Csak hogy csináljunk valamit (Zadie Smith: Sugallatok)
Fotó: 1749
Csak hogy csináljunk valamit (Zadie Smith: Sugallatok)

Teremthető-e közös pont a London és New York között ingázó sztáríró és a gyerekkel az ölükben dolgozó, kétségbeesett olvasók közt COVID idején? Réti Zsófia Zadie Smith karanténkötetéről.

A járványhelyzet, és még inkább az a különös állapot, hogy akinek csak a munkája nem követelte meg fizikai jelenlétét, otthonról kényszerült dolgozni, nagyon hamar kitermelte a saját szövegeit. A regényei és novellái, illetve esszéi okán egyaránt elismert brit-jamaikai írónő, Zadie Smith ezúttal az utóbbi műfajban igyekezett megragadni benyomásait. A hat esszét tartalmazó karcsú kötet rendkívül gyorsan – az út- és mintamutatásra támadt igényt meglovagolva – angolul júliusban, magyarul pedig novemberben jelent meg, Sugallatok címmel. A járványállapotok és az életünket meghatározó aktuális intézkedések olyan gyorsan változnak, hogy a szöveg időszerűségének kérdésére nem mindig tudunk megnyugtató választ adni: érvényesek lesznek ezek a szövegek jövőre is? Tudunk kapcsolódni hozzájuk azután is, hogy a járvány elvonul a fejünk fölül?  

És ezzel párhuzamosan: az önmagát rendszerint csak sokszínűségükben hasonlító karakterek labirintusában megsokszorozó szerző ezúttal zavarba ejtően személyes hangot üt meg – még az igazi nevét is leírja, amivel jócskán kiszolgáltatja magát az olvasó személyességének. Nem túl rendkívüli a London és New York között ingázó, kreatív szabadfoglalkozású, tehetős és sikeres sztáríró élete ahhoz, hogy azok is kapcsolódni tudjanak hozzá, akik bölcsőde hiányában gyerekkel az ölükben próbálnak képernyőn keresztül dolgozni, miközben arra gondolnak, hogy minden kicsúszik a kezük közül? Ez utóbbira a kötet egészét tekintve egyértelmű nem a válasz, annak ellenére ugyanis, hogy a Sugallatok egy különleges életmód és az abban bekövetkező különleges élethelyzet, a „globális meghunyászkodás” (15) eredménye, amely a Smith által is több ízben emlegetett osztálykiváltságai által lehatárolt buborékból szól, a diszkomfort, az útvesztés állapota, a magány vagy éppenséggel a privát tér hiánya, azaz a „szenvedés nem viszonylagos: az abszolút. A szenvedés abszolút mértékben kötődik a szenvedő emberhez – nem lehet egykönnyen közéjük illeszteni egy harmadik fogalmat, mint a kiváltság” (41).

A Sugallatok Smith visszatérő, általános érvényű témáit helyezi a középpontba: ilyen a nőiség, a rassz, a társadalmi igazságtalanság, illetve a korábbi esszéiben is gyakran felbukkanó írás- és kreatív folyamat. A kötet egyik legizgalmasabb szövege, a Csak hogy csináljunk valamit például finoman kapcsolja össze a művészet szerepének és hasznának problematikáját a „valamit-csinálás új kultúrájának” (27) születésével: hogy megtartsa a hasznosság illúzióját, az izolációban ragadt ember banánkenyeret süt, vagy megtanul kötni, az író pedig ugyanezért ír: csak hogy csináljon valamit. Végső megoldásokat azonban Smith sem kínál. „Ahogy nézem ezt a mániákus vágyat – csináljunk, készítsünk, ültessünk »valamit«! – amely most mintha mindenkit eltöltene, vigasztaló látni, hogy nem én vagyok az egyetlen ember ezen a földön, akinek fogalma sincs róla, mire való az élet, sem arról, hogy mit lehet tenni ezzel a sok idővel azon kívül, hogy kitöltjük valamivel” (35).  

Rendkívül szimpatikus, hogy az író nem kerüli meg, de nem is hanyatlásnarratívaként prezentálja azt a technomediális fejleményt, amelyet a járvány élezett ki legjobban: a képernyők létezésünk valamennyi aspektusát bevilágító jelenlétét. A szenvedés fent említett abszolútumát például egy Mel Gibson-mémmel szemlélteti, a kényszeres posztolást pedig az elvégzett munka, a be- és kitöltött idő bizonyítékaként értelmezi. A Screenshotok című, már címében is a számítógép képernyőjére utaló esszé hat miniportrét tartalmaz olyan, mindannyiunk számára ismerős ideáltípusok megtestesüléseiről, akikről végül mind kiderül, hogy valójában Smith gyengeségének, menekülési ösztönének különböző formájú, de egyaránt precíz tükrei. Sokban hasonlít ez ahhoz, ahogy a szerző az emberi kommunikáció új feltételrendszerét írja le: „a saját arcodat is bámulod, ami szürreális új fejlemény az emberi beszélgetésben, és ahhoz vezet, hogy feszengve igyekszel érzelmi reagálásaidat hozzáigazítani arcod esztétikusnak érzett benyomásához” (71).

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Sugallatok szövegei nem minden esetben ilyen jól hozzáférhetőek. Az utolsó, címadó gyűjtemény, amely huszonhat apró írást foglal magába, például – a címhez méltóan – mintha olyan testetlen, éteri hangok rögzítése lenne, amelyeknek máshol nagyon is konkrét feladója, címzettje és kontextusa volna. Az olvasó ilyenkor kíváncsiskodó kívülállóként próbál valamilyen számára is működtethető jelentést kapcsolni ezekhez, inkább kevesebb, mint több sikerrel, némiképp modellezve azt a zavart, amelyet a pandémia okozott jól bevált értelmezési sémáinkban.

Ebben a tekintetben Smith kötete még a legintimebb, az olvasókat kizáró szövegdarabjaiban is – de a legjobban sikerült, az írónő briliáns esszéinek sorába jól illeszkedő munkáiban különösen – releváns módon szól a kortárs olvasóhoz. Ami pedig időbeli érvényességét illeti, annyi bizonyos, hogy elsősorban a jelennek íródott, erre utalnak az egyik első lap sorai is: „A szerző a jogdíjakat teljes egészében jótékony célra fordítja, melynek kedvezményezettjei: The Equal Justice Initiative; The Covid-19 Emergency Relief Fund for New York.” Nemcsak csinál, de tesz is valamit.  

Zadie Smith: Sugallatok. Fordította M. Nagy Miklós. Budapest, Helikon, 2020.

A kritika szerzőjéről
O. Réti Zsófia (1986)

Irodalom- és kultúrakutató, a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa. 

Kapcsolódó
Az ezerarcú Zadie Smith
O. Réti Zsófia (1986) | 2020.08.08.
Zadie Smith: Menekülés New Yorkból