Mikor az Idegen Itáliát járja, lépteit, tekintetét írók, költők irányítják, sustorognak a fülébe, arra menj, erre kanyarodj, ezt vedd észre, azt így lásd vagy épp amúgy. Goethétől Dan Brownig harcolnak bennünk azért, hogy a maguk képére formálják bennünk a tájat, a teret. Minket magyarokat Szerb Antal is vezet, milyen jó nekünk! Hisz olyan látványokat kapunk, amilyeneket más náció nemigen (hacsak nem olvasta fordításban az Utas és holdvilágot, de olyan erős biztos nem lesz a hatás, mint amilyennel ránk van).
Rómában bennünket Mihály vezet el az Ostiense vasútállomás mellé, Cestius piramisának tövébe, oda, ahol a császárkori városfal fut, elválasztva a belvárost a külső kerületektől, annál a kapunál, ahonnan ezer évek óta a tenger felé, a tenger felől közlekednek a rómaiak s az utazók. Ezen a se itt, se ott helyen földelik el vagy kétszáz éve azokat, akik nem nyugodhatnak megszentelt földben, a nem katolikusokat. A temető köztes hely, Foucault heterotopiának mondja, olyan helynek, ami minden más hellyel kapcsolatot tart, amiben minden más hely benne van, ahonnan minden más helyre futnak szét a szálak. Ezek a szálak igazából történetek - teszem hozzá, miközben most ezerötszáz kilométerrel arrébb felveszem a fonal végét - melyek a temetőben nyugvókhoz kötődnek, krónikák, naplók, memoárok, mesék; van, aminek minden epizódját ismerjük, van, ami kötelező olvasmány, vannak titkos, elsuttogott szavak, és van, ami csak egyetlen név.
A nem katolikusok temetőjének történetei a világ sok-sok nyelvén szólnak, az innen kitekergő szálak beszövik az egész bolygót, itt, ahol mindenki idegen, mindenki otthon is van. Itthon vagyunk mi is, hisz magyar szó is hallatszik a bábeli zűrzavarban (hogy kié, az maradjon titok addig, amíg el nem jutsz ide, Kedves Olvasó). E sok hang-fonál közül vannak bizonyosak, melyek fel is fénylenek vibráló fénnyel, amelyeket nem lehet nem észrevenni. Nekünk ilyen hát az, amelyet Mihály-Antal hagyott hátra, s amely a halál és az érzékiség fantáziáit hímezi a tájba, hímezi szívünkbe-lelkünkbe. Az angolok és nyomukban akár mi is, két immár örök ifjú ember hívására jönnek ide – Mihályt is ők hívták, legalábbis az ő hangjukat is követte. Az egyik a cinterem felső karéjában, a fal tövében nyugszik, sírköve a ciprusok árnyékában, az örökké virágzó bokrok takarásában szolgál az emberi múlandóságra fittyet hányó macskák fekhelyéül. Percy Bysshe Shelley keresve se találhatott volna magának romantikusabb nyughelyet (a tengerbe fulladt ifjú testének hamvai nyugszanak itt, a máglyáról kimentett szívét Mary magával vitte haza, Angliába, a sírba is). A nagyszerű poéta egyike volt az Itáliát elözönlő angoloknak, akik egy vágyképet kergetve itt akarták beteljesíteni fantáziáikat, Árkádiát, az Aranykort keresték a civilizálatlan, barbárul egzotikus és esztétikus mediterrán tájban, a költőien fenséges romok közt akartak megélni egy álmot, vágyaikat úgy akarták beteljesíteni, hogy magukévá teszik az idegen országot.
A másik fiatalember egy füves tisztáson alussza örök álmát, a piramistól nem mesze. Különc sírja Mihályt teljesen elbódította, azon is azt a kérdést olvasta, ami egész idáig űzte Budapestről: vagyok-e én, lehetek-e én? (Mikor Mihály római bolyongásait követem, mindig eszembe jut, mi lett volna, ha pár évvel korábban veszi a bátorságot az utazáshoz, s összefut Mattia Pascallal, akit hasonló gondolatok hoztak ebbe a városba.) Ez a másik angol John Keats, ő itt hunyt el, Rómában, méghozzá a Piazza di Spagnán, a nagy lépcső jobb sarkában álló házban, ami akkoriban szerény fogadó volt, ma a város, s így az egész világ egyik legdrágább ingatlana. Míg Shelley számomra igazi emlékmű, ércnél maradandóbb, az biztos, de nem igazán hallom a hangját, Keats most is itt duruzsol, mögöttem gubbaszt a könyvespolcon, igaz, ezt Dan Simmonsnak köszönhetem, a Hyperion-énekek tetralógiának. Mióta olvastam, ha Keats sírjánál állok, akár tűző napon, akár szitáló esőben, mindig rávetül a sci-fi eposz fenséges szörnyetegének, a Shrike-nak rettenetes árnya, és a kő mögött nem csak a költő csontjai nyugszanak, de benne él a Keats nevű mestereséges intelligencia is, Simmons teremtménye.
