Puskás István: Nápoly aranya
Fotó: 1749
Puskás István: Nápoly aranya

Most, hogy Elena Ferrante regényeinek köszönhetően a nagyvilág is alaposan megismerhette a nápolyi nők életét, sőt belsőséges viszonyba került vele, milyen jó volna, ha a magyar könyvkiadás is rátalálna arra a csodás univerzumra, amit nápolyi női irodalomnak nevezhetünk.

Az, hogy a zseniális barátnők és más leányok-asszonyok nápolyi históriái ilyen erővel bűvölték el olvasók ezreit világszerte, kétségtelenül egy remek írónak köszönhető, akit nevezzünk Elena Ferranténak, de ezek a történetek bizony nem születhettek volna meg anélkül a politikai-társadalmi-kulturális-irodalmi környezet nélkül, amit nevezzünk most Nápolynak. Kis túlzással, de nem alaptalanul leírhatom: ezek a regények csak ebben a városban kelhettek életre, hiszen itt adottak azok a körülmények, amelyek a megszületésüket lehetővé tették.

Nápoly az európai kultúra, különösen a zene, a festészet és az építészet egyik hajdani nagy központja, a százötven éve depresszív kisebbségi komplexusban szenvedő metropolisz, amely ugyanakkor megmaradt igazi olvasztótégelynek, a Mediterráneum egyik nagy találkozási pontjának. Nápoly maga a feudális örökségtől mind a mai napig terhelt dél-olasz társadalom, amelyből kifelé csak a mindent gúzsba kötő camorrát, a szervezett bűnözést látjuk, de ami valójában egy olyan borzalmasan bonyolult társadalmi háló, amelytől ki tudja, mikor fog szabadulni (ha egyáltalán) ez a közösség. A dél-olasz, nápolyi női sorsok nemcsak azért érintenek meg, mert a „gyengébbik nem” küzdelmes életét viszik színre, de reprezentálják magát a déli társadalmat is, parabolaként feltárják és felmutatják mindazt a nehéz meghatározottságot, amelyben az itteni emberek élnek, sőt, a Dél és a szimbolikus Észak viszonyáról is érzékletesen beszélnek. Azaz Nápoly és a nápolyi nők élete a lehető legkitűnőbb lehetőség arra, hogy általa az irodalom (és persze minden más művészeti ág is) artikulálja, formába öntse, megmutassa, értelmezze ezt a nagyon nehéz világot, ezt a rengeteg probléma által terhelt társadalmat.

Erre a lehetőségre pedig nem Elene Ferrante talált rá, „csupán” ő csinált belőle világsikert, merthogy Nápolynak nemcsak hogy nyüzsgő, izgalmas és igen bátor a kortárs irodalma, de írónői is akadnak, méghozzá kitűnőek. Mint például Antonella Cilento, aki nem mellesleg a magyar irodalomnak, Szabó Magdának, Márainak, Kosztolányinak és Szerb Antalnak is nagy rajongója, s aki nemcsak remek regényekkel örvendezteti meg időről időre olvasóit, de országos hírű irodalmi szalont, beszélgetéssorozatot visz, ahol rendszeresen esik szó a magyar kedvencekről is. (Míg a Római Magyar Akadémiát vezettem, több remek estet szerveztünk együtt Nápolyban, Rómában, Milánóban.) De van egy kreatívírás-iskolája is, ahonnan már több tehetség indult útjára. Cilento világa nem a külvárosok, a periféria, a kizsákmányoltak Nápolya, az ő igazi közege a gyönyörű, mágikus belváros, a tengertől a dombokra felfutó utcákban lakó nápolyi nagypolgárság és a történelmi belváros zegzugos, sikátoros érzékisége. Fontos szereplője napjainkban annak, hogy a város újra felismerje gazdagságát, értékeit, s a sok évtizedes depresszió után, amikor bizony maga is elhitte, hogy semmirekellő lumpenek gyülekezete, akik csupán koloncok az olasz nemzet nyakán, és csak a rosszat szabadítják rá a világra, újra büszkén tekintsen hagyományaira, a gazdagságára, amit Európának és a mediterrán medencének ad hosszú évszázadok, sőt évezredek óta, s büszkén tekintsen a jelenére is. Nem elhazudása ez a rengeteg problémának, ami a várost sújtja, de annak felmutatása, hogy a sokmilliós kikötőváros sokkal színesebb és összetettebb világ, mint hogy el lehetne intézni néhány negatív sztereotípiával, bélyeggel (amire, mondjuk meg őszintén, azért Ferrante elég erősen rájátszik). 

