megismétlődött szerdán is. Helyesen mondom?
– Igen, így volt.
– Majd ön, immár magától felhívta a Rézgyár személyzeti osztályát, és közölte, hogy Makszim Alekszandrovics nem tud munkába állni az Újév előtt. Utána pedig jöttek a hosszú ünnepek.
– Igen.
– Január hetedikén a helyhatósági szemétbegyűjtő társaság brigádja, konkrétan D. K. Kovalcsuk azt jelentette a Norilszk városi rendőrségnek, hogy a területükön találtak egy műanyag, a Magnyit bolthálózat által használt reklámszatyrot, benne egy középkorú férfi fejével. A középkorú férfit aztán azonosították mint az ön férjét…
– Igen, az uram volt benne.
– Ura?
– Mi itt így mondjuk. Nem a „férjem”, hanem az „uram”. (Köhög.)
– Ez most lényeges?
– Nem, de mi soha nem mondjuk, hogy a „férjem”. Már elnézést, ha megzavartam ezzel. Folytassa.
– Mindjárt… Most kizökkentett…. Tehát. A fejet azonosították, az ön férje… ura volt az: Makszim Alekszandrovics Petrenko…
– Igen, így volt.
– Az azonosítást a Rézgyár személyzeti osztályának munkatársa végezte el… Tehát… Eltelt… eltelt… nagyjából két hét, ami alatt ön mindvégig azt mondta a megkeresésekre, hogy az… ööö… házastársa gyengélkedik.
– Úgy van.
– Amikor M. A. Petrenko lakóhelyére kiszállt az operatív csoport, ön közölte velük, hogy Makszim Alekszandrovics a munkahelyén van.
– Igen.
– Ugyanakkor az ön Candy márkájú hűtőszekrényének mélyhűtő részében megtalálták egy férfi kezét és lábfejét, és a szakértői vizsgálat során megállapítást nyert, hogy ezek M. A. Petrenko testrészei… Nem tagadja?
– Nem tagadom.
– Az áldozat azonosítása során a halottasházban ön kijelentette, idézem, hogy M. A. Petrenko halálában azok a holtak a bűnösek, akik önt a szóban forgó bűncselekmény elkövetésére buzdították.
– Így van.
– A. P. Szergejev rendőr százados, aki önt ezek után letartóztatta, azt közölte, idézem, hogy ön mindeközben nyugodtan és összeszedetten viselkedett.
– Nem tudom. Ő jobban tudja.
– Jelena Konsztantyinovna…
– Igen?
– Ön megölte a férjét, Makszim Alekszandrovics Petrenkót?
– De hiszen már tettem beismerő vallomást.
– Egyedül vagy külső segítséggel végezte el az áldozat feldarabolását?
– Fizikailag?
– Hogy mi?
– Fizikai vagy lelki segítségre gondol?
– Fizikaira.
– Egyedül.
– És… lelkileg?
– Lelkileg irányítottak.
– Kicsoda?
– A holtak.
– Miféle holtak?
– A holtak, akik köztünk vannak. A nevüket nem tudom. Holtak. Akik a hegy alatt vannak eltemetve.
– Már elnézést… milyen hegy alatt?
– A Smittyiha alatt. Mi így mondjuk… A Smidt-hegy alatt.
– Hogy… hogy kik vannak ott eltemetve?
– Maga most érkezett, ugye? Mind, akik a várost építették. Norilszk alapítói, hogy úgy mondjam. A foglyok. Utánaolvashatott volna egy kicsit…
– És ezek a holtak követelték magától, hogy kövesse el ezt az Orosz Föderáció büntető-törvénykönyvének százötödik paragrafusa alá tartozó bűncselekményt a férjével szemben?
– Ők a paragrafust nem mondták. Egyszerűen csak megértettem: azt akarják, hogy a férjem is meghaljon. Hívták őt magukhoz, az meg ellenkezett, nem akart menni. Én csak segítettem.
