Vergilius és Giacomo Leopardi egymástól pár méterre alussza örök álmát az örökké zsibongó Nápoly egyik csöndes szegeltében; sem a helyiek (akik babonás tisztelttel viseltetnek a nyughely iránt), sem az egzotikum élményért a Vezúv lábához özönlő turista milliók nemigen zavarják csöndjüket. Ha csak ez a két költő járta volna az öböl partját, merengett volna itt a tenger kékjébe, a vulkán magasára, s más miatt nem szerepelne neve az irodalom nagy könyvében, már akkor külön fejezetet érdemelne a város.

Aki ide eljön, az bizony zarándokol, hogy a Posillipo domb oldalában kapaszkodó kis park nyugalmában lerója tiszteletét előttük. A teraszokról pont arra a panorámára lehet visszanézni, amit a tájképeken és a képeslapokon látni, az öböl karéja, fölötte a vulkáni kúp, a vízen hajók jövés-menése, baloldalt pedig a Város esztétikus káoszban egymásra tömörülő, egymást nyomó-tapodó épületei, az igazi ember-dzsungel. Innen nézve alig emelkedik ki belőle Szent Elmo erődje, s a Castel dell’ Ovót is keresni kell a tekintetnek, mely sziklán gubbasztó sirályként dacol a hullámokkal az öbölben, az odalent fülsértően harsány zajongás ide épp csak zümmögésként, tenger-morajlásként ér fel. Kell ennél alkalmasabb hely az örök nyugalomra, pihenésre?

Mikor Vergiliust a hagyomány szerint ide temették, még egy nyüzsgő út kapaszkodott itt, hogy a sír-kolombárium mellett eltűnjön a hegy gyomrában, a polgárháborús időkben vájt, és egészen a századfordulóig használt (jó kétezer évig!) alagútban, hogy jelentősen lerövidítse a távot Neapolis és Puteoli, a római flotta legfontosabb kikötője között. A rómaiak nekropoliszai utak mellett emelkedtek, ma már épp csak elképzelhetjük, fantáziánkban újraépíthetjük azt a látványt, ami a városokba tartó utast kísérte hosszú kilométereken át (vessünk egy pillantást Piranesi barokk rajzaira, hogy ellóduljon képzeletünk). Ahogy a birodalom kimúltával az utak elnéptelenedtek, nem csak az élők, de a holtak városai is leomlottak, elcsendesedtek, az európaiak pedig a templomok közelében, szentelt földben igyekezték kivárni a feltámadást, míg a modern korban közegészségügyi és városrendezési kérdéssé nem vált a temetkezés.

Vergilius sírja nem valószínű, hogy azért maradt fenn a középkorban, nem azért élte meg a humanizmusban újraéledő kultuszt, mert Nápoly lakosai kifinomult irodalmi műveltséggel őrizték a latin poéta örökségét, hanem mert a messze elkígyózó emlékezetben, a világ talán legbabonásabb városában a hajdani poéta alakja mágussá mitizálódott, afféle pogány védőszentté, akinek jóakarata tartja életben a várost. Ő vájta egyetlen éjszaka a vulkáni tufába az alagutat is.

Hogy Nápolyt megértsük, hogy ne mosolyogjuk meg okos, felvilágosult fejünkkel a hiedelmeket, melyekbe lépten-nyomon belebotlunk mind a mai napig, nem csak az utcákon, de még az irodalmi emlékezetben is, gondoljunk egy percre bele abba a sajátos létállapotba, amiben ez a város éli az életét évezredek óta. Egy vulkán tövében, sőt, részben egy magma-tavon lebegve, a tenger ezer lehetőséget kínáló halálos ölelésében, egy vékonyka földsávra zsúfolódva, feltorlódva a dombok, hegyek oldalába. És mégis, bármilyen veszedelmes e hely, hiába tudni, hogy emberi léptékkel talán sok idő múltán, de mégis valamikor el kell jönnie a pusztulásnak, hiába a halál, az elmúlás, a végesség örökké lengő szellője, hiába a Végzet állandó jelenléte, mégis valami megmagyarázhatatlan dolog itt tartja az embert, és arra készteti, hogy pont itt akarjon hajlékot építeni, utódokat nemzeni, úgy tenni, mintha a jövő nem a biztos vég volna.

