Ön, aki évente átkel a La Manche csatornán, valószínűleg már nem veszi észre a dieppe-i házat, már nem érzi, hogy amint a vonat lassan végighalad az utcán, egy civilizáció lehanyatlik, egy másik pedig felemelkedik: a brit stukkó romjaiból és zűrzavarából ez a hihetetlenül rózsaszín és kék, négy emelet magas főnix, a maga virágcserepeivel, erkélyeivel, az ablakpárkányon támaszkodó, tétlenül kifelé bámészkodó cselédlányával. Mindez nem igazán indítja meg Önt, aki ül és olvas – talán Thomas Hardyt –, mélységeket ível át, ügyel a folytonosságra, és kissé megveti az izgalmat, amely azokat, akik úgy érzik, hogy kiszabadulva az egyik civilizációból, most egy másikba vetik magukat, ilyen furcsa gesztusokra, ilyen különös fesztelenségekre sarkallja. De gondoljon bele, mennyi mindenen vannak már túl. Idézze csak fel, milyenek a londoni utcák, ha valaki a korai órákban, esetleg nagyon fiatalon, egy taxi ablakából látja őket a Victoria pályaudvar felé vezető úton. Mindenütt ugyanaz az intenzitás, mintha a pillanat ahelyett, hogy mozdulna, hirtelen megdermedt volna, váratlan ünnepélyességével éppen legmúlékonyabb mivoltukban rögzítve a járókelőket az öröklét számára. Ők nem is tudják, milyen fontosak lettek. Ha tudnák, talán nem is vennének többé újságot és nem súrolnának küszöböket. De mi, akik hamarosan hátrahagyjuk őket, csak még megindítóbbnak érezzük, hogy továbbra is elvégzik ezeket a hétköznapi dolgokat, ahogy távozásunkkal ennek a szakadéknak a pereméhez közeledünk. Ezért természetes, hogy azokat, akik túlélik az átkelést, megrendíti az elsuhanó arcok utolsó szemléje, mely mintha a halál előzetes főpróbája lenne; kézitáskákat pakolásznak; beszélgetésekbe kezdenek; és egy mámorító pillanatra megremegnek annak az ideális társadalomnak a peremén, ahol mindenki félelem és habozás nélkül feltárja lelke mélységeit.

De ez csak egyetlen pillanatig tart. A következőben, az ablakban lebegő testetlen szellem már mindenekelőtt arra vágyik, hogy bebocsátást nyerjen az új társadalomba, ahol a házak falán halvány rózsaszínre és kékre festett rombuszok váltakoznak; a nők kendőt viselnek; a nadrágok buggyosak; a dombtetőkön feszületek állnak; sárga korcs kutyák, az utcákon székek; macskakövek – egyszóval jókedv, frivolság, dráma. „Borzasztóan sajnálom Agnest, mert most nem házasodhatnak össze, amíg a fiú állást nem kap Londonban. Túl messze dolgozik ahhoz, hogy délebédre visszaérjen a munkából. Azt gondoltam volna, hogy az apa tesz majd értük valamit.” Ezek a szenvtelen mondatok, amelyeket két angol lány kissé szaggatottan intéz egymáshoz (mert közben apró tükrökbe ráncolják homlokukat, és elmélyülten fésülgetik a szőke bubifrizurát), úgy nehezednek az elmére, akár egy börtön rácsai. Tőlük kell menekülnünk; az órák, a teendők, a jó öreg brit hét szigorú és merev beosztása elől. Amint a vonat elhagyja a dieppe-i állomást, ezek az akadályok már mintha egy sokkal kellemesebb civilizáció üstjében fortyognának és forrnának. A hét napjai megfogyatkoztak; az órák eltűntek. Öt óra volt ugyan, de a bankok nem zárták be egyszerre kapuikat, és a számtalan liftből sem léptek ki polgárok milliói épp időben a vacsorához, vagy a szegényebb külvárosokban lapos üvegtálakra rendezett hideg hússzeletekhez és piskótatekercsekhez. Persze a franciáknál is vannak különbségek, de hogy ezek hova esnek, azt nem tudjuk megmondani, és a hölgy a sarokban – oly sápadt, oly telt, oly tömzsi –, ahogy mosolyogva ült ott, úgy tűnt, mintha az életet a latin népek géniusza által elsimított árkok és határok fölött lovagolná meg.

