Rachel Cusk Tranzitjának felén egy moderátor „mesterkélt közönnyel merül el a jegyzeteiben”, hisz „nyilvánvalóan elszalasztotta az alkalmat, hogy közbelépjen” (94) – a közönségtalálkozó az ő irányítása nélkül megy tovább. Ez a tehetetlen moderátor – aki nemcsak névtelen, de a magyar fordításban nemtelen is – bibliai kulcsfigura Cusk művében: közbelépésének elmulasztása olyan mozzanat, amely a mű minden egyes epizódjában visszaköszön.

A Körvonal-trilógia második kötete a találkozások és az elkerülések könyve

; folytatja az első rész küldetését, és megtévesztően egyszerű prózával írja le azt az egyszerre dantei és hamisítatlanul kortárs válságot, amely saját életutunkhoz és a másikhoz való kötődésünket jellemzi.

A Tranzit az Athénból Londonba visszatérő Faye története, aki az ingatlanos tanácsának ellenszegülve felújítandó lakást vásárol, és ezzel események egész láncolatát indítja el. A felújítás alatt álló lakás élhetetlen otthonná válik: a gyerekeknek átmenetileg apjukhoz kell költözniük, édesanyjukat pedig építőmesterek, kelet-európai munkások és vagdalkozó szomszédok veszik körbe, akik javarészt a Körvonalból már ismerős, filozofikus hangnemben szólnak az elbeszélőhöz. A Tranzit azonban éppen a narrátor, Faye átalakuló szerepe miatt nem válik előzménykötetének az ismétlésévé, hisz míg a Körvonalban afféle szócsőként, a sorok között megbújó láthatatlan alakként jelent meg, e kötetben egyre inkább kilép mások beszéde mögül, nevesül, és ellentmond. Mikor a mű kezdetekor e-mailt kap egy asztrológustól, hiába tudja, hogy „magát az asztrológust is ugyanaz a számítógépes algoritmus teremtette, amely ezt az e-mailt generálta” (7), mégis válaszol a levélre, ahogyan a rossz állapotban lévő házrészt is annak dacára vásárolja meg, hogy az ellenkezőjét javasolják neki. Ellenkezésének, lázadásának tere nem más, mint maga a lakás.

Az otthon megbontása szintén visszatérő motívum a műben. A főszereplő majd’ minden találkozása tematizálja azt: míg egyik barátnője már több éve folyamatosan újjáépít, volt szerelme, Gerard még ma is ugyanabban a lakásban él, amelyen egykor ketten osztoztak, ám szakításukkor „kiverte a belső falakat, mert egyetlen hatalmas teret akart létrehozni” (38). Ez a tér elleni lázadás egyszerre jeleníti meg valaminek a bomlását és soha el nem jövő újjászületését, ám eközben olyasvalamit is felfed, ami eddig nem volt látható. Az ellenjavallt felújítás tulajdonképpen olvasható közbelépésként, a korábbi rend felforgatásaként. „Rossz rágondolni, mi lehet ez alatt” (44) – jegyzi meg a parkettára koppintó építőmester, kijelentésének pedig éppen az ad tragikomikus felhangot, hogy a padló alatt az elbeszélő örökösen konfliktust kereső alsó szomszédai laknak, akik maguk is lázonganak Faye intervenciója ellen, miközben „rosszindulatúan kuporognak a ház lelkében, mint Beckettnél Nagg és Nell a kukában” (196).

A ház lelkét képező pár a Tranzit másik (már a Körvonalban is hangsúlyos) elemére, a proximitásra is felhívja a figyelmet. A megbontott és bomló otthon minden esetben a város terének része, amelyben kénytelen egymás mellett létezni „az undorító meg az idilli, a halál és az élet” (52). Éppen ez az egymás mellé rendeltség idézi elő a kötetben megjelenő, egyszerre véletlen és sorsszerű találkozásokat, és azt a különös urbánus világot, amelyben a találkozás egyben elkerülés is. Faye először távolról látja meg Gerardot, mielőtt a másik észrevenné őt, az ingatlanos pedig, aki arról panaszkodik, hogy ügyfelei gyakran képtelenek ráismerni az ingatlaniroda kontextusán kívül, maga is üveges tekintettel, köszönés nélkül megy el a főszereplő mellett az utcán. 

