A Bitorló idején Esorik és a népe a hegyeken túl élt már jó ideje. A szigetük mint könnycsepp hullott le a nagy föld északkeleti oldaláról abba a széles tengerbe, amely egyszerre volt a megélhetésük, az elvi alapjuk és a legjobb érvük a nagy földtől való fizikai-szellemi függetlenség mellett, amelynek egyébként szerves részét alkották. Dolgos-napjain Esorik halsózó volt. Üdvözölte Ekalbia hajóit a kikötőben, és megmutatta az embereknek, hová akasszák hatalmas selyemhálóikat. Nála erősebb asszonyok ürítették aztán ki a hálókat; és agyafúrtabb asszonyok alkudoztak azokkal a megveszekedett, zöld szemű nomádokkal. Esorik feladata az volt, hogy lapáttal behajigálja a szürke kis halakat a négyszögletes ládákba a raklapon, aztán megsózza őket. Néha, miközben ezt csinálta, a lenyugvó nap rózsaszínű és lila csíkokat festett a láthatárra, és ilyenkor majdnem hálás volt a Dolgos-napokért, és értette a céljukat. Máskor egyszerűen csak bűzlött a halaktól. A só a kezén lévő minden kis vágásba behatolt. Alig várta, hogy vége legyen a ciklusnak.

Praxis-napokon tanár volt: arra tanította körzete gyerekeit, hogyan kell történeteket mesélni, és ami még fontosabb, megtanította nekik a különböző formák nevét. A Farkába Harapó Kígyó. Az Újjáéledés. Az Egyenes Nyíl. A Süllyedő Hajó. Praxisnak ez persze eléggé hitvány volt, annyira közel lévén Esorik saját Animájához – ami maga a történetmesélés volt –, de jól csinálta, és különben sem volt sok választása: az Animája szinte a teljes lényét kitöltötte. Nem voltak rejtett tehetségei. Nem tudott számolni, építeni, kitalálni bármilyen valódi dolgot, összerakni, szervezni vagy vezetni. Ismert ragyogó nőket a szigeten, sokukat barátjának nevezhette, akiknek az élete maga volt a változatosság: a Dolgos-napjaikon hidakat építettek, a Praxis-napjaikon civil szervezeteket hoztak létre vagy igazságszolgáltatási bizottságokban ültek. Ismert nőket, akik ilyesféle dolgokat csináltak, majd pedig, hogy feltárják az Animájukat, a csuklójukon lebegő színes szalagokkal táncoltak az utcákon, és alapítódalokat énekeltek, melyek legalább olyan régiek voltak, mint a kövezet a talpuk alatt. De Esorik egyszerűen és tisztán csak történetmesélő volt. Aki – persze nem minden küszködés nélkül – megtanult a halsózás tudományából annyit, amennyit egyáltalán tudni lehet.

