Szimpózium (Rachel Cusk: Körvonal)
Fotó: 1749
Szimpózium (Rachel Cusk: Körvonal)

Műfaja ellen lázadó (anti)regény, szimfónia vagy útiregény? A kanadai Rachel Cusk nagysikerű Körvonal-trilógiájának nyomába eredtünk Szirák Anna segítségével.

„Azt hiszem, a proximitásra gondolt” (10) – javítja ki a Körvonal narrátora beszélgetőpartnere tört angolságát. Ez a proximitás – melyet a repülőn ülő görög úr tévesen prolixitásnak titulál – szervezi a Körvonal-trilógia első kötetének (mely egyben a kanadai Rachel Cusk első magyarul olvasható regénye is) egészét: elbeszélője athéni utazása során útitársakkal, régi barátokkal, tanítványokkal találkozik, s beszélgetéseik végigvezetik az olvasót „a halál és a katasztrófa lehetőségein, ahogy a pap vezeti végig a gyülekezetet a purgatórium és a pokol részletein” (7). Cusk trilógiájának első része megtévesztően egyszerű, hangszíne sokrétűen árnyalt, prózája pedig minduntalan delejez.

A Körvonal beszélgetései sokkal inkább vallomásos monológok, mint teljes értékű, kétoldalú diskurzusok. A dialogosz, mely voltaképpen rétori (pár)beszéd, platóni áthallásokkal bír: olyan szereplők kapnak szót, és beszélik el önmagukat, mint Panjótisz, Pénelopé, Hrísztosz vagy Meleté. Filozofikus, megmunkált, ám töredékes beszédeik adják a mű cselekményét: kávéházak, éttermek asztalánál vagy épp az egyetemi előadóteremben ülve fejtik vissza korábbi életüket. Megszólalásaikat mintha a véletlen vagy a szereplőként is megjelenő narrátor napirendje idézte volna elő, ám éppen beszédeik egymás mellé rendelése – proximitása – éri el, hogy a látszólag laza szerkezetű, epizodikus mű regényi ívet írjon le. Szimpózium ez, melyben a szereplők egymás mellett (és tudtuk nélkül egymással is) tanácskoznak.

A narrátor, akinek neve is mindössze egyszer szerepel a műben, nem szól, vagy csak keveset: alakja mindvégig rejtve marad az olvasó és a szereplők előtt is. Annyi tudható róla, hogy regényíró, aki maga mögött hagyott egy felbomló házasságot és két felnőtt gyermeket, és a nyári egyetemre jött oktatni Athénba. Egyik elégedetlen tanítványa – akit történetesen Kasszandrának hívnak – jellemzi így: „Nem tudom, ki maga […], de azt megmondom: tanárnak csapnivaló” (162). Faye (akinek neve mintha nem is bírna igazi jelentőséggel) idegen, aki felé olyan természetességgel fordulnak a Körvonal alakjai, mintha mindig is ismerték volna. Tükrözi a másikat, számonkér, ő maga pedig megmarad vázlatos formának, körvonalnak, „amely körül minden részlet kirajzolódik, csak maga az alak marad üresen” (242).

A Körvonal elbeszélője már-már felfedhetetlenül írja bele magát a szövegbe. A váltások a narráció és a megszólalások között jobbára jelöletlenek, s a szabad függő beszéd könnyedén el is feledtetheti az olvasóval, hogy valaki más is megbújik közte és a mindenkori megszólaló között. Faye „megfigyelőként [van] jelen” (99), közvetít, de közben szervez is. Az ő keze alól kerül ki Cusk tíz elbeszélésből álló, többszólamú regénye, amelyet inkább együtthangzás, mintsem kakofónia jellemez. „Clelia a szimfóniákat szerette” (58), derül ki a szálláson talált cédégyűjteményből, és ez a myse-en-abyme árulkodik arról a rendről is, amely a Körvonal sajátja. A szöveg is szimfóniaként működik: precízen megkomponált gyűjtemény, melynek lapjain az egymás számára ismeretlen szereplők mégis találkoznak. Történeteik válaszolnak, rímelnek egymásra, és ugyanaz a szorongás rajzolódik ki belőlük: a félresiklott életúttól való félelem.

Az egymás mellé rendelt önelbeszéléseket a retrospekció motívuma szövi át. A repülőn ülő öregúr kudarcba fulladt házasságaira tekint vissza, a feminista Angelikí írói karrierjére és anyaságára. A nyári egyetem egyik hallgatójának abszurd kutyás anekdotája példázza, hogy a visszatekintés valójában rekurzió is egyben: „egyszer már vettem nekik egy kutyakölyköt, két éve, szinte pontosan olyan körülmények között, mint ez a mostani, és úgy éreztem, a tény, hogy így visszatértünk ahhoz a pillanathoz, hogy azóta sem tanultunk semmit, nagyon rossz fényt vet az életünkre” (217). Erre a pillanathoz való visszatérésre reflektál igen koncepciózusan a magyar cím is: a körvonal nem csupán a másik felvázolása, hanem maga a megtett út is. A saját magába visszatérő kör a mű szerkezetét is befolyásolja: (élet)útiregény ez, melyet a narrátor Athénba és Athénból való (el)utazása keretez.

