Mihail Jurjevics Lermontov versei

Szent Ilona

Köszöntsük a magányos, messzi partot,
          A szigetet, hol egykoron
Töprenkedőn idézte messzi Frankhont
          A száműzött Napóleon!
A tenger szülte, tenger is temette!
Ez bosszuja a szenvedésekért:
A züllött ország meg sem érdemelte,
Hogy ott végezze órjás életét.

Száműzetett, ezt hozta rá a sorsa,
          S az árulás, ó, kárhozat.
Úgy halt, mint élt: sem őse, sem utóda -
          Legyőzetett, de hős maradt!
A sors szeszélyiből jött e világra,
És mint vihar, oly zúgva távozott;
Idegen volt, s titkoknak volt a tára,
Mint üstökös emelkedett, s bukott.

Hitvallás

Hiszem, hiszem, akármi ritka,
Magam nem is tapasztalám:
Van szerzetes, kinek a tiszta
Erény nem színlelés csupán;

Hogy csók s mosoly nem mindig ámít,
S az ember nem gonosz, galád,
S hogy felei csekély hibáit
Elnézi néha, megbocsát.

Hogy az idő hat gyógyítólag,
Hogy boldogság jön baj nyomán,
Hogy az erény nem puszta szó csak,
S az élet nem álom talán!...

De hő hitnek a jég valóság
Percenkint ellenére mond,
S a komor értelem s a jóság
Vágyott céljához nem jutott.

S a szív, telítve szánalommal,
Őrzi a múlt mély nyomait
Halott de szent ábrándromokkal,
S tűnt érzemények árnyait.

E szívet semmi nem riasztja,
S mi másnak méreg, az neki
Táplálék, mely őt jól lakatja,
Maró tüzével élteti.

*

A versek eredeti címe: Cв. Елена; Исповедь