– Aha. Várjunk csak… Ellenőrzöm. Jól van, veszi. És ki halt még meg?
– Mi van?
– Azt mondta: azt akarták, hogy ő is meghaljon. Szóval mint még kicsoda?
– Mint ők.
– De maga… Maga véletlenül… nem ölt meg mást is?
– Nem.
– És a holtak hogyan… hogyan közölték önnel, hogy meg kell ölnie a férjét?
– Sugdostak a fülembe.
– Pontosabban?
– De hisz ez halott város. Halott, Válja. Itt nehezen marad meg az élő, nem sokáig húzza. Nem baj, ha Váljának szólítom?
– Hadnagy elvtársnak kell szólítania.
– Maga csak most érkezett, ugye? (Köhög.)
– Ez miért érdekes?
– Látszik, hogy nem idevalósi. Olyan rózsás a bőre. Üde. Vezénylik, ugye? Már hogy az ilyen nyomozókat. Mennyi időre vezényelték ide? Egy évre?
– Na szóval… Az a véleményem, hogy ön szimulál. Így akarja elhárítani a felelősséget. Bolondnak tetteti magát. Miközben egyáltalán nem bolond.
– Nem is mondtam, hogy bolond vagyok. Ezt a maga századosa mondta. Nem akarok bolondokházába kerülni, Válja. Jobb lesz, ha büntető-kolóniába visznek.
– Pszichiátriai vizsgálatot rendelünk el. Majd őnáluk csinálhatja ezt a cirkuszt.
– Hát jó. Mehetek vissza a cellába?
– Nem, nem mehet. Mondja el, hogy felvehessem, pontosan hogyan ölte meg a férjét.
– Késsel. Konyhakéssel. A nyakába döftem bele.
– Tanúsított ellenállást?
– Nem. Részeg volt. Aludt.
– A lakásban nincsenek vérnyomok. Hol… hol csinálta?
– A fürdőszobában. Becipeltem a fürdőszobába, mint máskor is. Befektettem a kádba. És ott…
– Aztán?... Azt is egyedül? Bűntársak nélkül?
– Mit?
– Hát… a fejét. A kezeit.
– Persze. Ugyan ki segített volna?
– Csak maga olyan… Ránézésre… Olyan átlagos ember… Persze lehetséges. De hogyan?
– Fogtam egy vasfűrészt a kamrából, és azzal. Nem kellett hozzá sok ész. Csak sokáig tartott. Készen vagyunk?
– Még nem.
– Az ön mellén cigarettától származó égésnyomok vannak. Hegek. Szerepel az anyagban.
– Igen.
– Csak meg akarom érteni. Verte magát?
– Vert.
– Ezért tette?
– Nem, dehogy. Ugyan kit nem vernek? Meg lehet érteni az embert.
– Ezt hogy érti?
– Hát csak egyszerűen. Élj egy kicsit itt köztünk. Ahogy mi. Jártál már a gyárban?
– Még nem.
– Menj csak el, nézd meg. Menj el a kénsavüzembe. Vagy a nikkelesbe. Csak úgy sétálj egy kicsit a kombinátban, mondd meg az őröknek, hogy az ügy miatt kell. Menj le a bányába. Nézd meg, hogyan dolgoznak ott az emberek. Hogy hány órát töltenek a föld alatt. És szívják be azt a mocskot. Aztán feljönnek – és sötét van. Télen soha nincs nap. Tudod, milyenek a fizetések? Az árakat már láttad. Otthon meg vár a feleség. Itt muszáj inni. Nem lehet nem inni. Mert csak nyom, szorít minden. És ott ülnek a holtak, hívogatnak…
– Na… jól van. És Sztanyiszlav Antonovics Prohorovot nem ismerte?
– Az kicsoda?
– A nyakán lévő szúrt sebekkel találták meg holtan az Agyagos-tó mellett.
– És?
– Csak úgy kérdezem. A hasonlóság miatt.
