1994-ben az egyik első debreceni ERASMUS-diákként hat hónapig villamosoztam a Via Prenestinán, az Urbsból kivezető ókori utak egyikén, ami mellett az antik maradványokat, a birkalegelőket, zöldségeskerteket be- és körbenőve a XX. században sorra nőttek ki a földből előbb a favella-szerű barakkvárosok, aztán a lakótelepek, melyeket a külföldiek, így mi is, leginkább az olasz mozi nagy korszakának fekete-fehér filmjeiből ismerünk (a Via Prenestina betonfelüljárójának óriáskígyója mostanság a Netflix Suburra-sorozatában is rendre feltűnik).
Jártam ezt az utcát a nap minden szakában, nappal a munkásokkal, diákokkal, nyugdíjasokkal összepréselődve a mindig dugig tömött kocsiban, és sokszor éjszaka is, hazafelé tartó balkáni rózsakoldusokkal, transzvesztitákkal, magamfajta csóró fiatalokkal, akiknek még egy ócska robogóra se tellett. A Largo Preneste és a Via Acqua Bullicante, ahol két calabriai sráccal osztoztam az albérleten, mindig is munkásnegyed volt, a város pereme, a legkülső karéj, mindig is a legutolsók, legfeljebb az utolsóelőttiek lakták. Akkoriban Boccaccio meg a reneszánsz fejedelmi udvarok bűvöletében, igazi lovagregényben éltem, s noha megvettem a nem sokkal korábban posztumusz megjelent Petroliót (magyar fordítását Olaj címen találják - a fordítás az esszé szerzőjének munkája, a szerk.), Pier Paolo Pasolini gigantikus, rettenetes és fenséges regénytorzóját, fogalmam nem volt arról, hogy tulajdonképp abban a szövegben létezem. Pedig bátran róttam ugyanazokat a tereket, lemásztam én is a város gyomrába, a földalatti Rómába, nap mint nap és éjjel-nappal, de nem tudtam még, hogy az a Város, amit épp megélek minden zsigeremmel, lehetne Pasolini városa is. Erről a Rómáról mesélt elbűvölten első nyomtatásban megjelent regényében, az Utcakölykökben, róla forgatta első filmjeit, s Rómával zárul munkássága az Olaj befejezetlen, gigászi vállalkozásával. Dehát akkor én a magam Rómáját éltem, építettem, és ez jól is volt így, mert utána találkoztam az övével – pontosabban csak később ismertem fel a magam és a Pasolini Rómái között a rokonságot, hasonlóságot –, hogy aztán a kettő egymásra vetüljön, egymásba épüljön, elválaszthatatlanul, szétszálazhatatlanul.
Át kellett menni egy sor meg nem spórolható tapasztalaton, hogy eljussak a belváros nevezetességeitől a foglaltházakon és olcsó diszkontokon át addig a városig, amelyet még ma is Riccetto és Carmelo járnak, laknak, ahol – legalábbis így szeretném látni – csak részben teljesültek be Pasolini félelmetes jóslatai, s az általa oly szenvedélyesen szeretett külvárosi emberek világát nem sodorta el a globalizáció. Szoktam is neki mutatni, küldeni a mennyei drótpostán a fotókat, videókat, hogy a mozdulatok, amelyeket annyira féltett, az ízes beszéd, melynek eltűntétől dühösen rettegett, még mindig itt lüktetnek az utcákon, a kamaszok még épp olyan hetykék, pimaszok és oly ártatlanul, romlatlanul bűnösek, ahogy az ő idejében, ahogyan a filmjeiben, regényeiben megörökítette.
Tudom én, hogy azért látom így, mert ilyennek akarom látni a várost, akarom benne látni az ő utcáit, az ő kölykeit, azt akarom, hogy Róma mondja nekem, amit Pasolini regényeiben olvastam. Tudom, úgy van az, hogy minden valóságos tér imaginárius tér is, minden város a fantáziánk, a képzeletünk szülötte, minden tér olyan, amilyennek a fejünkben összerakjuk, legyünk akár a városba mohón beleharapó, belemaró, s rögtön tovább is álló turisták, legyünk bölcselkedő kutakodók vagy legyünk őslakosok. És azt is tudom, hogy ha egy irodalmi szövegben épül fel a város, akkor az a tér jelentések betonba-kőbe-aszfaltba vetülése, hogy az irodalmi városok falaira metaforikus jelentések íródnak. Pasolini számára Róma egy egész metafora-rendszer, a város térszerkezete számára a kor társadalmának, kultúrájának struktúráját tárja fel, mutatja meg. A periféria (ahol ő annyira otthon van, mert olyan, mint szülőföldje, a rurális északi kisváros), az eltűnőben lévő, haldokló, önazonos, színes, autentikus kultúra, amit a belváros mindent felemésztő, uniformizáló új világa, az újkapitalizmus fogyasztói társadalma kebelez be éppen (másik kedves tér-metaforája ugyanerre a Dél és az Észak két világa – mi akkoriban Kelet és Nyugat között éltük az életünket).
