Zadie Smith: Menekülés New Yorkból
Fotó: pixabay.com
Zadie Smith: Menekülés New Yorkból

Nagyon régen történt utoljára olyan, hogy felelősséget kellett vállalnia egy másik emberért. Soha nem szervezett utazást se magának, se senkinek. De miatta voltak mindhárman épp New Yorkban, úgyhogy neki kellett intézkednie.  Talán még valami izgalmas is volt abban, hogy életében először azon kapta magát, hogy nem haszontalan, hogy az apja tévedett, és igazából képes megtenni. Először Elizabethet hívta.

– Meg vagyok rémülve – mondta Elizabeth.

– Várj – mondta Michael, mert pittyegést hallott a vonalban. – Hadd kapcsoljam Marlont is.

– Megőrült a világ! – mondta Elizabeth. – El se tudom hinni, amit látok.

– Szia, Marlon! – mondta Michael.

– Szóval mi a helyzet? – kérdezte Marlon.

– Hogy mi a helyzet? – mondta Elizabeth. – Meg vagyunk rémülve, az a helyzet.

– Minden rendben – morogta Marlon. Nagyon távolinak tűnt a hangja. – Megoldjuk.

Michael hallotta Marlon tévéjét a háttérből. Ugyanarra a csatornára volt állítva, amit Michael is nézett, de csak Michael látta a képernyőn lévő képeket élőben is az ablakából, ami fura megkettőződés-érzést keltett benne, mint amikor a színpadon állsz, és látod magad a bazinagy kivetítőn. Elizabeth és Marlon Manhattan felső részén szállt meg, ahol normális esetben Michael is megszállt volna – öt nappal ezelőttig szinte még nem is járt a Negyvenkettedik utca alatt. Mindenki – a fivérei és nővérei, meg az összes nyugati parti barátja – figyelmeztette, hogy nem menjen a sziget alsó részébe. Az veszélyes hely, mindig is veszélyes volt, jobb lesz olyan helyen, amit már ismersz, szállj meg a Carlyle-ban. De mivel a Madison Square Garden melletti helikopter-leszálló valami okból üzemen kívül volt, úgy döntöttek, jobb, ha az alsóvárosban száll meg, úgy közelebb lesz, és nem kell a forgalom miatt aggódni. Michael most dél felé nézett, és azt látta, hogy a levegőt elsötétíti a hamu. És úgy tűnt, ez a hamu egyre terjed felé. Manhattan alja igazából sokkal rosszabb volt, mint ahogy azt Los Angelesben bárki is el tudta volna képzelni.

– Vannak dolgok, amiket nem tudsz megoldani – mondta Elizabeth. – Meg vagyok rémülve.

– Minden repülőjáratot töröltek – mondta Michael, és próbálta talpraesettnek érezni magát, miközben tájékoztatta a barátait. – Chartert se rendelhet senki. Még a legfontosabb emberek se.

– Baromság! – mondta Marlon. – Gondolod, hogy Weinstein nem egy gépen ül ebben a pillanatban? Gondolod, hogy Eisner nem egy gépen ül?

– Marlon, ha netán elfelejtetted volna – mondta Elizabeth –, én is zsidó vagyok. Én egy repülőgépen ülök, Marlon? Szerinted?

Marlon felmordult. – Ó, az isten szerelmére! Nem úgy értettem.

– Jó, akkor ki vele: hogy a francba értetted?

