A „bajok”, a „zűrös/zavaros idők”, a „politikai problémák” – a Nyugaton is „The Troubles” néven emlegetett, évtizedek, sőt, évszázadok óta tartó északír konfliktusra mintha a hivatalos és a mindennapi szóhasználatban is egyfajta leegyszerűsítés, ki-nem-mondhatóság volna jellemző. 2018 Booker-díjasa, Anna Burns is ebből merít ihletet: Tejes című regénye alapjaiban igyekszik újragondolni azt a nyelvet, amely leírhat egy történelmi korszakot, ezáltal hozva létre bonyodalmas összefüggéseket szó és világ között.

A regényben nem szerepel az „Írország”, az „Anglia”, a „katolikus” vagy a „protestáns” kifejezés; narrátora is egy név nélküli lány egy név nélküli városban. A lány – „a középső nővér” vagy „talán-barátnő”, attól függően, ki szólítja meg – tizennyolc éves, és séta közben olvas, ezzel a tettével pedig gyanússá, majd kitaszítottá válik. Ráadásul egy magát Tejesnek nevező középkorú férfi is a nyomába ered, így olyan pletykák sorát indítva el, amelyek csaknem megpecsételik az elbeszélő sorsát. A közösség a szájára veszi, kisajátítja, alakítja minden szavát és tettét. Olvasását és vélt szexuális kalandjait árulásként értelmezik. A Tejes világában ugyanis a politikum mindenhová beférkőzik: a reggeli futásba, a sültkrumpliboltba vagy a tizenkilencedik századi regények lapjai közé. Ott van a házban is: a középső nővér kényszeresen vizsgálja át saját otthonát, hogy meggyőződjön róla, „nem jutott-e be [a Tejes] vagy a közösség, amióta lefekvés előtt legutóbb átkutatta” (211).

Burns kifejezetten üdítő iróniával kapcsolja össze a szóbeszédet s az ezáltal létrehozott világot. Amint szárnyra kelnek a pletykák, az igazság jószerével érvényét veszti: a középső nővér saját édesanyja szemében is kitartott nővé, a helyi paramilitáris vezető szeretőjévé válik. A Tejes középpontjában mindvégig a szó teremtő ereje áll. Csak bizonyos, mindenki által elfogadott nevek megengedettek, hisz „a betiltott neveket átjárja a történelemnek, az ősrégi konfliktusnak az energiája és hatalma” (32), a szomszédság pedig még a főszereplő udvarlójának autóalkatrészéről is aggódó óvatossággal formál véleményt: „Rendkívüli – mondta valaki, ami azt jelentette, hogy annak kell lennie, mert ezt a szót egyébként soha nem használtuk volna” (29).

A szövegben a névtől és a megnevezettségtől való félelem ölt testet. A szereplők, a tárgyak és a terek nem bírnak a mai értelemben vett névvel, ehelyett egymáshoz fűződő viszonyuk alapján kapnak azonosságot. Az olyan titulusok, mint a harmadik sógor, a lány, aki sétál, vagy a tablettás „lány, aki valójában nő volt” (245) egyszerre adnak orwelli és eposzi felhangot a történetnek, ugyanakkor felszínre hozzák a szó hatalmi relációit; azt az ősi félelmet és tudást, hogy a névadás pillanatában a nevezőé a totális kontroll. A név kimondása tehát egyet jelent a másik ismeretével és birtoklásával, s ennek tabujellege mély nyomot hagy Burns textusán: „Ekkor a nevemen szólítottak, a keresztnevemen, így átlépve és elkerülve a határt” (148).

A megnevezés textuális szorongása a politikai helyzet modális újrajátszása is egyben, a bizalmatlanság és a bezárkózás sajátja. A Tejesben megjelenő városnegyed olyan nyelvi közösség, amelyben valaki könnyedén besúgóvá válhat, amennyiben a többiek nem beszélnek róla elég körültekintően, és ahol a beszéd egyszerre rendkívül konkrét és túlzóan általános. Már-már csehovi dialógusok példázzák ezt a nyelvi ködösítést és megfoghatatlanságot: „Hallottál a politikai problémákról? – Milyen politikai problémákról? – kérdezte. – A bánatra, a veszteségre, a bajokra, a szomorúságra célzol?” (75) Burns szövegében a kényszeres ismétlés, a folyamatos és vég nélküli magyarázat és fejtegetés valami nyelv előtti ritmust idéz meg. Az elbeszélés hol tétova, hol pedig megállíthatatlanul hömpölyög. „Így ment tehát a gyűlölködés. A nagy gyűlölködés, a nagy, hetvenes évekbeli gyűlölködés” (113) – magyarázza a narrátor távolságtartó iróniával, míg máskor így fakad ki: „Mi lesz, ha elfogadjuk ezeket a fénypontokat, az áttetszőségüket, a ragyogásukat; mi lesz, ha megengedjük magunknak, hogy élvezzük, hogy ne féljünk tőle, hogy hozzászokjunk; mi lesz, ha hinni kezdünk benne, ha számítunk rá?” (107)

Hiába azonban a leleményesség, a Tejes – amely Greskovits Endre merész fordításának hála magyarul is igen plasztikusan jeleníti meg az északír viszonyok levegőtlen, dezorientált terét – egy idő után saját nyelvisége állította buktatókkal találkozik, és olyan mértékben lesz fojtogató, hogy veszít az erejéből. A regény széttartó; ennek oka részben a feminizmus és a homofóbia felé tett számos, ám sehová sem vezető kitérő, valamint maga a cselekmény, amely képtelen rendes drámai ívbe rendeződni. Az elbeszélő franciaóráján kirobbanó (és az 1984-re kísértetiesen hasonlító) vita az ég színéről, vagy a tablettás lány tudathasadása és önmagával folytatott levelezése olyan töredékes vagy reflektálatlan epizódok, amelyek mintha csak trendi és megdöbbentő jellegük miatt szerepelnének a regényben. Maga a hangsúly is elterelődik: a mű második felében érthetetlen módon a középső nővér édesanyjának múltbeli románca kerül előtérbe, és a Tejes általi fenyegetés, a házba, a testbe, az arcba beszökő és mindent irányító félelem semmivé lesz. A mű végére inkább olyan érzése van az olvasónak, mintha egy gondosan, jóllehet néhol mesterkélten megírt memoárt olvasott volna, mintsem megmunkált regényt.

Hibái ellenére a Tejes egyes szövegrészeiben képes releváns módon szólni és megszólítani. A magyar olvasók számára bizonyára nem lesz teljesen meghökkentő a középső nővér kémkedő arcoktól való félelme, vagy az örökös aggodalom, hogy a telefonszerelők valójában „beszivárgó kémek álruhában” (281). Ám Burns prózája akkor lobban csak igazán lángra, amikor hajlandó mesteri módon keverni elbeszélőjének intim vallomásosságát és szándékosan idegenül ható belső monológjait, amikor abszurd, ősi nyelvisége csupaszít, nem pedig tessék-lássék módon dekorál – ebben a regényben azonban az írónő ezt az egyensúlyt sajnos nem tudja, vagy nem akarja megtartani.

Anna Burns: Tejes. Fordította Greskovits Endre. Budapest, Scolar, 2020.