Kevesen vannak a világirodalomban, akik olyan poétikus erővel, annyi szenvedélyes szeretettel, kíméletlen kritikával és finom humorral tudták feltárni a várost, ahogy ő tette. Az apró részletektől a road movie-szerű futamokig, a nagytotál pásztázásokig számos perspektívából láttatja regényeiben az Urbsot, leginkább, legnagyobb kedvvel tehát a külvárosokat, a Donna Olimpiát, ahol az Utcakölykök házai és az általános iskola még mindig állnak, a Via Tiburtinát Veranónál, az Aniene völgyét, Pietralatát, na és a Largo Prenestét – pont azt a villamosmegállót is, ahol hajdan én is le-fel szálltam (több idő eltelt azóta, mint a regény ideje s az én ösztöndíjam között). Még jó, hogy nem tudok a tekintetétől szabadulni!
Forrás: Puskás István
De nem vagyok ezzel egyedül. Immár se szeri, se száma a tematikus „Pasolini-nyomában” idegenvezetéseknek, én is voltam ilyenen a Quadraróban, amikor a Mamma Roma apropóján tárult fel annak a negyednek izgalmas építészete – íme, üdvözlünk a dzsentrifikációban! De a Quadraróban lakott Sergio barátom is, aki kívülről szavalja az Orlando furiosót, de mintha az Utcakölykökből vagy a Mamma Romából lépett volna ki épp, vele is csavarogtunk úgy, hogy tudtuk, lépteinket Pasolini vezeti, szavainkat ő adja a szánkba. Ezek a külvárosi srácok büszkék arra, hogy volt valaki, aki megírta, megmutatta őket, vagyis szüleiket, nagyszüleiket, és hasonlítani is akarnak azokra az alakokra, pont úgy, ahogy a kis gengszterek utánozzák a videoklipek nagyarcait, akik az utcáról vették a mintát. Mondom, olyan a város, amilyennek látni akarom, s ha meg akarom benne látni Pasolinit, hát meglátom.
Látom még mindig a Via Torpignattarán, ahol az Olaj egyik (nekem) fontos jelenete játszódik, melyben, akár egy középkori misztériumjátékban (amit XX. századra applikálva filmforgatási szituációba helyez), az utcán végighaladva, allegorikus alakok spektákulumában megmutatja az újkapitalizmus újszülött, számára még sokkoló, számunkra már természetes világát. Mikor erre járok, a platánsor alatt, az utcában hömpölygő, ezer nyelven beszélő bevándorló közösség és a mind kevesebb római kavargását nézve-hallgatva eszembe jut a Kékszemű Ali, profetikus szövegei közül az egyik, és még azt is borzongva ismerem fel, milyen döbbenetesen, látnokian tévedett.
Ha meg benézek a mellékutcákba, nagy kedvvel nézegetem az itteni falakon született utcai galériát is, a világ minden részéből jártak már itt a street art nagyjai, és persze nem hiányozhat a murálok közül Pasolini sem, sőt, az övé a leglenyűgözőbb darab, igazi, Caravaggio után festett pokoli gomolygás, Nicola Verlato műve. De nem ő az első, aki falra vitte, közszemlére tette Pasolini testét. Bő tíz éve már, hogy egy francia, Zelda először ragaszott a filmjeiből vett képi idézeteket a város falaira, sőt a mártír-Pasolini figurája egy időben lépten-nyomon feltűnt még a központban is. Erre mozdultak meg a helyiek, először Max barátom (Omino71), aki a portrét Pasolini egyik leghíresebb mondatával vitte színre: Io so i nomi (Ismerem azok neveit...). Alkotása jelenleg a Pigneto negyedben, a Via Fanfulla di Lodi sarkán látható. Ez a négy szó igazi embléma, ebben a mondatban benne van nem csak az, amiért Pasolini az olaszok élő lelkiismerete, fájdalmasan sajgó sebe mind a mai napig, de benne van a még mindig kibeszéletlen közelmúlt, félmúlt, annak traumái, veszteségei, titkai, egy társadalom takargatott, sőt eltagadott szennyese.