Michael az ajkába harapott. Az a helyzet, hogy ez a két drága barátja hozzá közelebb állt, mint ők egymáshoz, és gyakran történtek ilyen kínos pillanatok, amikor neki kellett figyelmeztetnie őket a hármukat összekötő szeretet kötelékére, ami Michael számára annyira nyilvánvaló volt; közös szenvedésből volt szőve, a szenvedés egy különleges formájából, amit kevés ember ismer vagy lesz esélye megtapasztalni ezen a világon, ők hárman – Michael, Liz és Marlon – viszont a lehető legmagasabb szinten átélték. Ahogy Marlon mondta néha: „Egyetlen fazon volt még, aki tudta, milyen érzés, ha felszögelik az embert két deszkára!” Néha, amikor Elizabeth nem volt ott, hozzátette: „A zsidók”, de Michael jobbnak látta, ha nem foglalkozik sokat Marlonnak ezekkel a tulajdonságaival, hanem inkább csak a szeretet kötelékét tartja észben, mert végső soron csak ez számított. – Azt hiszem, Marlon úgy értette… – kezdte Michael, de Marlon a szavába vágott: – Koncentráljunk inkább! Koncentrálnunk kell!

– Nem repülhetünk – mondta Michael nyugodtan. – Hogy miért, azt nem tudom, tényleg. De ezt mondják.

– Én már csomagolok – mondta Elizabeth, és a vonalban hallani lehetett, ahogy valami drága tárgy a padlóhoz csapódik. – Nem is tudom, hogy mit csomagolok, de csomagolok.

– Gondolkodjunk racionálisan – mondta Marlon. – Van egy csomó autókölcsönző cég. Most egy se jut az eszembe. De látni a reklámjaikat a tévében. Mindenféle neveik vannak. Hertz? Igen, ez az egyik. Vannak mások is.

– Tényleg meg vagyok rémülve – mondta Elizabeth.

– Ezt már mondtad! – kiáltotta Marlon. – Kapd össze magad!

– Megpróbálok felhívni egy olyan autós helyet – mondta Michael. – Itt lent megbolondultak a telefonok. – Közben egy jegyzettömbre leírta: Hurts.

– Csak a legfontosabbat! – mondta Marlon Liz csomagolására utalva. –Nem a kibaszott Queen Elizabeth 2 luxushajóra megyünk. Nem is egy kibaszott koktélpartira a jó öreg Dickkel St. Moritzban. Csak a legfontosabbat!

– Nagy kocsit kérek – motyogta Michael. Utálta a vitákat.

– Hát, az egyszer biztos, hogy nagynak kell lennie – mondta Elizabeth, és Michael tudta, hogy ez szarkasztikus megjegyzés volt Marlon testsúlyával kapcsolatban. Marlon is tudta. A vonal elnémult. Michael még egy darabig harapdálta az ajkát. Látta a kozmetikai tükörben, hogy nagyon piros az ajka, de aztán eszébe jutott, hogy ilyenre tetováltatta.

– Elizabeth, ide hallgass! – mondta Marlon a dühös, de visszafojtott motyogásával, amitől Michaelt nem épp helyénvaló bizsergés töltötte el; nem tehetett róla, annyira klasszikus Marlon-hang volt. – Húzd fel azt az istenverte Krupp-gyémántodat a kisujjadra, és húzzunk a faszba innen!

Marlon letette.

Elizabeth sírni kezdett. Aztán csak pittyegés hallatszott. 

– Hát, ez van – mondta Michael.

Délben Michael magára öltötte a szokásos álcázószettjét, és felvette a kocsit egy föld alatti garázsban a Herald Square mellett. 12:27-kor megállt a Carlyle előtt.

– Jézusom, ez gyors volt – mondta Marlon. A járdán ült, egy olyan összecsukható széken, amit olyankor hoznak magukkal az emberek, amikor letáboroznak a szállodád előtt egész éjszakára, abban a reményben, hogy ki fogsz lépni az erkélyre, és integetsz nekik. Vicces halászkalapot viselt, gumis melegítőnadrágot és hatalmas hawaii inget.

– A szupergyors parti úton jöttem! – mondta Michael. Nem akart nagyon felvágni egy ilyen helyzetben, de nem tudta megállni, hogy büszke ne legyen kicsit magára.

Marlon kinyitotta az ölében lévő kartondobozt, és kivett belőle egy sajtburgert. Aztán megszemlélte a járművet.

– Azt hallottam, úgy vezetsz, mint egy őrült.

