Valamikor valakik – tudjukkik – azt mondták, hogy a 2020-as évek a járványok és a háborúk évtizede lesz. Ebben, közeledve a dekád feléhez, nincs miért kételkednünk: igen, a 2020-as évek a járványok és a háborúk évtizede. Nem elég, hogy Kelet-Európa és a Közel-Kelet háborúzik, lassan Kína is fog Tajvanért nacionalizmusból és az akadálytalan Csendes-óceánra és általában a világtengerekre jutásért – és épp csak feledni kezdjük a Covid-19-et, és máris aggasztó hírek jönnek a majomhimlőről.

Franciás nyaram volt, több francia vagy franciás szerző művét olvastam, valójában Michel Houllebecq Megsemmisülés c. regényével gondoltam foglalkozni, de felbosszantott, hogy feldob egy labdát és nem üti le. A sokszáz oldalas után rövid könyvvel gondoltam letudni a penzumot, így került elém Zadie Smith karcsú kis esszékötete, a Sugallatok (Intimations). Új vagyok Zadie Smith-ben, a nyár elején olvastam egy esszéjét a The New Yorkerben, az felcsigázott, a Sugallatok a Covid-érába röpített vissza, azzal a különbséggel, hogy Smith Manhattanben töltötte a könyvből kihüvelyezhetően a pandémia elejét, magam pedig Kolozsváron. Zadie Smith szépírói munkásságát eddig bűnös módon negligáltam, bár a nevét és korfekvését ismertem, de ígérem, bepótlom, kedvet kaptam. Zadie Smith 1975-ös születésű angol író, angol apa és jamaikai anya gyermeke, Cambridge, Angliában tanult – azért a pontosítás, mert Cambridge, Massachussetts az a Harvard vagy az MIT – több könyve jelent meg magyarul, nyelvművész, életét London és New York között osztja meg, Amerikában irodalmat tanít.

Zadie Smith az esszé Montaigne-en alapuló klasszicitását kedveli, apró élettényekből gördül a fennebb meghatározások, lepárlások, ráismerések felé. Zadie Smith azon a környéken töltötte a járványt, ahol egykor magam is laktam, visszajártam sokáig, a West Village környékére lövöm be elejtett megjegyzéseiből lakhelyét, hogy ott van a White Horse Tavern, egy kocsma, ahová már Dylan Thomas is járt, nem csak Bob Dylan. A Perry Street, négyemeletes, kis előkertes, elegáns, felső középosztályi környék, már rég vége a felhőkarcolók világának, és itt még mindig nem kezdődött el a déli, a Tribeca utáni újabb felhőkarcolós környék, ahol a világ pénzforgalmának dandárját intézik. Erre ér véget a kelet-nyugati (crosstown) Bleecker St., a Greenwich Village-i éjszakai bárok környéke, és erre a dolgok mindig egy kicsit korábban vannak, mint másutt a világban. Kolozsvárott például mindig inkább később vannak a dolgok, pedig már az sem az a társzekeres, pohárszéken porcukrot málló dióskiflis világ, ahogyan azt az erdélyi remekírók, vagy, újabban, Tamás Gáspár Miklós elmesélte. Noha már 2018 nyarán kényszerűen felhagytam az életvitelszerű kolozsvárisággal, a járvány első hullámának bő három hónapját ott töltöttem. Az utat oda vonattal tettem meg, nem tudom, most milyen, bár azóta rengeteget javult a MÁV és a CFR (ejtsd: csefere), de még akkor a Püspökladány és Nagyvárad közötti 70 kilométer három órát vett igénybe – bevárni valami debreceni személyt, mozdonycsere, határ, tökölés, rettenet –, sokszor volt, hogy az étkezőkocsiban utazva néztem, hogyan szaladnak a fák. A járványügyi átköltözés is hasonló vonatút volt, az étkezőkocsiban hallottam, ahogy két, ausztriai síhelyen dolgozó román pincérnő azt mesélte a pincérnek, hogyan rakták ki őket a súlyosan érintett kleine Hüttéből. Romániában kedvencem a járvány idején az volt, hogy a kormány elrendelte, mintegy hangulatjavító intézkedésként, hogy a városokban minden jelentősebb sarkon posztoló rendőrautó mintegy csengő-bongó Tivoliként délután és este több alkalommal játssza el az Ébredj román! kezdetű helyi himnuszt. Ebben eddig semmi érdekes, ilyen bornírtságokhoz mi, anyaországi magyarok is erőst szoktatva vagyunk. Az viszont unikum, hogy Bukarestből elindult egy online népmozgalom, hogy a rendőrautók tartsák meg ugyan muzsikálási jószokásaikat, de mégse a himnuszt játszák, hanem a Bee Gees együttestől a Stayin’ Alive-ot.