– Sok ilyen gyilkosság történik mifelénk. A híreket olvasta? Egy fiatalember, nős, gyereke is volt, felment a szomszédokhoz, és az egész családot megölte valami vasdarabbal. (Köhög.) Az asszonyt, a férfit, a hároméves kislányt. Egy vasdarabbal. Nézd csak meg a Google-on.
– Tudok róla.
– Meg ott a másik, azt már elítélték… Nyugdíjas férfi. Aki leszúrta a feleségét a születésnapján. Mindketten hatvanévesek voltak, vagy valahogy úgy.
– Hát igen.
– Mit gondolsz, miért ölik egymást az emberek?
– Miért?
– Mert nincs igazi életük. Mert annyi a halál körös-körül, hogy abból van több. Az emberek maguk is örömmel döglenek meg, és másokat is szívesen megölnek. Csak hogy már vége legyen. Csak a ti Moszkvátokban… vagy honnan is jöttél…
– Moszkvából.
– Csak a ti Moszkvátokban látszik úgy, hogy igazi az élet. Itt meg… Csak mintha álmodnánk. Egyszerűbb megdögleni. Itt közel van a halál. Azt meg ott, a tó partján… (Köhög.) Alighanem narkósok voltak.
– Majd azt kiderítjük.
– A narkósok jobban hallják a holtakat. Hallják is, látják is őket.
– Már megint ezzel jön? Nem kell annyira igyekeznie… Már úgyis meg fogja vizsgálni egy pszichiáter.
– Jó, jöjjön az a pszichiáter. Ha pszichiáter, hát pszichiáter. Na, hadd menjek most már! Hajnali fél öt van. Hisz nem ellenkezem. Nem hallgatok.
– Még nem végeztünk.
– Pszichiáterek. A Nornikkelben, mielőtt alkalmaznak valakit, kétszer is megvizsgálja a pszichiáter. Meg nyolcszáz kérdésből álló kérdőívet kell kitölteni. Na és, mi haszna? Nincs itt értelme semmilyen pszichiáternek.
– Na és minek van értelme?
– Te még csak rövid ideje vagy itt, ezért nem hallod őket. Majd megszoksz itt, aztán te is hallani fogod. Hidd el, hallani fogod. Hallod majd, ahogyan hívogatnak. Egyre csak szólongatnak majd téged is… Sokan vannak itt, nagyon sokan. A hegy alatt. Meg nem csak ott… A házak, mit gondolsz, miért cölöpökre épülnek itt, miért nem a a földbe ásnak alapot?
– Hogy az örök fagy ne kezdjen olvadni. Mert akkor besüppedne az alap.
– Én is így gondoltam, amikor ideköltöztünk. Nem, Válja, azért van ez, hogy a holtaktól minél messzebb legyünk. Nem a melegtől véd a levegőpárna, hanem a hidegtől. A suttogástól. Mert különben nem lehet megkülönböztetni, hol vannak a holtak, hol az élők. Hisz a holtak minálunk nem bomlanak el, ezt te is tudod. Az élők meg mind szürkék. Könnyű összetéveszteni őket. Nem érezni a különbséget élet és halál között. Hát, össze is tévesztik az emberek.
– Azt olvasom itt, hogy daganatot találtak magánál.
– Találtak.
– Emlődaganatot, ugye?
– Na és? Kinek nincs az minálunk? Ként lélegzünk be. Hogy az asszonyok, az még hagyján… A gyerekeket sajnálom.
– Két évvel ezelőtt. Operálták is.
– Operáltak. Nyáron volt, Krasznojarszkban, hajóval mentem oda.
– Na és?
– Nő tovább. Itt nem lehet meggyógyulni. Ha azok beléd kapaszkodnak, többé nem eresztenek el. Mint a hal a horgon, érted? Az erős hal rángatózik, húzza a zsinórt, le akar merülni a fenékre – de egyszer az erős halnak is elfogy az ereje.
– „Azok” – vagyis megint a holtak?
– Igen. Nagyon erősek, érted? Könnyen magukhoz húzzák az embert. Meg hát sokan vannak… Többen, mint mi. Kórusban sugdosnak.