– Gyors vagyok, Marlon, de nem vesztem el a kontrollt. Megbízhatsz bennem, Marlon. Ígérem, hogy kijutunk innen.

Michaelt valami mély szomorúság fogta el, hogy így kell látnia Marlont: amint a járdán ülve eszik egy sajtburgert. Nagyon kövér volt, és a kis szék valósággal az életéért könyörgött alatta. Az egész helyzet igencsak ingatagnak tűnt. És ez volt az a pillanat, amikor észrevette, hogy Marlon lábán nincs cipő.

– Liz megvan?

– Miféle csotrogány ez? – kérdezte Marlon.

Michael ezt elfelejtette. Lehajolt, és kivette a könyvecskét a kesztyűtartóból.

– Egy Toyota Camry. Csak ez volt. – Majdnem hozzátette, hogy „elég tágas hátsó üléssel”, de inkább elharapta a mondatot.

– A japánok okos népség – mondta Marlon. Ekkor kinyílt mögötte a Carlyle ajtaja, és egy inas lépett ki rajta hátrálva, kofferkuliján Louis Vuitton-bőröndok tornyával, Elizabethtel az oldalán. Liz rengeteg gyémántot viselt: több nyakláncot és karkötőket végig a karján, és egy nercstólát olyan sok brossal, hogy az tűpárnának nézett ki.

– Viccelsz, ugye? – mondta Marlon.

Racionális személyiség? Békéltető típus? Michaelnek rendszerint nem sok oka volt rá, hogy ilyen fogalmak jussanak az eszébe önmagával kapcsolatban. De most, hogy újra úton voltak, száguldva Bethlehem felé, megengedte magának a gondolatot, hogy az emberek mindig vagy túl-, vagy alábecsülték, végső soron pedig a személyiséget nem igazán lehet megismerni, amíg próbára nem teszi valami nagy esemény, például egy apokalipszis. Az emberek persze elfelejtették, hogy Jehova tanújaként nőtt fel. Így vagy úgy, hosszú, hosszú ideje várta ezt a napot. Ugyanakkor ha huszonnégy órával korábban bárki is azt mondta volna neki, hogy képes lesz meggyőzni Elizabethet – azt a Lizt, aki egyszer vásárolt egy repülőjegyet egy ruhának, hogy az várhassa őt Isztambulban –, hogy vele együtt meneküljön New Yorkból egy fura, öreg japán autóval, otthagyva ötöt a Louis Vuitton-bőröndjei közül egy ostrom alatt álló városban, nos, hát biztosan nem hitte volna el. Ki gondolta volna, hogy ilyen meggyőzőerő lakozik benne? Soha nem kellett meggyőznie senkit semmiről, legkevésbé a saját zsenialitásáról, ami természetesen bizarr gyerekkori ajándék volt, ő maga sohasem kérte, aztán pedig kiderült, hogy nem lehet visszaadni. Talán még ennél is nehezebb volt meggyőzni Marlont arról, hogy jobb lesz, ha nem állnak meg enni, amíg Pennsylvaniába nem érnek. Előrehajolt, hogy lássa, vannak-e újabb ellenséges harcosok a levegőben. Nincsenek. Ő és a barátai valóban el tudtak menekülni. Kezébe vette a helyzet irányítását, és meghozta a helyes döntéseket mindannyiuk számára! A mellette ülő Lizre pillantott: végre ő is nyugodt volt, de a szemfestéke még mindig csorgott gyönyörű arcán. Mennyi szemfesték! Mindent, amit csak Michael tudott a szemfestékről, Liztől tanulta, de most arra gondolt, neki kellene megtanítania valamit Liznek erről: jobb ezt örökre megoldani. Csak egy kis tetoválás a könnycsatornák körül. Az sohasem folyik szét.

– Kezdek megőrülni? – kérdezte Marlon. – Vagy tényleg azt mondtad, Bethlehem?