Kevés dolog van távolabb Kolozsvártól, mint Manhattan. A londoni írónő 2020. május 31-én zárta kéziratát, tehát a járvány első hullámának végén, mikor tettestársaimmal magam is nagyjából befejeztem a Vírusnapló című, Sükösd Miklós által kezdeményezett, előbb a közösségi médiában, később kötetben is megjelent észrevételfolyamunk első részét. (Szomorú, hogy az első, prémium olvasónk és kommentelőnk, Marx József filmproducer, korábbi stúdióvezető, esztéta és Jancsó Miklós Eckermannja a könyvmegjelenést már nem élte meg.) Manhattan az Manhattan: minden korábban van – de erről esett már szó. Zadie Smith a Lolitáról ír a Covid alatt, „ajtót mutat az arctalan freudistának”, levetkezi az „internalizált mizoginiát”, szabadság és unortodox feminizmus árad szavaiból, tudja, hogy „tulipánt ültetni kreatív tevékenység” és megírja, hogy az „írás a kontrollról szól”, és a creative writing kurzus helye a Bölcsészkaron lehetne akár az Élménykontroll Tanszék is. „Minden egyes regény, amit az ember elolvas (nem is beszélve arról, amit ír), legalábbis ajánl egy elméletet arról, hogy mi a legjobb viselkedés bizonyos esetekben, és ha elég sok regényt olvas el az ember, akkor legalábbis lesz egy jó nagy repertoárja a lehetséges viselkedésekből.” Amerikát keményen sújtotta a vírus, és Z. Smith megfigyelése szerint „a New York-i kerületek vírustérképe úgy lesz egyre pirosabb, mintha a színárnyalatok nem a fertőzések és halálozások számát jeleznék, hanem a jövedelmi kategóriákat és a középiskolák minőségbesorolását”. (Szerencsések vagyunk, hogy nálunk ez a besorolás egyre javul, úgy a tantestületi, mint a belügyi vonalon.) „A halál eljött Amerikába” – írja, és Coumo kormányzó szerint különböző entitások „úgy licitálnak az életmentő berendezésekre, ’mintha az eBay-en lennének’ – négy év előtti itteni létezésünkre emlékezve: lásd, mint fent. Zadie Smith ír a banánkenyér-sütés szenvedélyéről, az otthonába szorult ember beszorulásáról az erődként tételezett nappaliba, és ezt az érzést Kolozsváron és Budapesten is érzékeltük, tudtuk: kovászt tenyésztett boldog és boldogtalan és a kovász volt a Covid tamagochija; etette élő és haldokló, mint a veszettfene. És átcsap time managementbe és esztétikába, „nincs nagy különbség a regény és a banánkenyér között”. Zadie Smith „szenved, mint Mel Gibson” egy Jézus Krisztusos mémben, és mikor „globális szar kerül a palacsintába”, ír egy tizenhét éves lányról, aki a karantén idején nem mehetett el otthonról a haverokkal bandázni, és ez azsúrban van azzal a GenZ állítással, hogy „nem volt még a földtörténetben olyan generáció, aki ennyit szenvedett volna” (volt), mert minő gyötrelem járványszünetben pl. smink nélkül menni az utcára (hm). Az első napokban a kezére húzta a blúza ujját, mikor megnyomta a liftgombot, a passzív halálra gondol, ami olyan, mint mikor „az ágy alatt maradsz, miközben trappolnak fel a lépcsőn, vagy lefekszel a gabonaföldre, mikor a géppuskás repülőgép feléd közeledik”. Sontag szavait idézi: „a stílus annak eszköze, ahogy sulykolunk valamit”, és ez tetszik nekem, nem csak a Sontag-idézet, hanem ennek a metszően okos, színesbőrű londoni, New York-i írónőnek az az összevethető érvelése is, ahogy odaveti: „a fiatalok irigylésre méltó stílusa nem sok védelmet nyújt a katasztrófával szemben”. Hogy a Nyugat-Európában megszokott, szétterjedt jólétiség Amerikában radikális baloldaliságnak minősül, hogy minden vírus, a rasszizmus vírusa ellen is szükség van a 2020-ban megismert szóra, a „nyájimmunitásra”, hogy mennyi ideig kell egy rendfenntartó erő (M. Nagy Miklós így fordítja a law enforcement agency amerikanizmusát, én jobban szeretem magyartalanabb tükörfordítással jogbetartató ügynökségnek hívni) tagjának egy színesbőrű ember nyakán térdelnie, hogy az illető életét vessze – a hamis húszdollárossal fizető George Floydot megölő Derek Chauvin (beszélő név a magyarban) rendőr esetét is említi. A füzetnyi kötet címadó, utolsó írása már nem is annyira Montaigne, mint La Rochefoucauld, maximák, rövid, velős kisesszék, ahol arról beszél, hogy az előítélet akkor a legveszélyesebb, mikor nem perszonális, hanem a rendszerek immanens része, idézi a 18 éves római olimpiai bajnok Cassius Clay, az ökölvívóból lett nehézsúlyú profi császár bokszoló, Muhammad Ali hatvanas évek végi, megvilágító erejű tőmondatát is: „Egyetlen vietkong sem nevezett soha niggernek”.