Az idáig kóborló utazók közt a németek Goethe Római elégiáinak a temetőt megverselő sorait is hallják susogni az örökzöld levelek közt; de nem csak a szavak, a kő is ide köti Goethét: fia, August is itt nyugszik. De itt van eltemetve az amerikai beat költő, Gregory Corso (olasz bevándorlók gyermeke), és a számomra sokat nem mondó dán, orosz, ausztrál, skót költők, diplomaták, tudósok, gyerekek, hajadonok és feleségek, katonák, szobrászok, festők igazi Haláltánc-kavalkádja. (Az orosz romantikus festővel, Brjullovval s kivált a nemrég eltávozott Jannis Kounnelissel való találkozás azért felidéz erős képeket.)
Az olaszok közül viszont három itt nyugvó férfi, két író és egy filozófus történetei annál fontosabbak számomra. A sok külföldi között mind a mai napig temetnek itt olaszokat is, méghozzá egészen kivételes alakokat, gondoskodva arról, hogy a Testaccio-temető ne csak a külföldiek zarándokhelye legyen, hanem a helyi emlékezésé is. Ekként a külföldiek senki-szigete saját föld lesz, anyaföld, otthon marad. Tavaly itt nyert nyugalmat hosszú, termékeny élete után Andrea Camilleri, akinek Montalbano felügyelőt és Szicíliát köszönhetjük - az olaszok és mindenki, aki olvasta a krimiirodalom egyik legszerethetőbb nyomozójának viselt dolgait. Magyarul alig pár kötet jelent meg, dehát Camilleri művei szép példái a fordítás lehetetlen művészetének, annak, ahogy egyik nyelvről a másikra elvész a só és a bors – mert Camilleri nem csak a szicíliai embereket, a tájat formálta meg kicsit sem giccsesen, nagyon is kritikusan, de mégis nagy-nagy szeretettel, hanem a helyi nyelvet is az olasz irodalom részévé tette, tudva, hogy csak így lehet a lehető legkisebbre csökkenteni a hatalmas távolságot a sziget(ország) és a nagyvilág (értsd Itália) között. Ezeket a nyelvi viszonyokat, a helyi ízeket pedig magyarra átültetni képtelenség.
Ugyanezért nem szólalt meg még magyarul egy másik itt nyugvó író mesterműve. Carlo Emilio Gadda, regénye, a közvetlenül a második világháború után írt „Merulana utcai csúf esetet” az egyik nagy kedvenc Róma-regényem (a cím is csak nyers fordítás, amiből épp a római íz hiányzik). Senki nem vette eddig a bátorságot, hogy ezt a római és más dialektusokból, szlengből és az irodalmi nyelvből szőtt metszően ironikus, hetven év után is eleven, szinte posztmodern textust újra alkossa (néha-néha megkísért a gondolat, de egy hasonló vállalkozásom inkább kudarca, mint sikere, őszintén megmondom, elriaszt).
Hasonlóképp ismeretlen nálunk a temető jobb sarkában nyugvó Antonio Gramsci is. A marxista filozófus életműve jól el van dugva sok méltán feledett társa között, ám őt igazán érdemes volna leporolni, elővenni, és magyarul is elérhetővé tenni börtönnaplóit legalább. Meglehet, majd’ száz éve halott már, de a marxizmus sémáit meghaladni akaró radikális gondolataiból sokat lehet tanulni, igazán érdemi vitákat lehet vele folytatni arról, mi is a kultúra és az értelmiség szerepe a (nyugati) társadalomban.
Ezért tartotta őt az eretnek Pasolini is szellemi atyjának. Az egyik nagy versét épp e helynek szentelte, címe a sírfelirat: Gramsci hamvai. És nem véletlen, hogy lefotóztatta magát itt a temetőben, a sír előtt fejet hajtva. A filmes szemmel látó író nem véletlen állította be itt és így magát. Elzarándokolt a Mester sírjához, kitette kettejük viszonyát a mi tekintetünk leleplező erejének, kitakarta magát azon a fotón, ahol a kamera és a néző csak a tisztátalan kutakodó, leskelődő tekintet lehet, amely meglesi kettejük intim viszonyát. Spektákulumot rendezett e viszonyból Pasolini, képben mondta el nekünk, mit is jelent számára Gramsci. A jelenethez a temető, a belváros és a külváros határán, a városfalnál elterülő, nem katolikus temető köztes, se itt, se ott földjét választja, a médium pedig a fotó időn kívülisége, ezzel üzen, hogy ő sehol nem áll, úgy van otthon a világban. Ezt a jelenetet egy másik eretnek, egy újságíró, Roberto Saviano állította újra színre pár éve a Gomorra lapjain; mielőtt nekikezdett a Camorra dolgait leleplező műve megírásának, elzarándokolt Pasolini sírjához a messzi Észak-Kelet Olaszországba, Casarsába. De ez már egy másik városig, a Nápolyig visz minket... majd legközelebb.