Amikor a Bitorló először került hatalomra, Esorik ugyanúgy viselkedett, mint a legtöbb szigetlakó. „Bitorlónak” nevezte, jóllehet az emberek választották meg, akik persze meg voltak tévesztve, és a saját köreiben mindenkit arra biztatott, hogy köpjön a padlóra háromszor, valahányszor említik a nevét. Egy öt tagból álló körnek volt a vezetője, két nő, két férfi és ő maga, most voltak a negyedik ciklusukban – Esorik tizenöt éve szülte a gyerekeit, akikről aztán Lohim és Seg gondoskodott –, amíg ő a tanulmányait végezte, a telepjükön kívüli világban dolgozott, és finoman terjesztette szenvedélyeit. De Lohim és Seg, akik harmincas éveikben jártak a Bitorló idején, úgy találták, eljött az ideje annak, hogy ők is szerteágazzanak, és így természetesen most a drága Leela és Ori is terhesek voltak. Így aztán éppen akkor, amikor a Bitorló hatalomra lépett, Esorik életének elégedett, érett időszakában volt elmerülve: újra üdvözölte a gyerekeit, elbúcsúzott Lohimtól és Segtől, új szeretőket és friss szenvedélyt keresett, és arra készült, hogy félreteszi szigeti kötelességeit – Munka, Praxis és Anima –, hogy a hamarosan-megszületendőkről gondoskodhasson. És talán saját létezésének ez a teljessége volt az oka annak, hogy kezdetben úgy élte át a Bitorló megjelenését, mint pusztán csak a világinak a betolakodását a személyesbe. De nem gondolta, hogy az ő vagy bárki más életének történetét különösebben eltorzíthatná ez a nagyföldi szörnyeteg. A maga idejében sok olyan emberrel találkozott a külső szigetcsoportokról, akik üzletkötés közben nem tettek mást, csak panaszkodtak a rajtuk uralkodók korruptságára, és Esoriknak – aki nem gondolta, hogy ilyen vészhelyzetben élne – úgy tűnt, megzavarodnak a saját nyomorúságuktól, rögeszmésen keresve az igazságosságot abban, amire úgy sincsen ráhatásuk. Igen, Esorik sok ilyen embert ismert, és mélységesen sajnálta őket, de a maga ártatlanságában soha nem tudta volna elképzelni, hogy könnyen ő is olyanná válhat, mint ők. Egy ideig sértődötten próbálta visszautasítani az új helyzetet. Ugyanakkor lényének egy része mindig felfogta, hogy ez a reakció részben gyerekes, részben pedig jellemző egy olyan idősebb nőre, aki már sok ciklust látott. Úgyhogy magában tartotta.

Mint a legtöbb ember a szigeten, ő is polgári kötelességének tartotta, hogy a saját körén belül irányítsa egy ravatal építését – diófából és ezüstből készítették, tizennégy nap alatt –, hogy aztán rátegyék a legfiatalabb tagjukat, megkötözve és bekötött szemmel, gyertyákkal a ravatal két végén. Legalább egymillió másik emberrel együtt kigurították ravatalukat a kijelölt éjszakán a legközelebbi tengerpartra. Ahogyan remélték, a sziget így körös-körül meg lett világítva, és látszott a nagy földről – egy egész néma, fénylő nemzedék –, és a nagy föld látta ezt, ahogy a Bitorló is, de mindez szemernyit sem változtatott semmin. De ő azért jobban érezte magát. Volt értelme, mármint a lénye történetmesélő része számára, amely, mint már láttuk, szinte teljes egészében betöltötte, bár ezek a régi típusú történetek, amelyek a szigeten népszerűek voltak, a nagy föld számára ódonnak és idealisztikusnak hatottak, ami eleve fő oka volt annak, hogy a Bitorló ilyen támogatásra talált. A Bitorló a maga részéről a legfiatalabb lányát – az ő köre csak fiatal lányokból állt – egy csiricsáré ravatalra helyezte, virágokkal borította be, mindezt délben, tűző napon, majd a lány teste fölé tornyosulva vulgáris beszédet mondott, melyben kigúnyolta az olyan embereket, mint Lohim és Seg, és magát a ciklus fogalmát is. Mint sokan mások, Esorik is a lehető legrégebbi elbeszélésformaként – „Az apák felfalják gyermekeiket” – értékelte ezt a beszédet, de tudni valamit és nyugodtan elfogadni – mint pusztán csak egy újabb ritmust a végtelen ciklusban – két egészen különböző dolog.