A hölgy felállt, és átment az étkezőkocsiba. Amikor leült, kis serpenyőt vett elő a táskájából, és diszkréten a Le Temps példányából készített sátor alá rejtette. Ahogy egymás után felszolgálták a fogásokat, és a pincér elment, a hölgy gyakorlott mozdulatokkal félretett egy-egy adagot. A férj mosolygott. A férj helyeselt. Mi csupán azt tudtuk, hogy a nő bátor. Talán szegények. Bőséges adagok voltak. A franciáknak van anyjuk is. Az élet pazarlását szüntelenül jóvátenni, és ezt a palástot a tényekhez igazítani, ahelyett, hogy az hivalkodó ürességében dagadozna, kétségtelenül része a francia életművészet géniuszának. Bár, amikor egy nem éppen friss sajt vastag, sárga kérgéről van szó... A nő aztán ironikus mosollyal – azon a finomra csiszolt nyelven, amelynek minden hangsúlya gyémántként csillog – méltóztatott magyarázatot adni: kutyát tart. De tarthatott volna… bármit. „Az élet olyan egyszerű” – mintha csak ezt mondta volna.

„Az élet olyan egyszerű! Az élet olyan egyszerű” – mondogatták a Sud Express kerekei egész éjen át, azon az idétlen és ironikus módon, ahogyan szokták, hisz aligha lehetett volna elképzelni olyan üzenetet, amely kevésbé illik a nyugtalanító sötétséghez, a láncok csattogásához, a vasutasok gyötrelmes kiáltásaihoz és az elcsigázott test hajnali nyomorúságához. De az utazók igencsak ki vannak szolgáltatva a megszokott frázisoknak. Otthonukból kiszakítottan – ami már önmagában oly keménnyé, elszigeteltté, különállóvá teszi őket, akár egy páncél – tág általánosítások fogalmazódnak meg védtelen agyukban; a csikorgó kerék vagy a csattogó ablakredőny ritmusra döngeti a mélyértelműként tetszelgő, ostoba mondásokat az életről, zavarodásig ismétli a prózatöredékeket, és arra készteti az utazókat, hogy bősz melankóliával bámulják a tájat, pedig az elég sivár Franciaország közepén. A franciák módszeresek; de az élet egyszerű; a franciák prózaiak; a franciáknak vannak útjaik. Igen, vannak útjaik, amelyek onnan, a karcsú nyárfától Bécsig vagy Moszkváig vezetnek; elhaladnak Tolsztoj háza mellett, hegyeket másznak meg, majd – felcicomázott boltjaikkal együtt – egészen a híres városok közepéig menetelnek. Angliában persze az út egy sziklára fut ki; vagy homokba fullad a tenger partján. Egyre veszélyesebbnek tűnik Angliában élni. Itt az ember tulajdonképpen építhetne házat anélkül, hogy szomszédjai lennének; sétálhatna ezen az örökké fehér úton két, három, négy mérföldet, és akkor is csak egy fekete kutyával meg egy öregasszonnyal találkozna, aki, talán a táj végtelenségétől és a mozgás hiábavalóságától lehangoltan, leült a partra, magához erősítette tehenét egy kötéllel, és csak ül ott, mozdulatlanul, közömbösen, mint egy emlékmű. Vajon angol költőink képesek lennének-e csupán egyetlen pillanatra elfoglalni a helyét, s gondolkodni a gondolatain, elfelejteni a plébániát, az árvácskát meg a verébtojást, és inkább – ahogyan látszólag ő is teszi – az ember sorsára koncentrálni?

De ahogy Bordeaux-n túl a vidék egyre tágasabb lesz, az a koncentráció, amely még a legegyszerűbb kis gondolatok létrehozásához is szükséges, úgy hasad szét, mint a kesztyű, melybe túl méretes kezet erőltetnek. Áldottak a festők ecsetjükkel, festékeikkel és vásznaikkal. Mert a szavak erőtlen dolgok. A látható szépség első közeledtére megfutamodnak. A szó szoros értelmében cserben hagyják az embert egy olyan kaotikus, riasztó hasadékban, amely csordultig telik – mert a szem mindent befelé ömleszt – fehér városokkal, libasorban vonuló öszvérekkel, eldugott tanyákkal, roppant templomokkal, hatalmas földekkel, amelyek estére fakóvá porladnak, gyümölcsfákkal, amelyek ferdén égnek, mint a megfújt gyufaszálak, és narancsoktól izzó fákkal, és felhőkkel és viharokkal. A szépség mintha bezárulna odafent, és az ember erre-arra sodródna vizében. Végül mindig egy emberi lény vállán mászunk ki belőle: egy arcél a folyosón; egy mélyen gyászoló hölgy, aki autóba száll, és keresztülhajt egy száraz síkságon – hová és miért? –, egy madridi gyermek, aki felszabadultan szórja a konfettit Krisztus alakjára; egy angol férfi, aki Mr. Churchill utolsó, a The Timesban megjelent cikkéről társalog, miközben kalapja kitakarja a fél Sierra Nevadát. „Nem,” – mondjuk a szépségnek ugyanúgy, mint ahogyan megdorgálunk egy rakoncátlan kutyát – „kushadj, kushadj; hadd nézzelek csak meg emberi szemmel!”