Még jó, hogy szentektől, mágusoktól igyekszik kirimánkodni: minél tovább tartson az itt töltött élet kegyelmi állapota (Diego Maradonának utcai oltárai állnak). Mi mást is tudna tenni, hisz egyértelmű tapasztatlat, hogy Isten akaratát, a Természet törvényeit felülírni nem tudja, esetleg megpróbálhat imával, varázslással hatni rá A nápolyi tudja, hogy a világ teljességgel közönyös az ember iránt, ha csak megrázza magát, lesöpri magáról, mint kutya a bolhát. Ez a város az emberi létezés legszebb metaforája. Csoda, hogy imádják a művészek?

Legalábbis legyen ez a mitikus magyarázat, gondoljuk azt, hogy ezért jött ide lakni Giacomo Leopardi is, az olasz és az európai romantika egyik legnagyobb lírikusa. Tavaly volt kétszáz éve, hogy az olasz költészet egyik legfontosabb szövegét, a Végtelent megírta; az egész ország együtt ünnepelte ezt a pársoros csodaságot, amibe tényleg bele van hajtogatva, akár egy szelencébe, a világ végtelenje, és a szelencét tartó emberi kéz tragikus végessége is. Míg a XIX. század elején egész Itália a nemzetegyesítés lázában égett, ez a csodagyerek, grófi sarj, a családi palotában, az Adriának tartó dombok egyikén épült kisváros, Recanati csöndességében az élet örök tragédiáján elmélkedett, a magányosság, pontosabban az egyedüllét és az elmúlás kikerülhetetlen, kijátszhatatlan törvényén. A könyvtárban, a könyvekben talált magának barátokat, társakat, mivel beteges teste, görbülő háta, gyertyafénynél romló szeme és éles elméje nemigen talált társaságot. Így talán nem is csoda, hogy saját korára, sőt az emberi történelemre nem tudott nem saját vesztébe tartó hanyatlásként tekinteni. Versei arról a világról szólnak, amit a klasszikusokkal folytatott beszélgetésekből leszűrt és amit a palota ablakából látott. A Leopardi-házba látogatót szíven üti ez a szűkösség, a verssorokban rögzített határok. A palota előtt terecske kúttal, a szemközt álmos házsor, a palota mögötti parkból kitáruló táj a szemközti lakás dombokig ér. Fölöttük a közeli tenger ígérete az égre tükröződő kékségben.

Az irodalomtörténeti konszenzus szerint az apai zsarnokság és a vidéki csönd elől próbált újra és újra megszökni, na meg azért, hogy gondolatainak, költészetének olvasót találjon. Hiába, mert ahogy az lenni szokott, gondolataira, művészetére éltében – amikor körülötte szinte mindenki a szebb jövőről álmodott, s annak ígéretétől felvillanyozva lelkesen ügyködött egy új világ, a Haza megteremtésén – nemigen volt vevő az irodalmi élet, az irodalmi nyilvánosság. A közízlés nem volt vevő a minden sorból áradó kételyre, borúlátásra. Leopardi a világ csavargóinak menedéket adó kikötőben, Nápolyban állapodott meg, hogy gyönge egészségét itt próbálja erősíteni, s az itteni pezsgő kultúrában próbáljon helyet találni magának. Abban a városban, ami tehát lehetetlenségével, végzetszerűségével, fenségességével épp megfelelő tere volt Leopardi életről összerakott tapasztalatának. Legalábbis ez az irodalomtörténet bevett magyarázata. Hogy mik vezették ide valóban, hogy mi más tartotta itt a városban, arról manapság egyre többet tudni. Menekülés, rejtekezés volt nápolyi tartózkodása, ez kétségtelen, de nem csak a száműzetés keserű kenyerét ette itt a költő, hanem úgy tűnik, itt talált olyan barátot, s olyan intim közeget, amiben nem kellett vágyaival küzdenie.

Ahogy a mi Márainkat sem annyira a város atmoszférája, a költőien megélhető élet hozta Posillipóba, épp a sírok parkja fölötti dombra, hanem igencsak praktikus okok: feleségének nagybátyja, aki egy dél-olasz internátló táborban élte túl a vészkorszakot, itt dolgozott a szövetséges hadsereg segélyszervezéténél, ő tudott nekik meghívó levelet szerezni, s itt tudott a rokonoknak szállást adni. De a San Gennaro vérét olvasva ugyan kit is érdekeljen ez? Ami számít, hogy megszületett itt egy olyan próza, amit bizony még a nápolyiak is számon tartanak, s befogadták kultúrájukba a regényt és szerzőjét.

