Semezdin Mehmedinović bosnyák költő, filmes és lapszerkesztő regénye az ostromlott Szarajevó költői lenyomata. A Szarajevó blues – Az ostromlott város fogalomtára első, 1992-es szarajevói megjelenése óta nemzetközi sikert aratott, február óta pedig aktuálisabb, mint valaha. Mehmedinović történetének folytatása, a Ruszki komputer magyarul 2013-ban jelent meg (mindkét kötetet Orcsik Roland fordította), és a háború utáni életet, az emigrációt és annak történettöredékeit beszéli el: egyenletes lüktetésű szövegegységei történetdarabokként forrnak eggyé. A harminc éve megjelent Szarajevó bluesban kisprózák és versek váltják egymást, ezek mégis egységes hangon, egymást kiegészítő szólamokként olvadnak össze, hatnak egymásra.

Mehmedinović radikális média- és kultúrakritikájának része, visszatérő témája a kultúra és a nyelv hasznavehetetlenné csupaszodása, a háborút kívülről szemlélők együttérzésének a lehetetlensége. Mint mondja, a háború bizalmatlanná tette a metaforákkal szemben – „és nem pusztán azért, mert a költők gyilkossá váltak”. Ez a nyelvi csupaszodás érezhető a visszatérő toposzokban, a felgyújtott nemzeti könyvtár, a Vijećnica pusztulástörténetében és abban, ahogy a könyv funkcióját vesztve hatékony repeszfogó hálóként születik újjá (Szb, Menedék, 78).

A metaforáktól és a mainstream média háborúábrázolásától való viszolygás egy tőről fakad. A háborús elbeszélő én számára az orvlövész, a fotós és az otthonában ülő néző tekintete nem választható el egymástól élesen – a halál megmutatása World Press-díjas képpé válik –, ezzel együtt pedig a könyvet értelmező esszéíró-tekintet sem leválasztható a kárhoztatott halál-, háború- és emberábrázolásról. Nem pusztán a háború kilátástalansága mondatja vele kultúrakritikáját – személyes történetei a közöny és a tehetetlenség természetét mutatják meg:

„Egyébként napok óta béke van, nincsenek halottak, mégis az utcakereszteződéseken látni néhány külföldi fotóst, abban reménykednek, hátha sikerül elcsípni egy járókelő halálát. Ők tárggyá változtatják az alanyt. Nyilvánvaló a hasonlóság a mesterlövész tekintete és a fotós tekintete között, ugyanaz a tárgy érdekli őket, ugyanazt a mechanikus cselekvéssort végzik el. Közösen gyártják a halált” (Rk, 21).

A nyelv szikársága a verseknél és a kisprózáknál sem igen enged teret a metaforikus képalkotásnak. A beszélő azt mondja, bizalmatlansága abból fakad, hogy a metaforák által feloldozást nyerhetnek a bűnök. A vallási mítoszokban gyökerező metaforáktól még inkább idegenkedik, „mert ami »ahhoz« a világhoz kötődik, amelybe a halálon át vezet az út, már nem az élőkre tartozik, és ezzel feloldozást is nyernek a gonosztettek elkövetői. Az ilyen metaforák nyomvonalán haladva – és ez az, amitől szinte fizikai rosszullét kerülget – Karadžićot szintén felmenthetnénk a pokoli műve miatt őt terhelő minden felelősség alól” (Szb, 24).