Milyen jó volna például, ha megvolna magyarul is a Nápolyi bestiárium (Bestiario napoletano – pár éve az Alföldnek fordítottam belőle egy fejezetet), amelyben Cilento legendákat, történelmi tényeket és mai városi pletykákat sző össze, ebből építi fel kedves Nápolyának szövegmását. A belvárosi klubokban zsizsegő aranyifjak, a citromosvízárus, angolok, németek, hollandok, régiségkereskedők, boszorkányok, mágusok, úriszabók, építészek, szentek és művészek zsibonganak a könyv lapjain, éppúgy, ahogy a harsány ezerféleség nyüzsög éjjel-nappal a város utcáin, terein. Micsoda büszkeség volt, mikor az oda tévedt külföldiekről szóló oldalakon olvastam arról a bizonyos magyarról is, aki Posillipóban töltött időt, s maga után hagyta a San Gennaro vérét! A bestiárium egyszerre szól Nápoly lakóinak, lakóihoz és az ide kíváncsiskodó utazóhoz, az érdeklődő turistához. Kötelező olvasmány volna mindenkinek, aki a Vezúv lábához készül.

De biztos vagyok abban is, hogy kedvenc Cilento-regényem, a Lisario, avagy a nők végtelen gyönyöre (Lisario, ovvero il piacere infintio delle donne) szintén sikeres volna itthon – egy igazi női regény az alávetettség és a szabadság drámai játékáról, melynek díszlete a barokk Nápoly, abból a korból, amikor a spanyol alkirályok irányította főváros Párizs mellett Európa nagy kulturális központja volt. Csupa chiaroscuro az a Nápoly, csupa fény és árnyék, ragyogás és fekete sötétség, nyers test- és húskultusz, mellette misztikus spiritualitás, ragyogó paloták és egymásba préselődő sikátorok, a felvilágosodás észt dicsőítő filozófiája és érzelmektől hevített opera. Mintha Caravaggio, Gentileschi, Ribera és a nápolyi barokk kismestereinek félelmetes és fenséges világa kelne életre a regény lapjain.

Nem Cilento az első írónő, akit elbűvölt ez a múlt, aki visszaálmodta magát abba a korba, hogy hajdanvolt és ma élő nőkről szólhasson olvasóinak. A hazájában különös karriert befutott, az ezredforduló óta mind ismertebb és olvasottabb Anna Maria Ortese a kilencvenes években már rátalált a barokk városra, s Fájdalmas dalú pinty (Cardillo addolorato) című kései remekművében megépítette a maga majdnem giccses tizennyolcadik századi Nápolyát, melyben három külhoni fiatalembert varázsol el, szédít meg ez a rokokó porcelánvilág és annak az északiak számára egzotikus hölgyei. Pedig Ortese, bár maga nem itt született, igazán nem vádolható azzal, hogy a városnak csak a fényeit, az arisztokratikus csillogását ismerte volna. Sőt! Ha van valaki, akit a Ferrante-regények előképeként említhetünk, az pontosan ő. A második világháború után Nápolyról írott neorealista novellái A tenger nem mossa Nápolyt (Il mare non bagna Napoli) címmel méltó párjai a kor társadalomkritikus nagy olasz mozijának. A rövid történetek a szegénység, az ínség, a kisemmizettség érzékeny krónikáiként egy olyan világról tudósították a korabeli olvasót (és adnak hírt a kései utódoknak), amiről nem igazán volt illendő addig beszélni a polgári nappalikban. Olyannyira kellemetlen volt a tükör, amelyet tartott, hogy szó szerint kiutálták a városból. Sőt, hiába nyerte el a kötet a legfontosabb irodalmi díjat, a Premio Stregát 1953-ban, Ortese életében sohasem vált olyan népszerű nagyasszonyává az irodalomnak, mint kortársai közül Elsa Morante vagy Dacia Maraini – pedig kvalitásai alapján őt is megillette volna hasonló elismerés. Igaz, a Fájdalmas dalú pinty nagy siker lett, de ezzel sem közelíthette meg a nagyokat, s csak halála után, az utóbbi bő évtizedben alakult ki kultusza, komoly recepciója. Minden bizonnyal ezért is lehetett, hogy bár a másik két írónő megérkezett Magyarországra, ő teljesen ismeretlen maradt.