Pasolini tekintete, kérlelhetetlen igazságkeresése, őszintesége mind a mai napig kísértenek Itáliában, Rómában. Maupal ezt a tekintetet vitte falra Max alkotásától pár méterre. Az utca másik odalán, egy rozsdás barakk feletti tűzfalon pedig Mr Klevra Máriája emlékeztet nem csak Pasolini filmjeire, hanem a művész áldozathozatalára is. Hisz borzalmas halála az ólomévek minden bűnének, minden mocskának foglalata. Pasolini meggyötört testének közszemlére tétele az újságokban médiatörténeti esemény volt. Akkor, amikor mindennaposak voltak az erőszakos bűncselekmények, terrortámadások, merényletek, halállal végződő tüntetések, utcai verekedések, a sajtó először az ő holttestét tette címlapra, addig hullát, meggyötört-meggyalázott testet ilyen direkt módon megmutatni nem lehetett. Pasolini teste a város és a nemzet teste, a homo sacer teste, aki büntetlenül meggyilkolható, akit bárki büntetlenül meggyilkolhat. (Giorgio Agamben, a filozófus is szerepelt a Máté evangéliumában, és az uralkodó - homo sacer téma, a tiszta élet-gondolat mindenképp Pasolinitől inspirálódik, ajánlom, gondolják át e perspektívából például a Médeát).
Forrás: Puskás István
Pasolini holtteste ma a belvárosban, méghozzá a legforgalmasabb helyen hever, a Trastevere rakpartjának falán, pár méterre a turisták járta (most épp kihalt) Ponte Sistótól, ahová is az újságokban lehozott fotográfiát a dél-afrikai sztárművész, William Kentridge festette fel (pontosabban marta ki a város koszából) Róma-történeti frízének egyik jeleneteként. A dolgozószobám ablaka pont erre a testre nézett. Három évig őt láttam minden áldott nap (mert az volt bizony, áldás, a sors kegye, Fortuna jóakarata).
A hulla színre vitt képmásában benne van a mai Róma, a mi világunk lehetetlensége. Egy sztárművész jól felhájpolt, közben meg abszolút érdektelenség övezte alkotása lesz egy nemzet tragédiájából, egy emberi élet, egy test fájdalmából, meggyötréséből, megaláztatásából. Ahogy a Via Fanfulla di Lodin falra került mondat, tekintet, mártírium is turistalátványosság, influenszer- és vlogger-attrakció, kötelező állomás a nagy menőségfaktorú Róma-túrán, ahogy fine dining étterem lett abból a közeli kocsmából, ahol Pasolini és stábja kosztolt, mikor itt forgatta az Accatonét (ezért került fel épp ebben az utcában a falra). Sőt: maga az étterem, annak francia tulajdonosa rendelte meg ezeket a műveket, hogy létrehozza a Pasolini-mítoszt és kultuszt a vendéglő körül. Odabent szintén őt látjuk viszont, sőt, a pénztárnál Pasolini-kitűzőt is vásárolhatunk szuvenírnek, ha jóllaktunk a mangalica szalonnás carbonarával.
Mikor az üvegibrikben kotorásztam, hogy kiválasszam a magamét, azon járt az eszem, hányszor fordul meg sírjában, odafent Északon, Casarsában, a ciprusok alatti csendes sírban, anyja mellett, mikor hallja, hogy a messze Délen megcsörrennek az arcképével díszített bádoglapocskák. Hisz pont azzá, annak a kultúrának részese, sőt ágense lett holtában, ami ellen harcolt éltében. Ő maga is szenvedélyesen fogyasztott, ismerte a fogyasztás leküzdhetetlen vágyát (azt hiszem, mindenkinél többet tudott a vágy természetéről, de annyit biztosan, mint Freud, Lacan vagy Deleuze és Gattari), de tudta, mit cselekszik. Biztosan ezért is volt olyan dühösen kritikus is. Habzsolta az újkapitalizmus áldásait, kísértéseit, imádta az autókat, a ruhákat, az éttermeket. (Törzshelyei, nem csak ez a bizonyos Pigneto-beli, de utolsó vacsoráinak vendéglői – kétszer vacsorált 1975. november 1-én, egyszer művészbarátaival, egyszer pedig titkos életének akkori társával, aki a halálig vele volt – ma kultuszhelyek, annál az asztalnál, ahol legeslegutoljára ült, Zelda képe van a falon.)
Valahol, pár bekezdéssel fentebb arról írtam, olyannak akarom látni Rómát, amilyennek Pasolini regényeiben, filmjeiben látható, akarom hinni, hogy azt a Rómát nem falta fel a globalizáció, az újkapitalizmus, a fogyasztói civilizáció, ahogy ő jósolta. Közben turistaként én is fotóztam a murálokat, én is ettem a Necciben carbonárát, vettem kitűzőt, itt van mögöttem a könyvespolcon, ahogy a svéd cég foteljében, egy alma-logós gépen pötyögöm ezeket a sorokat, s közben tekintetét most is magamon érzem.