*

Zadie Smith idén májusi, még a tanévzárás előtti, a The New Yorker akkori számába írt esszéje fontos elméleti adalék az idei amerikai egyetemi anticionista/antiszemita diáktüntetés hullámához. Olyan elitegyetemeken zajlott keserves lázadás, mint a Harvard vagy a Columbia, több helyen a rendőrségnek kellett folyamatos jelenléttel és közbeavatkozással szimulálni a rendfenntartás látszatát a rémületes, 2023. október 7-i pogrom utáni izraeli ellencsapást követően, mely szintén borzalmas és rémületes volt/van/s láthatóan lesz, és egyre inkább látszik, hogy a gázai háború legfőbb célja Bibi Netanjahu miniszterelnök hatalomban tartása. Utóbbi sokat elmond korunk autokrata vezetőinek elszántságáról a hatalom megtartását és a velük szembeni igazságszolgáltatás elkerülését illetően. Zadie Smith írása sokat hozzátesz a lázadások megértéséhez, értelmezéséhez, amiből most is illetlenül sokat fogok idézni. „A diáktüntetések fontosságát a lehetőség adja a fiataloknak, hogy ragaszkodjanak egy etikai elvhez. Az emberi élet egyenlősége sosem volt magától értetődő a szegregált Amerikában. Nem volt mód ’győzni’ Vietnamban. A Hamasz nem lesz ’eliminálva’. Több mint hétmillió zsidó emberi lény él abban a medencében, ami a folyó és a tenger között van, és nem fognak egyszerűen eltűnni, csak azért, mert mások azt gondolják, hogy el kellene tűnniük. Ez csak retorika. Szavak. Lehet, hogy katartikus kiabálni őket, de alapvetően értelmetlen.

És ennél is több emberi lény van mellettük, de nem lehet nem észrevenni azt a fajta embert, aki szó szerint elfogad olyan kifejezéseket, mint ’sebészeti támadások’ és ’különleges katonai művelet’; néha rá kell nézni és gondolni kell a halott gyerekekre, elsősorban azért, hogy újrakalibrálják a valóságra az agyunkat.”