De az angol férfi kalapja nem a Sierra Nevada mércéje. Másnap, amikor gyalogosan és öszvérháton útnak indulnak, kiderül, hogy ez a ráncos, vörös-fehér paraván, ez a kalapháttér, ez a Mr. Churchill The Times-beli cikkéhez fűzött furcsa észrevétel (különösen naplementekor) bizony számlálhatatlan, leírhatatlan és elgondolhatatlan kőből, olajfából, kecskéből, aszfodéloszból, íriszből, bokorból, hegygerincből, homokpadból, cserjéből, fűcsomóból és üregből áll. Az elme tartalma rövid mondatokká törik. Meleg van; az öregember; a serpenyő; meleg van; Szűz Mária képe; egy üveg bor; ebédidő; még csak fél egy; meleg van. És aztán újra meg újra jönnek ezek a tárgyak – kövek, olajbogyók, kecskék, aszfodéloszok, szitakötők, íriszek –, amíg a képzelet valamilyen csele folytán olyan parancs-, felszólító és bátorító szavakba nem torkollnak, amilyenek a menetelő katonákhoz, a magányos éjszakai őrszemekhez és a nagy zászlóaljak vezetőihez illenek. De fel kell-e adni a küzdelmet? Fel kell-e adni a játékot? Igen, mert a felhők átsodródnak a hágó fölött; az öszvérek nem törődnek azzal, mit cipelnek, az öszvérek soha nem botlanak meg, ismerik az utat. Miért ne bízzunk hát mindent rájuk?

Úgy tűnik, hogy a lovasok az éjszaka beköszöntével (és a hágó nagyon ködös volt) mintha az életből lovagolnának ki valamiféle csábító távlat felé, miközben állataik négy lába a tereppel való érintkezés minden szükséges műveletét lebonyolítja. A lovasok megpihennek; haladnak tovább, és tovább és tovább. És közben elmerengenek, mégis mit számít mindez; és mi baj érhet egy jó embert (íme, két pap lép elő a szitáló esőből, meghajolnak és eltűnnek) az életben vagy a halál után? Aztán, mivel róka keresztezi az ösvényt, amely füvön vezet át, és bizonyára a hegycsúcs közelében lehet, milyen furcsának hat az egész, mintha Angliában lovagolnának, már egy álló napja úton, több száz évvel ezelőtt, és a veszélynek vége, és meglátják a fogadó fényeit, és a háziasszony kijön az udvarra, és behívja őket, hogy üljenek a tűz köré, amíg ő vacsorát főz, amit ők félálomban meg is tesznek, miközben a háttérben ügyetlen fiúk és hajukban piros virágot viselő lányok járnak-kelnek, az anya szoptatja gyermekét, az öregember, aki soha nem beszél, gallyakat tör a rőzséből, és a tűzre dobja őket, amely fellobban, és az egész társaság csak bámészkodik.

De jóságos ég! Soha nem lehet tudni, miféle éjszakákat miféle napok követnek. És ismét: jóságos ég! „Don Fernando szenvedélyesen szerette a galambpástétomot, ezért galambokat tartott itt fent” – vagyis a tetőn, ahonnan ez az elképesztő, ez a különös, ez a nyugtalanító kilátás nyílik az Alpujarrasra. „Tavaly nyáron halt meg Granadában.” Csakugyan meghalt? A fény teszi, hát persze; a milliónyi borotvapenge lenyúzta a kérget meg a port, és ömlik kifelé a tiszta szín; fehérség a fügefákból; vörös és zöld és újra csak fehér az irdatlan, a púpos, az örökkévaló tájból. De hallgassuk csak a hangokat itt a tetőn: először a repdeső galambok; aztán a víz csobogása; aztán az eladó csirkékről kiabáló öregember; aztán egy szamár bőgése a messzi völgyben. Hallgassuk; és ahogy az ember hallgatja, a véletlenszerű élet kezd kibontakozni egy olyan falu szívéből, amely időtlen és arisztokratikus kitartással néz farkasszemet az afrikai partokkal már vagy ezer éve. De hogyan lehet ezt elmondani (ahogy az ember leereszkedik a ragyogásból) a spanyol parasztasszonynak, aki behív a liliomokkal meg mosott ruhákkal teli szobájába, aztán mosolyogva tekint ki az ablakon, mintha ő is ezer éve nézne már így?