Lermontov és a Kaukázus

Az orosz kultúrában Mihail Jurjevics Lermontov (1814 – 1841) állandó jelzője: a Kaukázus költője, és jó okkal: élete fontos eseményei kötötték ehhez a vidékhez, számos költeményben, sőt, festményeken örökítette meg a tájat és lakóit, és végül halálát is ott lelte.

Mivel az édesanyja 1817-ben meghalt, a nevelését anyai nagyanyja vette át, aki 1819-ben, 1820-ban és 1825-ben a Kaukázus gyógyforrásaihoz vitte a kisfiút. A költő 1837-ben látta viszont a tájat, ahová ekkor száműzetésbe küldték a Puskin emlékére írott A költő halála című verséért, amelyben katasztrófáért a cári udvar züllött világát tette felelőssé.

Az utolsó – végzetesnek bizonyuló útra ismét büntetésből indult. A nehéz természetű, kötekedő, egyszersmind gőgösen érzékeny költő megsértette Ernest de Barante-ot, a francia követ fiát, aki párbajra hívta őt. Mivel a párbaj tiltott dolog volt, Lermontovot száműzték, mégpedig a délvidéken harcoló hadsereg kötelékébe. Itt újabb párbajba keveredett, amely ezúttal végzetesnek bizonyult. (Erről az 1749.hu 2023. 07. 13-i számában olvasható Fordítónaplómban.)

A Kaukázus (Кавказ) című vers 1830-ban íródott, tehát egy tizenhat éves költő műve, amely egyszerűségével, tömör megformálásával, átéltségével és zenéjével mélyen megragadja az olvasót. A három strófa egy-egy érzelmi kötődést ragad meg. Az első szakasz önéletrajzi eleme a Kaukázussal való első – korai – találkozás élménye. A második a korán elvesztett édesanya emléke. Figyelemre méltó az első két szakasz szinesztéziája: a látvány előbb a szülőföld édes dalát juttatja a költő eszébe, majd az anya hangját az alkonyi táj vizuális képe idézi fel. A harmadik strófa szerint egy „isteni szempár” is a tájhoz köti a lírai hőst. Ennek a motívumnak az önéletrajzi gyökerében joggal kételkedhetünk. A költő első tudatos, vállalt – és viszonzatlan - szerelme egy Jekatyernia Szuskova nevű, nála két évvel idősebb leány iránt 1830 őszén kezdődött, így a Kaukázusba vetített emlék – amely egy múltbeli érett, beteljesült szerelemre látszik célozni – minden bizonnyal költői fikció, de mint ilyen, hibátlan.

Érdekes, hogy a verset – szépsége ellenére – valószínűleg nem fordították le magyarra, legalább is nincs benne sem az Európa Könyvkiadó 1974-es nagy válogatáskötetében, sem a Lermontov-rajongó Galgóczy Árpád Furcsa szerelem című könyvében. Ha ez így van, annak talán azok a fordítási nehézségek az okai lehetnek, amelyekről az alábbiakban szó lesz. E nehézségek nem lexikai, hanem verstani természetűek.

A költemény metruma a magyar költészetben alig használt amphibrachisz (ᴜ ‒ ᴜ). Ennek fordítási nehézségeiről lásd A versritmus átültethetőségéről szóló írásomat. Az adott vers szakaszai négy negyedfeles és egy másodfeles sorból állnak. Ez utóbbi a refrén: Люблю я Кавказ (Ljubljú ja Kavkáz) – ami szó szerint ennyit jelent: Szeretem a Kaukázust. Az egyszerű, őszinte kijelentésbe az alany (én) és az állítmány szórendjének megfordítása érzelmi többletet csempész.

Az orosz ige a legtermészetesebben simul a sorba, ugyanígy a földrajzi név. Ellenben a szeretem és hozzá a határozott névelő négy rövid szótag. Használható lenne a szeretlek alak, hiszen a vers többi részében tegezve fordul a költő a tájhoz, de ha utána a földrajzi név következne, menthetetlenül két hosszú szótag kerülne egymás mellé (Szeretlek, Kaukázus), ami alaposan megdöccenti a ritmust. Ráadásul itt van a Kaukázus –au- diftongusa. A magyar verselésben – például a görög klasszikusok fordításában – a diftongust tartalmazó szótagot vagy hosszú szótagnak, vagy két szótagnak tekintik. A magam gyakorlatában – és kifejezetten a Kaukázus szó esetében – én inkább az utóbbira hajlok. Puskin A Kaukázus című versének első sora például nálam:

Alattam a vad kaukázusi bérc.[1]

Itt a szó az amphibrachiszok sorába simul.

Az Október 19. című költeményben:

S szavunk nyomán köröttünk itt terem
A Kaukázus zivataros múltja,
Schiller, a vers, dicsőség, szerelem.[2]

Itt egy pirrichiusz (ՍՍ) második és egy jambus (Ս‒) első szótagjaként funkcionál.

Az elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a refrén „tükörfordítása” semmilyen trükkel nem illeszthető be a magyar versbe. Ráadásul még egy súlyos kötöttség is akadályozott: a rím. A versszakok rímképlete: abbab, vagyis a refrén a három strófa belső sorpárjára rímel, tehát hat rímhívó szót kell találni. Ha el akarom kerülni a ragrímet (persze, hogy el akarom), akkor a refrént ennek megfelelően kell átalakítanom. Sokféle próbálkozás után olyan sort választottam, amelyikről úgy éreztem, hogy kellő intenzitással adja vissza az érzelmi töltést, és ritmikailag is használható:

Te drága vidék!

Ehhez szerencsére szép számmal lehet rímet, vagy pontosabban asszonáncot (vagyis azonos magánhangzót és rokon mássalhangzókat tartalmazó szótagot) találni.

Innen már „könnyen” ment a dolog. Sikerült beleillesztenem a strófákba a Kaukázus nevét – igaz, egy kicsit csaltam: az első előfordulásnál a sor két rövid szótaggal kezdődik (egy helyett). A szeret ige is a helyére került: kétszer is a refrénhez kapcsolódik. A ritmus, ha nem is hibátlan, szerintem elfogadható: a 93 rövid szótagból egyetlen helyén fordul elő hosszú (hangja emlékezetét), az 54 hosszúból egy helyén rövid (hegyeid igazán), és úgy érzem, a vers egészének a dallama ezeken a döccenőkön átsegít.

A Kaukázus

Bár tőled a sors szele messze ragadt,
Kaukázusi táj, kaukázusi ég,
Örökre csodál, eme földre ki lép.
Szeretlek, akár a szülőhoni dalt,
Te drága vidék.

Kisdednyi koromba’ vesztém el anyám -
De nálad a rózsaszín alkonyi lég
Idézi a hangja emlékezetét,
Ezért szeretem hegyeid igazán,
Te drága vidék.

Ó, boldog idők a te bérceiden!
Öt év tovatűnt: von a vágy tefeléd.
Ott messzi egy isteni szem tüze ég,
Emléke nyomán repes újra szivem…
Te drága vidék!

* 

Jegyzetek: 

[1] A. Sz, Puskin: Szabadság árva magvetője, Európa, 2022., 111. old.

[2] U. o. 68. old.