Michael úgy igazította a visszapillantó tükröt, hogy láthassa benne Marlont, aki a hátsó ülésen elnyúlva olvasott egy könyvet, és a Twinkie-szeleteket dézsmálta: az volt a vésztartalékuk, és elvileg megállapodtak abban, hogy nem nyúlnak hozzá, amíg el nem érnek Allentownba.

– Az egy város Pennsylvaniában – mondta Michael. – Ott megállunk, eszünk, aztán megyünk tovább.

– Te olvasol? – kérdezte Elizabeth. – Hogy vagy képes olvasni, amikor ez történik?

– Mit kellene csinálnom? – kérdezte Marlon kicsit ingerülten. – Shakespeare-t játszani a Parkban?

– Egyszerűen csak nem értem, hogyan tud valaki olvasni, amikor megtámadták a hazáját. Bármelyik pillanatban meghalhatunk.

– Ha olvastad volna Sartre-ot, szivi, tudnád, hogy ez mindig, minden helyzetben igaz volt.

Elizabeth dühös képet vágott, és összekulcsolta reszkető kezét az ölében. – Egyszerűen nem értem, hogy tud ilyenkor bárki is olvasni.

– Nos, Liz – mondta Marlon maró gúnnyal a hangjában –, hadd világosítsalak fel. Tudod, asszem, azért olvasok, mert olyan ember vagyok, akit olvasónak neveznek. Mert érdekel az elme működése. Beismerem. Még csak nincs is vetítőtermem: nem, helyette könyvtáram van. Képzeld el! Képzeld csak el! Mert történetesen nem az a legmagasabb hivatásom az életben, hogy bedugjam a kövér kis kezeimet a híg szarba a Grauman’s előtt…

– Ó, már megint kezded.

– Mert én valóban igyekszem megérteni, hogy milyen hajlamok élnek az úgynevezett emberi…

– Ezek az emberek meg akarnak ölni minket! – sikította Liz, és Michael érezte, hogy most már muszáj közbeavatkoznia.

– Nem minket – próbálkozott. – Szóval, úgy értem, nem főleg minket. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Elizabeth, csak nem gondolod, hogy… ?

Mostanáig erre nem is gondolt – túlságosan lefoglalta az agyát a logisztika –, de most elkezdett gondolkodni rajta. És érezte, hogy a kocsiban mindenki épp ezt gondolja végig.

– Honnan tudhatnám? – mondta Liz sírva, és a legnagyobb gyűrűjét tekergette a legkisebb ujján. – Lehetséges! Először a pénzügyi központok, aztán a kormányzat, aztán pedig…

– A nagyon fontos emberek – suttogta Michael.

– Egyáltalán nem lennék meglepve – mondta Marlon, hirtelen nagyon komolyan. – Pontosan olyan faszok vagyunk, akik jól mutatnának valami kibaszott őrültnek a falán.

Most végre az ő hangja is rémült volt. És attól, hogy Marlont ilyen rémültnek látta, most Michael is ugyanolyan rémült lett, mint előtte egész nap. Az ember soha nem akarja azt látni, hogy az apja meg van rémülve, vagy hogy az anyja sír, és ami Michael választott családját illeti, most pontosan ez történt, ebben a vacak japán kocsiban, amelyben nem volt kellemesen friss bőrszag, vagy egyáltalán semmilyen friss szag. Arra gondolt, bárcsak jobban igyekezett volna, hogy Liza is velük jöjjön. Persze lehet, hogy úgy még rosszabb lenne. Hirtelen a választott családja mintha ugyanolyan pusztító lett volna mentálhigiénés szempontból, mint az igazi! És ez épp az a gondolat volt, amelyet mindenáron kerülnie kellett egy ilyen napon – sőt bármilyen napon.