A szociálisan érzékeny, társadalomkritikus írónő szerepe korántsem a huszadik századi nagy kataklizmák gyümölcse a Vezúv lábánál. A modern, polgári Nápoly, az olasz egység után magát újjászervező egykori főváros és királyi székhely, immár csak vidéki nagyváros nyüzsgő szellemi pezsgésének egyik főszereplője is egy hölgy volt, Matilde Serao, aki újságíróként vált a korszak fontos megörökítőjévé, sőt, férjével együtt több újságot is alapított (melyiket milyen sikerrel), köztük a ma is a város napilapjaként működő Il Mattinót. Meglehet, a nincstelenek külvárosaiban a nők társadalmi szerepei, életlehetőségei valóban borzalmasan korlátozottak voltak, s a nagypolgári kultúra kínált arra lehetőséget, hogy egy asszony a férfiakkal egyenrangú szerepet vigyen.

Ahogy száz évvel korábban, tehát épp a fent emlegetett barokk- és felvilágosodáskori Nápolyban is aktív részese, sőt formálója volt a város életének néhány hölgy. Közülük is a leghíresebb a tragikus sorsú Eleonora de Fonseca Pimentel, a Rómában született, portugál származású költőnő és forradalmár, aki a Partenopéi Köztársaságért áldozta életét. Micsoda regény már maga az élete is! Született róla történelmi regény, címe Ami a semmiből marad (Il resto del niente), Enzo Striano írta a nyolcvanas években, s ha nem is olyan jó olvasmány, mint a Lisario vagy a Cardillo addolorato, újabb bizonyíték, hogy mennyire érdekes e korszak az ezredvég Itáliájában. A művelt fiatal leánynak borzalmas magánélet, zsarnok katonatiszt férj jutott, akinek erőszakossága miatt többször elvetélt, egyetlen megszülető gyermeke korán meghalt, viszont a fények századának Nápolyában befogadta a szellemi élet, sőt, a reformokkal, a felvilágosult abszolutizmussal barátkozó királyi udvarba is bejáratos lett, a királyné (Mária Terézia húga) könyvtárosaként kapott állást, évjáradékot, filozófusokkal, szabadkőművesekkel barátkozott, Voltaire-rel levelezett. A franciaországi események viszont szembeállították patrónusával, kivált, mikor annak nővére a vérpadon végezte; Eleonora viszont a jakobinusok híve lett. A párizsi mintára megszülető Partenopéi Köztársaságban újságot szerkesztett, élénken politizált, így a bukáskor nem kerülhette el a bosszú: kivégezték. Meglehet, nem hagyott maga után akkora életművet, hogy az irodalomtörténet fanatikusain túl érdekes volna a mai olvasónak, viszont élete, alakja ma is elevenen él a város kollektív emlékezetében. Nélküle, Matilde és Anna Maria nélkül nem születhetett volna meg Lila és Elena sem.



Az esszé szerzőjéről
Puskás István (1972)

Italianista, műfordító, 2017-19 közt a Római Magyar Akadémia igazgatója, jelenleg Debrecen kultúráért felelős alpolgármestere.