Cusknál London a másik mellett való (el)haladás és a közöny városa,

ahol az apátia a kötet kitüntetett pontjain nem várt erőszakba csap át. A tizenéves fiú ugyan eleinte némán tűri a fodrász fecsegését, a hajvágás azonban a kicsapódó üvegajtón való meneküléssel és a fodrászat belső terének teljes elpusztításával ér véget. Hasonlóan szenvedélyes reakciót vált ki Faye alsó szomszédjának felbukkanása is, aki a kettejüket végérvényesen elválasztó kerítésen át, látatlanul átkozza őt – „Hánynom kell tőle – folytatta –, a maga hangjától” (160).

A másik elkerülésén és a terek felszámolásán keresztül valami általánosabb rajzolódik ki: a gondoskodás és a törődés válsága. Míg a Körvonal antiregényként a haladás és a narratíva ellen munkálkodott, a Tranzit az interszubjektivitás krízisét viszi színre. Faye lázadása és kívülállóból teljes értékű karakterré való alakulása magában foglalja mind az akarat érvényesítésének visszáját, mind pedig az irgalom elvesztésének történetét. A lakás felújításával nem csupán szomszédait haragítja magára, de gyermekeit is cserben hagyja, akik így láthatatlan, szülőtlen alakként a telefonbeszélgetések tereibe szorulnak vissza.  Kisebbik fia zokogva hívja fel hol azzal, hogy elveszítette édesapja házának a kulcsát, hol pedig azzal, hogy egész este megállíthatatlanul verekedett a bátyjával. A főszereplő pedig képtelen gondos anyaként gyermekei segítségére sietni: „Álltam, és hallgattam a sírását, mintha kővé dermedtem volna tőle” (185).

Cusk elegánsan konstruálja meg ezt a közönyös várost, amelyben a tökéletes gondoskodás egyetlen hiteles megszólaltatója egy automatikusan generált e-mail vagy egy telefonon megszólaló géphang („Kérem, vezessen óvatosan” [212]). A Tranzit Londonja olyan ellenközösség, ahol természeténél fogva lehetetlen irgalmas szamaritánusra lelni („Most mentem el egy nő mellett, aki eszméletlenül hevert az utcán és csupa sár volt” [210]), s ahol maga a sors és az isteni gondviselés is megkérdőjeleződik. Mi sem érzékelteti ezt jobban, mint az irodalmi fesztivál, ahol nemcsak a moderátor, de az irányítást átvevő szerző is a közömbös Isten szerepébe lép: távolról figyeli, ahogyan macskája lusta ragadozóként fog le egy madarat, de nem lép közbe. Ez az epizód mise-en-abyme: a közönségtalálkozó alatt valami elmarad, aminek végbe kellett volna mennie; a várt jó idő helyett a szerzők szakadó esőben menekülnek be a felállított sátorba, irányított beszélgetés helyett pedig Faye és kollégái kénytelenek elbeszélni egymás mellett. „Neki kellett volna intézkednie – hibáztatja az egyik szereplő a moderátort. – Az ő hibája volt” (117).

A moderátor alakja – és közbelépésének hiánya – egy a Tranzit megannyi bibliai színe közül, ezt az olvasatot pedig Kada Júlia leleményes magyar fordítása is erősíti. Az eredeti szövegben The Chairként szereplő, és grammatikailag egyértelműen hímnemű moderátorról a magyar változatban ugyanis szinte lehetetlen eldönteni, férfi-e, vagy nő. A rendezvényen mutatott közönye ily módon nemi semlegességgel is párosul, ő maga pedig furcsán transzcendens jelleget kap: olyan isteni egalizátor, aki nem lép közbe, csak távolról, derűs könyörtelenséggel figyeli az eseményeket. „Én sose hittem a haragvó Istenben” (200) – fogalmaz Faye udvarlója, és valóban: a Tranzit gondviselője nem az Ószövetség bosszúálló Ura, csak egy nem túl jó moderátor vagy egy olyan ismerős, aki ahelyett, hogy köszönne, inkább a másik irányba néz.

Rachel Cusk: Tranzit. Fordította Kada Júlia. Budapest, Park, 2021. 260 oldal, 3500 forint.