– Mindannyian nagyon feszültek vagyunk – mondta Michael. Kicsit reszketett a hangja, de nem félt attól, hogy elsírja magát; ez most már nem történt meg vele könnyen, mármint azóta, hogy tetováltatta a könnycsatornái környékét. – Nem csoda, ilyen különösen feszült helyzetben – mondta. Próbálta vizualizálni magát mint felelősségteljes, jólelkű apát, aki kirándulni viszi a családját. – És most az a legfontosabb, hogy szeressük egymást.

Köszönöm, Michael – mondta Elizabeth, és pár mérföldön át béke honolt a kocsiban. Akkor Marlon megint a gyűrűn kezdett lovagolni.

– Na és azok a Kruppok. Ők gyártják a fegyvereket, amikkel gyilkolják a népedet, milliószám – és aztán te megveszed a csecsebecséiket? Hogy is van ez?

Elizabeth hátrafordult az ülésen annyira, hogy Marlon szemébe tudjon nézni.

– Van valami, amit te nem értesz – mondta. – Attól a pillanattól, amikor Richard az ujjamra húzta ezt a gyűrűt, ez nem azt jelentette, hogy halál, hanem azt, hogy szerelem.

– Ó, értem. Hatalmadban áll a halált szerelemmé változtatni, csiribú-csiribá.

Elizabeth diszkréten Michaelre mosolygott. Megszorította a kezét, és Michael is az övét. – Csiribú-csiribá – suttogta.

Marlon felhorkant. – Oké, sok szerencsét! De itt, a való világban minden dolog az, ami, és semmilyen gondolat nem változtatja mássá.

Elizabeth előhúzott egy púderdobozt a stóla egy rejtett redőjéből, és újrarúzsozta a száját vérvörös rúzzsal. Tudod – mondta Marlonnak –, Andy egyszer azt mondta, nagyon szuper lenne a gyűrűmként reinkarnálódni. Ez egy pontos idézet.

– Hát, ha ő mondta – mondta Marlon, bepiszkítva a pillanatot a lekezelő megjegyzésével, amit Michael igencsak igazságtalannak érzett, mert sok mindent lehetett gondolni Andyről mint személyről, de az biztos, hogy ha valaki értette a közös szenvedésüket, ha valaki, mint egy próféta, pontosan látta előre az ő hármas szerelmi kötelékük tartósságát, erejét, kapcsolódási pontjait és olykori fojtó jellegét, akkor az Andy volt.

– „Ajándékot én nem kínálok – olvasta Marlon nagyon hangosan –, csak kölcsönt adhatok; Ne vess még érte, angyalom; Ember többet Embertől még nem kapott.”

– Ez nem a költészet ideje! – kiáltotta Elizabeth.

– Ez pontosan a költészet ideje! – kiáltotta Marlon.

Michaelnek ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy van néhány CD a kesztyűtartóban. Ha egyáltalán hitt valamiben, akkor az a zene gyógyító ereje volt. Átnyúlt, kinyitotta a kesztyűtartót, és Elizabeth kezébe adta a tokokat.

– Tényleg nem hiszem, hogy meg kellene állnunk Ohióban – mondta Liz, aztán megnézte a CD-ket, és az egyiket betette a lejátszóba. – Felváltva vezethetnénk. Egész éjszaka.

– Én fáradtan nem tudok vezetni – mondta Marlon, és félig ülő helyzetbe tornászta magát. – Vagy éhesen. Talán jobb lenne, ha most vezetném le az adagomat.

