Múlt heti híradás szerint az illetékes orosz szervek körözést adtak ki a világhírű író, Dmitry Glukhovsky ellen. Amilyen képtelen, éppoly kézenfekvő és logikus fejlemény. Akár egy Glukhovsky-műben.
A Metró-univerzum megteremtője, a posztszovjet posztapokalipszis zsánerének hazánkban is népszerű 43 esztendős mestere, Dmitry Glukhovsky, akiről az 1749.hu olvasói már több hasznos és informatív anyagot lelhettek oldalunkon, múlt kedden a Telegram üzenetküldő alkalmazás útján adta hírül, hogy az orosz hatóságok körözése alatt áll, amiért a közösségi oldalakon nyíltan és folytatólagosan bírálta az Ukrajna ellen indított háborút. Ahogy üzenetében áll: „Kész vagyok mindent elismételni, amit ott írtam [mármint egy ezúttal szó szerint inkriminált Instagram-posztban – L. F.]: Hagyjátok abba a háborút! Ismerjétek el, hogy ez egy teljes nemzet ellen folytatott háború – és hagyjátok abba!” Az író valóban következetesen és a kezdetektől fogva képviseli háborúellenes álláspontját, amint arról Gyürky Katalin március elsején megjelentetett összefoglalójában is olvashattak már: „Tipikus példája a hódító háborúnak, amelyet kétségtelenül lehet Hitler hadjárataihoz, a Szudéta-vidék elfoglalásához, a Lengyelország felosztására irányuló hadműveleteihez hasonlítani. Testvérgyilkos háború, fals ürügyekkel. Nagyon fáj nekem, és szégyellem magam, hogy ez történik. Szeretnék bocsánatot kérni Ukrajnától a népem nevében azért, amit velük teszünk.” Ugyanerről a kiállásról tanúskodik az a Glukhovsky-szöveg, amelyet M. Nagy Miklós fordításában március 21-én a 24.hu publikált.
Habár Glukhovsky valószínűsíthetően nem tartózkodik orosz földön, azért ez az – egyelőre nem minden oldalról megerősített – körözési hír méltán keltett kisebbforma szenzációt vagy legalábbis érdemi feltűnést, túl az irodalmi vagy épp sci-fi és gamer tematikájú internetes oldalak közegén. Olyan feltűnést azonban, amelyben alkalmasint a hüledező meglepődésnek az elvárhatónál jóval csekélyebb szerep jutott. Méghozzá aligha azért, mivel
körözést olykor irodalmárok ellen is ki szoktak adni, pláne háborús időkben, mondjuk Petőfi Sándortól le egészen Radovan Karadžićig.
Hanem első renden azért, merthogy az orosz, majd szovjet, majd ismét orosz állam hagyományosan oly kitüntető és megkülönböztető figyelemben részesíti íróit, költőit, sőt még irodalomtörténészeit és irodalomkritikusait is, mely figyelem részben állambiztonsági akciókban, bírósági eljárásokban, kiszabott börtönbüntetésekben vagy épp tarkólövésekben jut kifejezésre. A cári, illetve a sztálini idők nevezetes esetei helyett itt most kutyafuttában utaljunk csupán arra az 1964-65-ös hivatalos sajtókampányra, illetve bűnperre, amelynek eredményeképpen az álnéven és külföldön „szovjetellenes” műveket publikáló Julij Danyielt 5, az irodalomtörténész Andrej Szinyavszkijt pedig 7 év munkatáborra ítélték. (Szinyavszkij nagyobbára rabsága idején írta meg Séták Puskinnal című sziporkázó és oly őrületes, nagyon orosz botrányt kiváltó művét.)
De a körözést igazából logikus fejleménynek vélhetjük akkor is, ha Glukhovsky munkássága felől próbáljuk fel- és megfejteni azt a konfliktust, amely az író és Oroszország Anyácska (vagy tán: Apácska) között támadt. Hiszen jóllehet, Glukhovsky az évezred első évtizedében a Kremlbe akkreditált sajtótudósítók legbelsőbb körébe is bekerült, s immár ünnepelt szerzőként villásreggelire szóló meghívása is volt Putyinhoz, ám írói működése, sőt hagyományválasztása jószerint éppúgy előre kódolta az összeütközést, akárcsak aktuálpolitikai, Putyinnal szemben vagy Navalnij mellett tett nyilatkozatai. Elvégre mindjárt az írót világhírnévhez juttató Metró-sorozat (aztán a Poszt stb.) zsánere, s egyáltalán az orosz utópiatradíció meghatározó vonulata kritikus és ellenzéki jellegű. Ennek kimondott-kimondatlan kiindulópontja és alapvetése ugyanis az, hogy a hatalmi-ideológiai igények szerint átírt múlt és az őszinte ábrázolást tilalmazó jelen – helyett fordul az író a jövő felé, méghozzá úgy, hogy a reálisan kínálkozó tendenciák végiggondolása és modellezése egyrészt szükségképp disztópiát eredményez, másrészt mindez irgalmatlanul és leleplezően visszaüt a jelenre.
Erről tanúskodik Glukhovsky írói útja is, tetézve azzal a közhelyességében is figyelemreméltó vonással, miszerint
a disztópia és a fantasztikum egyre közelebb kerül a jelen pillanathoz.
Méghozzá legalább annyira a „valóság” mindenre rálicitáló elszabadulása, mint a művekben kifejeződő határozott írói szándék nyomán. Az orosz állami médiában ugyanis mára valóban megvalósult a „csodaország varázslatos birodalma”, és a következő magasztos-manipulatív program is okvetlenül a jelenre vonatkoztatható: „Azt akarom, hogy a ’Haza’ szó ne csak a pravoszláv egyház zászlóvivőinek és ne csak a kozák atamánnak az agyában stimulálja az idegközpontokat. Azt akarom, hogy a haza trendi legyen.” S ha netán azt nem is állíthatnánk, hogy a pokol lakói valóban a Gazpromnak dolgoznak, mint Glukhovsky egyik „legszórakoztatóbb” novellájában, azért az alábbi mondatok könnyen megértethetik velünk, miként válhatott mára az Orosz népellenes mesék szerzőjéből a hivatalosság szemében az orosz nép ellensége: "A földön úgy van berendezve az élet, hogy minden ember feltétlenül a pokolra kerüljön. Különösen Oroszországban."
