Susan Taubes könyve folyton elbizonytalanítja az olvasót azzal kapcsolatban, hogy hol húzódik benne a határ valóság és fikció között, a főszereplő, Sophie Blind pedig mintha a szerző homályos alteregója lenne. Az Elválás sokféleképpen értelmezhető, nehezen megragadható mű: 

szokták autófikciónak nevezni, Tove Ditlevsen, Rachel Cusk vagy Karl Ove Knausgård irodalmával összevetni, azonban rejtélyesebb s kaotikusabb annál, hogy ilyen könnyen kategorizálni lehessen.

Egyszerre memoár, tudatfolyam-leírás, generációkon átívelő családkrónika, és akkor a levél- és drámabetétekről még nem is beszéltünk.

A Magyarországon született, majd 1939-ben, tizenegy évesen Egyesült Államokba települt filozófus-író művét először is érdemes kiadástörténeti szempontból vizsgálni. Az Elválás eredetileg 1968-ban jött ki, és sokáig úgy tűnt, hogy a világirodalmi archívum elfeledett kötetei között végzi majd, míg a New York Review of Books 2020-ban újra ki nem adta, ezzel visszaemelve a körforgásba. A maga idejében viszont nem aratott nagy sikert, sőt, arról híresült el, hogy 

a New York Times ítésze, Hugh Kenner egy különösen fölényeskedő, megalázó kritikában marasztalta el. Néhány héttel később a hosszú ideje depresszióval küzdő, labilis Taubes vízbe fojtotta magát.

Hogy Kenner írásának mennyi szerepe volt Taubes végső döntésében, azt csak gyanítani lehet, mindenesetre a kritika hangnemének romboló hatása, a kritika mögött álló férfifigura, illetve Taubes öngyilkossága kísértetiesen összekapcsolódik a könyv koncepciójával. Ugyanis az Elválás többek között éppen a nőkkel szembeni igazságtalanságról, a nemi egyenlőtlenségről, a konzervatív női szerephagyományokról szól, miközben főszereplője, Sophie a mérgező családi örökségtől és az életére így-úgy árnyékot vető férfiak hatása alól próbál felszabadulni. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy Taubes könyve nem férfiellenes mű, sokkal inkább arra keresi a választ, hogyan tud férfi és nő ép ésszel, szuverén személyiségként együtt s egymás nélkül élni.

Az Elválás történetében Sophie éppen első könyvén dolgozik, hogy a fikció birodalmába menekülve könnyebben szembenézhessen zavarba ejtő emlékeivel, kétséges jövőjével, elfojtásaival, testi-lelki vágyaival – és nem utolsósorban a halállal. Az Elválásból világosan kitűnik, hogy Taubes régóta mélyen gyökerező testi-lelki gyötrelemmel vívódott, könyve pedig bizonyos szempontból tekintő pszichoanalitikus kísérletnek, önismereti kitárulkozásnak, de akár danse macabre-nak is. Egy kaotikus, allegorikus szembenézésnek a felszabadulásához és megbékéléshez vezető végső úttal, a halállal. Mert miközben Taubes csapongva meséli Sophie életét, nemcsak idősíkok, kontinensek és nagyvárosok (Budapest, Párizs, New York, Amszterdam), hanem élet és halál között is sodródik. Sőt, tulajdonképpen Sophie Blind már a könyv kezdetén halott, miután elgázolta és szerencsétlen módon lefejezte egy autó. Persze az Elválás esetében számolnunk kell vele, hogy Sophie valóságába sokszor víziószerű, szürreális epizódok kerülnek, így nem minden az, aminek látszik.

Az Elválás két nagyobb egységből és számtalan kisebb szilánkból áll össze. Az első rész kiemelt témája Sophie kudarcba fulladt házassága Ezra Blind nevű idősebb, akadémikus férjével (aki állítólag a szerző egykori férjének kiköpött mása). Sophie és Ezra házassága hazugságokon, elhallgatáson alapuló, fullasztóan hamis idill, amelynek Sophie évekig alárendeli magát: eljátssza a szabálykövető, butácska feleség szerepét, miközben idejét céltalan utazások, gyereknevelés és üres várakozás teszi ki. Ám akárcsak Ibsen Nórája, szép lassan Sophie is rádöbben, hogy gondolatait, döntéseit mások uralják, megfosztva őt akaratától.

Végül megelégeli férje manipulációit, titkos viszonyait, az életet, amelyben folyton tárgyiasítják és élvezetszerzésre használják. Intellektuális ambíciói, szabadságvágya kibékíthetetlen dühvé formálódik benne. Hosszú tépelődés után bejelenti: válni szeretne. A könyvvel kapcsolatos korai kritika érdekes módon éppen ennek a „felébredésnek”, illetve Ezra, a férj karakterének, viselkedés-mechanizmusának hiteltelenségét emelte ki. Valóban van a férfi figurájában némi sztereotip karikatúrajelleg, jóllehet Taubes humorát ismerve ez inkább szándékos lehet. 

A házasság ábrázolása ettől függetlenül okos, pszichológiailag pontos.