Nagyon dühös lett. Mint sok történetmondó, belépett a Bitorló agyába, jóllehet ez teljesen tiltva volt a szigeten: az ilyen tehetséget réges-rég félretették, hogy más tehetségek virágozhassanak. A Bitorló agya épp olyan volt, amire számítottak: vonaglott és gennyedzett. Borzalmasan nézett ki. De megnyugtató volt, hogy legalább megerősítést nyert ez a tény végre, és hamarosan ott voltak  mindenütt a részletek, dalok és találós kérdések, piszkos viccek és rímes átkok formájában terjedtek, mert jóllehet Esorik nem mesélt senkinek arról, amit látott, sokan mások, a közös dühtől indíttatva, sokkal kevésbé voltak óvatosak, és mert annyira kevés tiszteletet éreztek a Bitorló belsejében találtak iránt, amit, úgy érezték, jogukban áll terjeszteni, ahol csak tudják, úton-útfélen, óvatlanul, mit sem törődve a sziget legősibb tabujával. A kikötői asszonyok például, akikkel együtt Esorik a halat csomagolta – s akiknek a munkája szükségszerűen a ciklusuk nyolctizedét tette ki –, a csúnya új dalokat énekelték munka közben, vihogva és visítozva minden egyes gonosz sor után, és most már ők is ugyanolyan jól ismerték a Bitorló agyának működését, mint bármelyik látó vagy történetmondó. Általánossá vált az ilyen barbarizmus. Újra divatba jött a fehér szarvasbika vadászata. Esorik barátai, olyan emberek, akiket évek óta ismert, vadászcsapatokat szerveztek köreikből, üldözték ezt a rejtőző állatot élőhelyein, aztán annyiszor döfték meg – mindenki hétszer –, hogy az a hét valamilyen többszöröse legyen, majd ott álltak szegény állat lüktető hasa fölött, miközben kifolyt a vér a földre és a cipőikre. Harminc vagy talán több ciklus óta nem látott senki ilyen viselkedést, de amíg a Bitorló a fehér szarvasbikának hódolt, és úgy hitte, abban rejlik a hatalmának forrása, az emberek jó mulatságnak tartották elejtésüket, s valójában azért ölték meg őket, hogy eltiporjanak egy szimbólumot.

Esorik nem énekelte a dalokat, és nem vadászott szarvasbikára, de évekkel később, visszatekintve arra a tragikus időszakra, elgondolkodott azon, hogy hányféle módon, kis, de mégis jelentékeny dolgokkal járult hozzá minden ciklus széttöréséhez, amit valaha ismert. Emlékezett például arra, hogy amikor „A hernyó a rózsában”-t tanította újra és újra – ez lett az egyetlen forma, amit képes volt még átadni –, a gyerekek megunták a sok ismétlést, elkószáltak a fa alatt lévő körükből, és inkább kisebb csoportokban gyűltek össze, hogy a legrondább dalokat énekeljék, és elképzeljék a Bitorló rituális feldarabolását, vagy a nagy föld véres elpusztítását és a független sziget létrejöttét, olyan fantáziákat, amiket a felnőttek ismételgettek a köreikben, és melyeket most nagy hévvel és izgalommal meséltek egymásnak, mintha csak a tábortűz mellett hallott mesék volnának…

De Esorik, amikor hallotta a gyerekeket így beszélni, nem állította le, sőt igazából gyakran még biztatta is őket, még nevetett is, mert a Bitorló volt az, akiről bármit lehetett mondani, és bármit lehetett gondolni. Ő vált az univerzális engedéllyé. A ciklusok elvesztették jelentésüket. Mindenki csak köréje gyűlt. És amikor ő kiválasztotta Ekalbiát, amiért nem élnek sehol, és mindenkivel kereskednek, Esorik lényének egy része akkor, az őrületnek abban az atmoszférájában kielégítő történetnek érezte, hogy Ekalbia kis csónakjai közül sok elsüllyedt a nagy földtől egy mérföldre, és sok ekalbiai a tengerbe fulladt, nők és gyerekek is, és a feszes, gyászos testek hónapokkal később bukkantak fel a parton, fényes, zöld szemük olyan csendes, mint a tengeri üvegkavicsok. És mindez azért, mert a Bitorló nem engedélyezte nekik a kikötést az év egyik legviharosabb éjszakáján, s ez a tragikus történet csak bizonyította, amit Esorik gondolt, csupáncsak demonstrálta a Bitorló kegyetlenségét és barbárságát, és mindazokét, akik követték őt – és ugyan mi másra való egy történet, ha nem erre?

(A novella hamarosan kötetben is megjelenik a Helikon Kiadó gondozásában.)