Amikor 2000-ben, Zadie Smith 24 éves korában megjelent első regénye, a Fehér fogak, az írónő egy csapásra a brit és nemzetközi irodalmi élet sztárja lett. A kritikusokat és az olvasókat egyaránt elbűvölte az a friss, könnyed és humoros hang, amelyen láthatóan megerőltetés nélkül írt olyan, egyébként nagyon is fajsúlyos témákról, mint az identitáskeresés, a hovatartozás, az én megtalálása olyan időkben, amikor ez korántsem egyértelműen adódik. Az azóta eltelt húsz évben Smithnek négy további regénye jelent meg, sorrendben a következők: Autograph Man (2002), A szépségről (2005, magyarul 2007), NW (2012, magyarul 2017), és a legfrissebb, 2016-os Swing Time, amelyet 2019-ben magyarul is kiadott a Helikon.
A regények sok szempontból hasonlítanak egymásra: nagy fesztávú, ám apró mozaikdarabkákból összerakott, rendkívül egyedi szereplőkből összeálló társadalmi tablót adnak. A szépségről kivételével, amely egy fiktív amerikai városkában játszódik, valamennyi regény egy olyan, jól lehatárolható geográfiai terület körül gravitál, amelyet a szerző igen jól ismer: ez London Willesden negyede, a város északnyugati részén. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Willesden lakóinak mindössze 20%-a fehér angol, azaz a városrészt többnyire első-, másod-, vagy többedgenerációs bevándorlók lakják – a sokszínűség alapvetően határozza meg a negyedet.
Ugyanez vonatkozik Smith regényhőseinek legnagyobb részére is: a jamaikai anyától és angol apától származó írónő legtöbb karaktere maga is különböző kultúrák találkozásának gyermeke, olyan hibridek, akik azért küzdenek, hogy a különböző csoportidentitásaik, megélt tapasztalataik metszéspontjában önmagukra érvényes definíciót találjanak. Az identitás keresése nemcsak a rassz, vagy szexuális orientáció miatt marginalizáltak belügye, hanem sokhangúsága és helyzetspecifikuma ellenére is a 21. századi ember egyetemes dilemmája, Zadie Smith hibrid szereplői ezért is szólnak mindegyikünkhöz, mindegyikünk hangján. És bár az útkeresés legtöbbjükben közös, hátterüket tekintve nem is lehetnének különbözőbbek. „Mindig is tudtam, hogy következetlen személyiség vagyok” – írja Smith egy esszéjében. – „Hogy több, egymásnak ellentmondó hang dörömböl a fejemben. […] És a regényeim lapjain én már voltam felnőtt és gyerek, férfi és nő, fekete, barna és fehér, meleg és heteró, vicces és tragikus, liberális és konzervatív, vallásos és hitetlen, sőt: élő és holt is.”
Éppen ezért, bár Smith valamennyi karaktere önmaga egy lehetséges variációja, ez a nehezen körülírható és illékony én nem feltétlenül születési körülményei esetlegességéből adódik. „Sérti a lelkemet a gondolat, hogy csak olyanokról írhatunk, akik alapvetően olyanok, mint mi vagyunk: fajilag, nemileg, ugyanabba a nemzetbe tartoznak, azonosak a miénkkel a politikai meggyőződéseik, ugyanolyan a személyiségük.” És ráadásul az, hogy két személy ugyanabba a rasszba vagy nembe tartozik, még nem garantálja, hogy egymáshoz hasonlóak is lesznek. „Ha valaki azt mondja nekem” – magyarázza Smith egy interjúban – „hogy egy fekete lány ilyet sosem mondana, én visszakérdezek: honnan tudod? Az a baj ezzel a gondolatmenettel, hogy az emberekről szóló teljes tudás lehetőségét feltételezi. Az egyetlen dolog, ami a maga teljességében ír le egy embert, az a neve: én egy Zadie vagyok.”
Az én (sőt, egy én) előállítása Smith legújabb regényének, a Swing Time-nak is a tétje. A korábbi nagyepikai munkáiban használt, egyes szám harmadik személyű narrációk sora után az írónő ebben a regényében próbálkozott először egy egyes szám első személyű, névtelen, és egyébként életrajza szerint sok ponton Smithhez közelítő elbeszélővel, aki rögtön meg is kettőződik a szövegben: legjobb barátnője, a narrátorhoz hasonlóan „barna”, ám sok másban nagyon különböző kislány, majd nő, Tracey személyében. A regényei közül talán ez a legutóbbi foglalkozik a legexplicitebben a csoportidentitás, vagy ahogyan a szöveg fogalmaz, a „törzsek” kérdésével. Mitől függ, hogy hova tartozunk? És ha egyszer megtaláltuk a törzsünket, az már végleg megvan? A könyv számtalan aspektusból tárgyalja ezt a kérdést: rassz, társadalmi nem, szubkultúra, műveltség, osztály, származás, generáció – ezek mind-mind a közösségvállalás valamiféle elillanó illúzióját kínálják.
A nagyobb lélegzetű munkák mellett Smith esszéket és novellákat is ír; ez utóbbi műfajban jelent meg legutóbbi kötete, a Grand Union 2019 októberében. Míg Smithnél a regény koherens világképben kicsúcsosodó, sokéves megfeszített alkotómunka eredménye, addig kisprózája sokkal inkább a kísérletező játékosság terepe. A Grand Union műfajok, témák, elbeszélői hangok és technikák változatosságából áll össze; ebben a kötetben – s előtte a New Yorker hasábjain – jelent meg a Menekülés New Yorkból című novella is. Az elbeszélés abból az egyébként igaznak bizonyult városi legendából indul ki, amely szerint 2001. szeptember 11-én a három sztár, Michael Jackson, Elizabeth Taylor és Marlon Brando együtt menekült New Yorkból egy rozoga bérautóval. Tematikus szinten Michael Jackson alakja kapcsolja a Menekülés New Yorkbólt Smith regényeihez: „Sajnos Michael Jackson mindig is egészségtelenül nagy teret töltött be a tudatalattimban” – mondja Smith. – „Kisgyerekként nagyon sok ellentmondásos érzésem volt vele kapcsolatban: először szeretet, aztán gyűlölet és szégyen, majd mély sajnálat. Szerintem nagyon sok fekete gyerek élt át hasonlókat vele kapcsolatban az én generációmból.”
A novellában az egyes szám harmadik személyű elbeszélő Jacko perspektívájához áll a legközelebb, de az életrajzi adatok csak a keretet szolgáltatják egy olyan egzisztencialista hős számára, aki az anekdotánál általánosabb érvényű léteseményeknek van kitéve, miközben elsősorban Marlon karakterének köszönhetően azonnal ironizálódik is a nézőpontja. Ahogyan többedik olvasásra a sztárallűrök mögül - Jackson kesztyűi, Taylor gyémántjai, vagy éppen Brando esetében a roppant gyakorisággal adagolt gyorséttermi ételek - nagyon különböző, többdimenziós karakterek rajzolódnak ki, úgy sejlik át a könnyed történeten valami olyan mélység, amely máshogy nem lenne elbeszélhető. Bár a novella témája és a benne használt hang nagyon különbözik Smith regényeitől, Jackson alakja mellett a komikumban megbújó mélység és a sokhangúság igenlése mégis azokhoz köti.