A kikötő évezredes olvasztótégelye szívesen látta, látja mindig is az idegent, jöjjön akár Firenzéből, mint Boccaccio, Velencéből, mint Casanova, netán Párizsból, mint Stendhal és Dumas, vagy a messzi északról, német földről, mint Goethe, netán Skandináviából, Angliából. A barokk óta különösen nagy volt itt a külföldi a művészek jövése-menése, hiszen Nápoly az európai kultúra – kivált az opera, az építészet és a festészet – egyik fővárosa volt, sőt Stendhal szerint Párizshoz mérhető nagy központ.

A híres-hírhedt Casanova egyik legbizarrabb, ha nem a legbizarrabb gáláns kalandja esett meg itt egy anyával és a lányával. De ő az, aki Emlékirataiban beszámol arról a világvége-várakozásról, amiben a város élt 1760 telén, várva, hogy beteljesedjen a jóslat, miszerint azon a télen Nápolynak a vulkán kitörésében el kell pusztulnia. Persze ő is belevetette magát a nápolyi nemesség haláltánc-kavalkádjába, hogy a városban és a környező villákban orgiákba fojtsák minden félelmüket.

A messziről, az Alpokon túlról érkezők jobbára a Grand Tour divatjának hódolva vendégeskedtek itt.  Volt, aki aztán olyan szoros szálakat alakított ki, amilyeneket csak egy idegennek lehet. Minden vendég közül talán az idősebb Alexandre Dumas került legközelebb Nápolyhoz, többször és hosszasan időzött itt, nem csak turistaként járta, de meg is élte negyedeit – melyek szinte mind külön kis városok –, utcáit, közülük is a Via Toledót, ahol összetalálkoznak a szegények lakta Quartieri Spagnoli labirintusa s az arisztokraták palotái, és melynek végén a királyi palota áll. Írt is sokat élményeiről, közülük magyarul sajnos csak a Luisa San Felice olvasható. Pedig novellái egyszerre romantikus egzotikumként színezve és realista pontossággal megrajzolva mutatják be Nápoly korabeli életét és legendáit. Dumas oly mély ismerője lett a városnak, hogy amikor Garibaldi tábornokaként 1860-ban ide érkezett, a vezér francia harcostársát és barátját nevezete ki az ásatások és múzeumok biztosává, sőt főszerkesztője lett a L’Indipendente című lapnak is. A három testőr és a Monte Christo grófjának írójáról itthon végképp nem köztudott, hogy aktív szerepet vitt az olasz egységért vívott harcokban, mely történelmi események megítélése, értelmezése manapság igencsak megosztja Itáliát, illetve a történelemkönyvekben rögzítettekhez viszonyítva mára igencsak árnyalt, és messze nem egyértelműen pozitív kép él a korszakról.

Nem csoda hát, hogy a kortárs olasz irodalom is sokat foglalkozik vele. Izgalmas ellentörténelmek, kiváló regények és elbeszélések sora született az utóbbi két évtizedben többek közt Giancarlo De Cataldo (I traditori), Vincenzo Consolo (Il sorriso del marinaio ignoto), Valerio Evangelisti és Antonio Moresco (Controinsurrezioni), Luigi Guarnieri (I sentieri del cielo) tollából. A jobbnál jobb prózák közül magyarul csak Umberto Eco A prágai temető című kései remekműve olvasható. (Szerintem a nagy mester egyik legsikerültebb regénye, a Foucault-inga párja, bár nem éri el annak kimagasló színvonalát.) Az igazi ecoi labirintus, amivel betelepíti a XIX. századi európai történelmet, egy hosszas epizód erejéig elkanyarodik a Risorgimento harcaiig, Garibaldiig és Dumas-ig is, hogy felfedje, a nagy mítoszok mögött is mindig gazdasági érdekek és hatalmi játszmák húzódnak. Eco A prágai temetőben, az olasz szabadságharcok és Alexandre Dumas kapcsán is arról beszél, hogy örök szükségletünk a mítosz, az Elbeszélés, hogy történetté oldjuk mindazt, amit megcselekszünk, hogy értelmet és célt adjunk annak, amit teszünk.