– Én pedig vállalom az éjszakai műszakot – mondta Michael felvillanyozódva, és nézni kezdte, hol tudna megállni. Alig tudta elhinni, hogy eddig milyen jól kezelte az apokalipszist. Persze, meg volt rémülve, ugyanakkor furcsa módon egészen fellelkesült, és – ami életbevágóan fontosnak bizonyult – különösebben be sem volt gyógyszerezve, mert minden anyag az asszisztensénél volt, ő pedig nem mondta meg neki, hogy elmenekülnek New Yorkból, csak akkor, amikor már úton voltak, mert attól félt, hogy az asszisztense megpróbálná visszatartani, mint ahogy a nőci rendszerint próbálta megakadályozni, hogy azt csinálja, amit épp a legjobban szeretett volna csinálni. Most túl volt mindenkinek a hatókörén. Próbált visszaemlékezni rá, volt-e valaha olyan pillanat az életében, amikor ennyire szabadnak érezte magát. Szörnyű ezt kimondani? Be kellett vallania magának, hogy pompásan érzi magát, és most próbálta azonosítani ennek az okát. A halálos helyzetből való megmeneküléstől van tele adrenalinnal? És ez szánalommal meg borzalommal keveredik? Arra gondolt: vajon ugyanezt érzik az emberek a háborús övezetekben meg effélékben? Vagy – egy újabb furcsa gondolat – valójában az egyszerű emberek ugyanezt érzik életük minden napján a szomorú, öreg, büdös Toyota Camryjaikban, amikor a dugóban ülnek a munkahelyük felé tartva, vagy a szállodaablakod előtt sátoroznak, vagy elalélnak attól, ahogy látnak táncolni a kivetítőn? Ez az érzés tölti el őket: hogy nincs menekülés a helyzetedből – vagy hogy el kell fogadnod, ha tetszik, ha nem? Hogy nem menekülhetsz a menekülésedből sem?

– Marlon, tudtad, hogy amikor Liz és én, amikor… ottalvósan találkozunk… ? – mondta Michael egy kicsit hadarva, és érezve is, hogy hadar, de hiába, mert nem tudott leállni. – Na, szóval olyankor én egyáltalán nem alszom. Egy szemhunyásnyit sem. Hacsak szó szerint ki nem vagyok ütve. Szó szerint egész éjjel fent vagyok. Úgyhogy tényleg el tudok vezetni egészen Brentwoodig. Már ha kell.

– Hát, akkor ne állj meg, amíg úgy nem érzed, hogy eleged van – motyogta Marlon, és visszafeküdt.

– Álmodtam egy álmot egyszer réééég – énekelte Liz a CD-vel együtt –, mikor élt még a remény és érdemes volt ééééélni. Álmomban a szerelem örökkön éééééélt! És a kegyes Istentől se kellett fééééééélni.

Most ment ez hatodszor vagy hetedszer. Már majdnem Harrisburgbe értek, bár jelentősen lelassította őket pár megállás: két Burger Kingbe, egy McDonald’sba és három KFC-be tértek be.

– Ha még egyszer lejátszod ezt a dalt – mondta Marlon, egy kis vödör csirkeszárnyat eszegetve –, én foglak megölni a saját kezemmel.

Lenyugvóban volt a nap a sötétnarancssárga PVC-redőnyön a bokszuk mellett, és Michaelt eltöltötte az az érzés, hogy új döntéshozói szerepének a lelki iránymutatás valamiféle elemét is tartalmaznia kellene. E célból átadta Marlonnak a juharszirupot, és a megszokott, magas, de most új elszántsággal teli hangján azt mondta: – Tudjátok, már hat órát vezettünk, és… hát szóval még egyáltalán nem beszéltünk arról, ami történt.

Egy IHOP büfében ültek, épp csak az Appalache-hegység túloldalán, nem véve le a tükrös szemüvegüket, és palacsintát ettek. Michael – két gyorséttermi megállóval és nyolcvan mérfölddel ezelőtt – úgy döntött, hogy a kocsi csomagtartójában hagyja a szokásos álcázószettjét. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy nincs rá szükség – mármint ezen a napon. És most, a felszabadulás gyönyörűséges érzésével eltelve, levette a szemüvegét is. Mert akárcsak a KFC-ben, a Burger Kingben és a MacDonald’sban, az IHOP-ban is ugyanaz volt a helyzet: kivétel nélkül mindenki a tévét nézte. Még a pincérnő is a tévét nézte felszolgálás közben, és véletlenül egy kis forró kávét löttyintett Michael kesztyűjére, és még csak bocsánatot sem kért, le sem törölte, és azt sem vette észre, hogy Marlon nem visel cipőt – vagy hogy ő Marlon –, meg azt sem, hogy a sószóró mellett egy akkora gyémánt van az asztalon, mint a Ritz.