Amiről Zadie Smith beszél, az az, hogy ezt a jelenlegi helyzetet csak nehezen, és csak formailag lehet összevetni a bő ötven év előtti, hatvannyolcas diáklázadások gondolatával (leegyszerűsítő megfogalmazás). A nyugati – párizsi, Berkeley-i – diáklázadások akkor nem kaphattak antiszemita élt sehol, hiszen még létezett a kommunikatív emlékezet, sokan emlékeztek a Holokausztra személyesen. (Keleten más volt a helyzet, az 1967-es izraeli-arab háború a kommunista blokkban leginkább Lengyelországban fejtett ki hatást, a „partizánnak” nevezett Moczar tábornok „anticionista” akciója az egykor több mint hárommilliós lengyel zsidóság maradék tízezrét is kivándorlásra késztette, Izraelben ezt hívják „Gomulka-alijának”.)  Mára mindez az idő természetéből adódóan kulturális/történelmi emlékezetté lett, a náci zsidógyilkosság emléke megfakul, elmosódnak ismét határok a középkori, vallásos antijudaizmus, az Izrael állam bírálatára épülő anticionizmus és az egyszerű, törzsi és primitív antiszemitizmus között. Ebben a mai, bonyolult helyzetben mi Zadie Smith szerint a megoldás kulcsa?

„Most: például a tűzszünet.

De a politikainak van ez a természete, ahol még efféle etikai imperatívuszokat sem várhatunk, kivéve, ha előre tudjuk a politikai beállítottságát annak, aki beszél. (Hol állsz Izrael/Palesztina ügyben?”) Ezekben a megkonstruált narratívákban mindig ott van a jelszavak sora, melyek olyan frázisok, amiket nem lehet kimondani, vagy, ezzel ellentétesen, olyan frázisok, amiket ki kell mondani. Amikor ezek a szavak vagy frázisok elhangzottak (a folyótól a tengerig, egzisztenciális fenyegetés, a védekezés joga, egy állam, két állam, cionista, gyarmatosító, imperialista, terrorista), és az illető pozíciója nem megalapozott, csak akkor fog figyelmet kelteni a kérdés morálja (vagy teljesen figyelmen kívül maradni). Amit mondok, elutasítható azzal, hogy íróként viselkedem, a filozófiámat politika nélkül fejtem ki, vagy épp valami kifinomult érvet hozok föl nyelvről és retorikáról, míg mások egy véres mészárlás kellős közepén vannak. Normálisan ezek lennének a saját nézeteim, de, Izrael/Palesztina kérdésében a nyelv és a retorika mindig is tömegpusztító fegyverek voltak, azok maradtak, és remélhetőleg nem maradnak azok örökké.

Nagy megkönnyebbülés azt mondani, hogy ’nincs olyan, hogy palesztin nép’, ha szemben állnak veled. Nagy megkönnyebbülés azt mondani, hogy ’cionista gyarmatosító állam’, és elfogadni ezt a három szót mint Izrael Állam megkérdőjelezhetetlen definícióját nemcsak Benjamin Netanjahu katasztrofális vezetése alatt, de nagyon is összetett történetének egésze idején, és úgy hallani ezeket, mint az összes férfi és nő és gyerek tökéletesen kielégítő meghatározását, akik valaha születtek és éltek Izraelben.

Tegyenek abba kreclibe, ahová akarnak: ’félrevezetett szocialista, fogatlan humanista, naiv írócska, hasznos idióta, apologéta, tagadó, szövetséges, ellenző, kollaborátor, áruló, megbocsáthatatlanul gyáva’. Az a nézetem, hogy a személyes véleményemnek nincs nagyobb súlya ebben a cikkben, mint egy cső kukoricának. Az egyetlen dolog, aminek súlya van ebben az esszében, az a halottak súlya.”

Zadie Smith szóval, nyelvvel békeharcol, nem üresen és jól kihüvelyezhetően egyfajta politikai érdeket kiszolgálva, okos, mint a nap, tényleg korunk Susan Sontagja.