Hiába azonban a körív alkotta rend és keret, Cusk műve egyszerre regény és antiregény is: időről időre fellázad a narratíva ellen. „Hihetetlennek tűnt, hogy haladunk” (19), írja Faye a repülőről, és ez a lineáris haladás elleni szellem tér vissza több helyütt is a kötetben. A narrátor és beszélgetőpartnerei elvetik azt a felfogást, „amely az életet fejlődésnek tekinti” (105), az egyetem egyik hallgatója pedig „kifejezetten veszélyesnek találja a hajlamot élményeink regényes feldolgozására, hiszen ez elhiteti velünk, hogy az emberi életnek van valamiféle megtervezett rendje” (142). A kör mint motívum és szerkezetvezérlő elem egyrészt csakugyan ellentmond a regény műfajához kapcsolódó egyirányú Bildungnak, másrészt magába fordulása és ismétlése mégis eléri, hogy pont az a megtervezett rend jellemezze a művet, amely ellen az folyvást felszólal.

Ez a körvonal nem csupán a rendet jelképezi tehát: ez a visszafordulás, az átértelmezés tere is. A szöveg minden rezdülése ebben a visszaforduló elmozdulásban kapcsolódik össze: a tető alól kirepülő gerle „megfordul, és bámulja a helyet, ahonnan jött” (62) – és így tesz valamennyi szereplő is. A görög úrnak többször is el kell mesélnie a házassága történetét, mire sikerül tisztán látnia azt; a narrátornak még egyszer látnia kell egy évekkel ezelőtt készült fényképet, hogy ráébredjen, boldog volt-e a kapcsolata. Angelikí regényhősnője is először menekülésként gondol a parkban kocogó nők futására, ám egy idő után „azt látja, hogy egyszerűen köröket rónak” (119). A fordulatban és a körözésben a tárgyi világ is átalakulni látszik: a narrátor szállásán kiállított hajómodellt mintha a szél dagasztaná, ám az „alaposabb szemügyrevétel során látszott, hogy a vitorlákat számtalan apró damilszál tartja” (57); az ágy fölötti portréról is kiderül, hogy a nevető férfinak nincsenek is arcvonásai, arca csupán „üres ovális folt” (65).

Cusk regényének (szó)fordulatait Kada Júlia magyar fordítása is gazdag eleganciával adja vissza. Egyetlen veszteség érezhető benne, amely nem is félrefordításból, hanem a fordítás mint ferdítés természetéből ered. A Körvonal zárlatában ugyanis a szöveg még egyszer utoljára visszatekint, átértelmez, amikor az öregúr a következőt jegyzi meg a Londonba visszautazó Faye-nek: „Ebben az esetben, közölte, aggályosan töltöm a napot. Úgy érti, magányosan” (251). A magyar változat bizonyos szempontból tökéletes, hisz a „solicitude” valóban jelent aggályt, aggodalmat, az aggályos és a magányos pedig valóban eléggé hasonlítanak egymásra ahhoz, hogy érthető legyen, miért is tévesztheti el az idegen nyelvet beszélő görög úr. Ám az eredeti angol szövegben a solicitude jelenthet törődést, gondoskodást is, és így e sor magában foglal egy olyan réteget, melynek nüansza nem marad meg maradéktalanul a magyar fordításban: mikor az elbeszélő a solicitude-ot mint gondoskodást solitude-ra mint magányra fordítja, mintha a modalitás szintjén még egyszer elfordulna attól a regényes rendtől, amely a Körvonalban egyszerre jelen van, és hiányzik belőle. Ám itt is életbe lép a proximitás: a két kifejezés egymás mellett szerepeltetése egyszersmind kapcsolódást is teremt magány és gondoskodás között.

Rachel Cusk Körvonala több mint ígéretes kezdete egy nemzetközileg is elismert trilógiának. A mű a regényt mint olyat is újraíró regény: műfajhatárokon állva képes megtartani a finom egyensúlyt; egyszerre elbeszélő szimfónia, beszédgyűjtemény és filozofikus elmélkedés. Hétköznapi szereplői a bölcsek hangján szólva idézik meg A lakoma világát, ahol egy pohár ital mellett csendül fel egy érzékeny önértelmezői szólam – amely visszafordultában a saját farkába harap.

Rachel Cusk: Körvonal. Fordította Kada Júlia. Budapest, Park, 2021.

A kritika szerzőjéről
Szirák Anna (1996)

A Debreceni Egyetem anglisztika mesterszakos hallgatója.