Például az a taszító jelenet, amikor Sophie szemén át követhetjük nyomon, ahogy férje felbukkan a válást kezdeményező nő lakásán, és manipulációs trükkjeivel, sármjával, infantilizálással, szánalomkeltéssel, no meg verbális agresszióval próbálja semmissé tenni felesége akaratát.

A könyv második nagyobb egysége közelebb áll egy klasszikus családi emlékirathoz: Taubes rekonstruálja benne Sophie múltját, gyerek- és fiatal felnőttkorát, kiszűri az életanyag fontosabb eseményeit és szereplőit. Sophie Landsmann Zsófia néven születik Magyarországon, családjában pedig szemben áll egymással az anyai ágról hozott „nívótlanság”, és az apai ág mélyen vallásos, tiszteletbeli, megbecsült státusza. Kezdetben nagyjából ez a két szélsőséges benyomás határozza meg Sophie-ban a szülői mintát, mely csak felnőttként kezd majd megváltozni benne. A család a nácizmus ébredezésekor szétszakad, apa és lánya az Egyesült Államokba emigrál, az anya viszont nem megy velük. Ez Sophie életének első traumatikus elválásélménye.

A kötet eredeti, Taubes által ajánlott címe az volt, hogy „Koporsóban Amerikába és vissza”.

Ebből lett végül szerkesztői döntésre Divorcing, mely marketingszempontból előnyös, de szűkösebb értelmezés felé viszi az olvasót.

 Ezzel szemben a magyar nyelvű Elválás (Lázár Júlia fordítása) finoman árnyalja Sophie tragédiájának lényegét. Hogy összességében nemcsak egy házasság szétszakadásáról van itt szó, hanem az életében ismétlődő, fizikai, szellemi, érzelmi elválások sokféleségéről. Az anyától való elszakadásról, az apa elfordulásáról, a haza elhagyásáról. De egyfajta elválás Sophie identitásának szétesése és élettől való elszakadása is.

Mégis, mind közül a legerősebb anya és lánya egy életen át tartó közeledése és távolodása: kapcsolatuk sosem bontakozik ki, mindvégig csak vágy marad. Habár csak töredékeket kapunk belőle, az anya szépséggel, szeszélyességgel, romlottsággal azonosított, neurotikus figurája, illetve lányához fűződő, egyszerre szeretettel és irigységgel telt viszonya a könyv egyik legizgalmasabb szegmense.

Végső soron úgy alakul, hogy minden igyekezet dacára Sophie megismétli anyja döntéseit. Hiába próbálja túlszárnyalni őt, lesz belőle művelt, kozmopolita nő, ugyanazokba az élethelyzetekbe kerül, s a válással a társadalom, a család szemében ő is kudarcot vall. De mi vár rá a válás után? Élhet-e teljes, mások által is megbecsült, boldog életet egyedülálló nőként? Élvezheti-e a testi örömöket szabadon, a konvencionális kapcsolattípusokon túl, egy szeretővel, anélkül, hogy megbélyegeznék érte? És ha az egész életét meghatározó vallási, családi szabályokat, a nőiségével kapcsolatos elvárásokat legyőzi, mi marad az identitásából? A regény számtalan kérdésére nem születik megnyugtató válasz, hacsak nem tekinthető annak a halál gondolata. Fájdalmas megoldás, mégis az áhított felszabadulás lehetősége, amely segítségével Sophie (és Taubes) végre elhagyhatja azt az életutat, amelynek iránya, nyugvópontjai, stabil és biztonságos szereplői talán sosem voltak.

Az Elválás a rendezettebb részeivel együtt is gyakran nehezen átlátható.

 Taubes többféle narratívát, konvencionálisabb prózát, levélrészletet, szabad asszociációs gondolat- és érzelemáradatot vegyít egymással, sőt még egy pszichoszexuális témájú hasis-tripet és egy elképzelt halotti tor leiratát is beépíti. Emellett az elbeszélői hangok is váltakoznak egyes szám első és harmadik személy között, a tónus így hol intimebb, hol távolságtartóan rideg. Ez a furcsa eklektikusság egyszerre áldás és átok: az Elválás részleteiben kivételes mű, de a különféle részek nem tudnak igazán koherens egésszé összeállni. Ezért számtalan ígéretes gondolatkezdeménye, például magyar-amerikai kettős indentitásról, a szigorú vallási szabályok romboló hatásáról, a zsidóságtól való elszakadástóll végül kidolgozatlan töredék marad.

Az Elválás ezzel együtt is izgalmasan sokoldalú mű, és kétségtelen bizonyítéka annak, hogy Taubes kivételes gondolkodó és tehetséges szépíró volt. Szerencsére az Elválás felkarolása nem egyszeri eset volt, 

Taubes életműve azóta is tovább bővül:

angolul már megjelent egy posztumusz kisregénye 2023-ban, a Lament for Julia, melyet magyarul az Open Books ad majd ki, előreláthatólag jövő év elején.

Susan Taubes: Elválás. Fordította Lázár Júlia. Budapest, Open Books, 2022. 412 oldal, 4990 forint