– Ők kérték, hogy ölje meg a férjét?
– Igen.
– És hogy darabolja fel?
– Nem. Az már nekik mindegy. Azt én magam… Megijedtem. Először szörnyű volt. De összeszedtem magam. Valahogy el kellett tüntetni. Mert csak ott feküdt és beszélt. Meg mások is helyeseltek neki. (Köhög.)
– Hová tette a többi részét?
– Valahová. Gondolod, hogy megjegyeztem? Vihar volt, fekete vihar. Elkapott már itt minálunk a fekete vihar?
– Még nem.
– Láttad, ahogy a házaknál az egyik lépcsőháztól a másikig kötél van kifeszítve? Ez azért van, hogy a fekete viharban odataláljon az ember. Mert aztán csak később találják meg… Átmennének a szomszédba, vagy a kisboltba… És csak nyáron találják meg őket. Különösen az öregekkel fordul elő, ha nem kapják el őket időben. Kinyújtod a kezed, és nem látod a végét. Busznyi magasságú hótorlaszokat hord össze a szél. Elakadnak a benne a buszok. Az utasok leszállnak, tolják át a torlaszon…. Még jó, ha a városban akadt el. Olyan szél fúj, hogy elviszi a kutyákat.
– Még egy kérdés. A munkahelyén nem vettek észre semmi különöset?
– Hisz azok is otthon ültek. Ünnepek…
– Vagyis a hosszú ünnepek alatt csak úgy elvolt otthon… ővele?
– Ugyan mit csináltam volna?
– És az ünnepek után megint bejárt dolgozni?
– Igen.
– És ott maguknál… nincs… nincs munkahelyi pszichológus?
– Ugyan minek? Hisz az nem termelés, az csak óvoda.
– És nyugodtan folytatta a munkáját? Mint óvónő?
– Mi az, tán otthon kellett volna ücsörögnöm? A vihar elült, az óvoda kinyitott, mentem dolgozni.
– Aha… Jól van.
– De nehogy azt hidd… A gyerekeket nagyon szeretem.
– Jól van. Nem is azért…
– Nekem nem adott az isten.
– Tudom.
– Mit tudsz?
– Hogy nincsen.
– Hát igen. Nincsen. Néha meg arra gondolok – na és ha lennének? Mit csinálnának itt télen a koromsötétben? Napfény nélkül? A felnőttek még úgy-ahogy, de hogy a gyerekek… Másfél hónapon át egyáltalán nincs napfény, érted? Minden sötét. Aztán kezd világosodni, kicsinyenként. Rövid időre. (Köhög.) Mind olyan betegesek…. Tengert rajzolunk nekik az óvodában a falra, meg pálmákat. Minyin-lámpával gyógyítjuk őket. Régi módszer. Olyan kis ebihalak mind. Áttetszőek.
– Miért?
– Te mit gondolsz? Napfény nélkül… És milyen levegőt szívnak be? Huszonnyolcszor több kén van a levegőben, mint ami megengedett, és harmincötször annyi kobalt. Láttad a felhőket a város fölött? A kéményekből jönnek. Kén. Nem érzed, hogy csípi a szemed?
– És a terhes asszonyokkal itt mi lesz?
– Mi lesz, mi lesz? Te mit gondolsz? Azt hiszed, az urammal mi nem igyekeztünk? Csináltuk mi, ahogyan azt kell… Csak hát aztán mindig ugyanaz… Éjjel felébredsz… Azt hiszed, csak álmodtad. De kész, vége. Vér, vér – és annyi.
– És te… te hány éve élsz itt?
– Ott van az aktádban. Kétezerötben költöztünk ide. Lipeckből. Gondoltuk, itt jobb lesz. Többet keresünk majd.
– Tizenhárom éve? Az sok.
– Nyolcvanezer a fizetés, hát bekaptuk a csalit, amilyen hülyék voltunk. Nyolcvanezer. Cakompakk.