– Azt érzem, hogy ott voltunk a Gardenben, és az egy álom volt – mondta Elizabeth lassan. – És boldogok voltunk, ünnepeltük ezt a csodálatos fiút – ekkor megszorította Michael kezét –, ünnepeltük a csodálatos tehetséged harminc évét, drágám, és minden egyszerűen csak gyönyörű volt. És aztán… – Két kézzel átfogta a kávéscsészéjét, és úgy emelte a szájához. – És aztán, hát igen, „jöttek a tigrisek” – és most valóban olyan érzésem van, hogy ez a világ vége. Tudom, hogy ez bután hangzik, de én így érzem. Él bennem egy gyerek, aki szeretné visszatekerni az időt huszonnégy órával.

– Legyen inkább huszonnégy év! – csattant fel Marlon, de azzal a klasszikus fanyar Marlon-mosolyával, úgyhogy nem lehetett nem megbocsátani neki. – Nem, visszavontam – mondta, most már eltúlozva az alakítást. – Legyen inkább negyven!

Elizabeth az ajkát biggyesztette, és imádnivalóan komikus arcot vágott. Úgy nézett ki, mint Amy a Kisasszonyokban, amint ravaszul számolgat valamit magában. – Ha jobban meggondolom – mondta –, a negyven nekem pont szuper lenne.

– Nekem nem – mondta Michael, és jó sok levegőt eresztett ki a száján, hogy aztán legyen bátorsága kimondani, amit ki akart mondani, akár illendő, akár nem, akár normális erről beszélni ilyen abnormális időkben, akár nem. De talán ez volt az egyetlen igazi előnye ebben a pillanatban az IHOP-ban lévő minden más vendéggel, sőt Amerika legtöbb lakójával szemben: soha semmi normális dolog nem történt vele, soha az egész életében, amennyire csak vissza tudott emlékezni. Így aztán lényének egy kis része mindig fel volt készülve a szörnyűségre, amit jól ismert, és persze jól ismerte a szükséges ellensúlyozó erőt is: a szeretetet. Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta két drága barátjának kezét.

– Én semmilyen más pillanatban nem akarnék lenni – mondta nekik. – Csak ebben. Itt. Veletek. Akármilyen szörnyűség történik még. Együtt akarok lenni veletek és ezekkel az emberekkel itt. És mindenkivel a földön. Ebben a pillanatban.

Mindannyian hallgattak egy pillanatig, majd Marlon felvonta még mindig csodás szemöldökét, sóhajtott, és azt mondta: – Nem szívesen árulom el neked, öcskös, de különben se nagyon lenne választási lehetőséged. Úgy néz ki, hogy senki sem fog teleportálni minket. Akármi is ez a szar… – a levegőre mutatott, a levegőben lévő molekulákra, magára az időre –, bele vagyunk ragadva, mint ahogy mindenki más is.

– Igen – mondta Michael. Mosolygott, és ennek a mosolynak a puszta megjelenése – ami rendkívüli volt az IHOP-ban azon a napon – végül mégiscsak felkeltette a pincérnő figyelmét. – Igen – mondta Michael. – Tudom.

A cikk szerzőjéről
Zadie Smith (1975)

Angol író, esszéista. Legutóbbi kötete magyarul: Swing Time (Helikon, 2019).

A fordítóról
M. Nagy Miklós (1963)

Műfordító, kritikus, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője. Orosz, angol és spanyol nyelvből fordít. Legutóbbi kötete: Ha nem is egy bomba nő (Cartaphilus, 2014).

Kapcsolódó
Az ezerarcú Zadie Smith
O. Réti Zsófia (1986) | 2020.08.08.
Az ezerarcú Zadie Smith
O. Réti Zsófia (1986) | 2020.08.08.