– Hogy… nyolcvanezer?
– Annyi. Nyolcvanezer.
– Az azért nem rossz. Minálunk, hogy annyit keressen az ember…
– A kénsavüzemben annyi, meg a bányákban. Ezt megfizetik, az egészséget. Az életet, az elveszett éveket. A férfiak ötven évnél tovább nem húzzák… Számítsd át a magad életére. Csak a jegy a nagy földre hatvanezerbe kerül. És az árak a boltban… Nem marad semmi a hónap végére. Bekerülsz a mókuskerékbe – és csak szaladj.
– És ez… gyakran előfordul?
– Micsoda?
– Hát a… a vetélés.
– Hogy elmegy a gyerek? Naná, hogy gyakran.
– Hát, igen, itt kell élni egy ideig, hogy…
– Egy ideig…
– Mert azonnal, ugye, nem látja az ember…
– Azonnal nem… De te… Te meg minek? Magadtól jöttél? Vagy hoztak? (Köhög.) Eh, istenkém… De hát miért egyeztél bele?
– Miért, azt hiszed, lehet válogatni? Mész, ahová küldenek.
– Aha, ahová küldenek… És az embered? Ő hol van?
– Karagandában.
– Huh.
– Jól van, na. Kész. Azt hiszem, mindent hallottam. Holnap még eljövök. Ezt az egészet szépen le kell írni.
– Gyere csak.
– Jó, végeztünk. Akarsz cigizni?
– Nem. Teát kaphatok?
– Igen. Hozom. Mindjárt jövök.
– Köszönöm.
– Erősen vert?
– Láttad.
– És miért?
– Miért… Hát, mert valahogy csak le kell vezetni… A műhelyben nyüstölik őket, hát hazahozzák a mérgüket. A műhely… Láttad a fényképeit? Megmutatták neked?
– Hát, igen.
– Azután, hogy megégett?
– Csak a fejét láttam.
– Aha. Na persze. Szóval, miután megégett… Akkor lett igazán durva. Mindennap részeg volt. Azt mondták neki, hogy kirúgják. De csak ivott. Mondták, mondták, de nem rúgták ki. Mert ugyan ki megy még a kénsavüzembe dolgozni? Nyolcvanezerért? A fiatalok közt nem találnak ilyen hülyét. A fiatalok elutaznak innen a nagy földre. Ők élni akarnak, itt meg csak halál van. Nikkel, réz, kén. Meg azok ott a hegy alatt… (Köhög.) Azokat is csak úgy küldték. A haza parancsolta… És biztosan többen vannak, mint mi. Hívogatnak.
– Töltök egy kis konyakot.
– Nem lesz bajod ebből?
– Éjszaka van, ki tudná meg?
– Jól van. Szinte kisimul tőle minden odabent. Ellazul. Köszönöm.
– Na… Szóval akkor a szakértői vizsgálaton is ezeket mondjad. Beszélj a halottakról… Meg én is… Leírom…
– Szarok én már arra. Írj, amit akarsz.
– Ezt hogy érted?
– Meg kellett tennem. Makszimmal. Rég meg kellett volna. Csak hülye vagyok. Nekem se kellett volna tovább tűrnöm az egészet, és ő se kínlódott volna annyit. Akárhogyan… Meg akartam mérgezni, de nem tudtam, mivel, hogy biztos legyen. És akkor egyszer csak nem bírtam tovább. Amikor megint a hasamat kezdte… Alig tudtam kivárni, hogy elaludjon.
– Beszélj majd a holtakról, amikor megvizsgálnak. A holtakról beszélj. Olyan szakértők vannak ott… Elhiszik.
– Szarok rá. Egyszerűen csak beismerő vallomást teszek.
– Minek?
– Nincs több erőm. Nem akarom. A kolónián gyorsabban vége lesz. Azt akarom, hogy minél gyorsabban vége legyen.
©Dmitry Glukhovsky
With friendly permission by www.nibbe-literary-agency.com