A metaforák nyelve helyett így az elbeszélőnek az önazonos cselekedetekben való hit marad – még akkor is, ha teljességgel haszontalan és értelmetlen tettekről van szó. Az ostromlott városban a pillanatnyi létezés és viselkedés hitelességére, morális felhajtóerejére számít. Mintha a létezés tapasztalata a morális hadviselés által válna elérhetővé. Mehmedinović barátja, Zlatko D., akit évek múltán Amerikában lát majd újra, az ostrom idején szarajevói otthonából a pizzériájába költözött:

„A pult mögött él és alszik Zlatko D. Ágy és faxgép. Elküldte ­­­­­­a cikket, amelyet reggel írt, utána beszélgettünk. Azért él itt, mert képtelen elviselni a saját lakását, ahová francia újságírók és tuskók jönnek bejelentkezés nélkül aludni. Számukra a mi háborúnk a legfontosabb kaland az életben. Idejönnek, szerelmesek lesznek, és a reptéri felszállópályán át a Peugeot csomagtartójában titokban kicsempészik az új csajukat Párizsba. […] Nekik az a fontos, hogy egy-két napot töltsenek a háborúban, neked meg az a fontos, hogy létezzél. Létezzél a saját testedben. Létezzél a saját neveden. Létezzél az utolsó nap után is” (Rk, 14–15).

A beszélő számára a nemzeti könyvtár pusztulástörténete marad az egyedül érvényes metafora, hiszen a metaforafogalom is a kultúra része, a kultúra felszámolásával pedig a képszerűség is megsemmisül – miközben a beszélő is közel kerül saját jövőtlenségéhez: Bosznia nemcsak a jövőjét veszíti el, hanem múltjának egy darabját is. A könyvtár kultúrákat, népeket és vallásokat, keresztényeket, muszlimokat, bosnyákokat, szerbeket, európaiakat kötött össze. Éppen az semmisül meg a szeme láttára, ami nyelvének és identitásának a szimbóluma. Mert nehéz annál aljasabb jellemzését adni az itt élő népeknek, mint hogy az etnikai feszültségeket nem a demagógia és a manipuláció, hanem a természetes belső összetűzés gerjesztette. Ahogy Mehmedinović fogalmaz: „Karadžić a leggyakrabban azt hajtogatta, hogy Boszniában a különböző népek képtelenek együtt élni, ami igazából a rasszizmus eufemisztikus megfogalmazása volt. A valóság ennek homlokegyenest ellentmondott: Boszniában már annyira régóta éltek együtt eltérő kultúrájú népek, az etnikai keveredés oly általános volt, hogy az elkülönítés minden formája csak szélsőséges erőszak és borzasztó vérontások árán volt keresztülvihető” (Szb, 24).

Mehmedinović itt arról a Radovan Karadžićról ír, aki íróként és pszichológusként kezdte pályafutását, 1992 és ’95 közt a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaság miniszterelnöke volt, majd 2008-ban, tizenhárom év bujkálás után Szerbiában tartóztatták le, és ítélték negyven év börtönre. A Karadžićról szóló vallomás olyan kiindulópontot fogalmaz meg, amely az egész értelmezést alapjaiban formálja. Már itt egyértelművé válik, hogy a beszélő számára a kultúra semmire sem mentség vagy biztosíték. Személyesen ismeri a háború előttről az író Karadžićot, és elmeséli, ahogy a háború kezdetekor, egy tévéinterjú hatására, ahol Karadžić „nyilvánvaló hazugságokat szajkózott”, a sokktól öntudatlanul előkereste, majd szétszaggatta az egyik gyerekverskötetét. Ugyanitt mondja el, hogy miután focicsapata egy fiatal tagja egy vasárnap nem jött az edzésre, aznap este, hazafelé tartva harisnyamaszkot viselő fegyveresek tartóztatták fel a buszát – a maszkosok közt pedig felismerte hiányzó csapattársát.

Mit lehet mondani ezután barátságról, összetartásról, közösségről? Ezek a Karadžićról szóló szöveg után következő vers zárósorai: „fiatal voltam nem tudtam / hogy a halál egyszerűbb mint amilyennek tűnik / annyira egyszerű / hogy minden róla mondott szó hamis” (Szb, Tegnapi világ, 28).

Az a számtalan ember, akit a Szarajevó blues elbeszélője megidéz s a történeti események sora mind-mind erősíti a beszélő tanúságtevő jellegét, ezzel együtt semmit nem von le az elbeszélés objektív vonatkozásaiból. A baráti portrékhoz, a történetben feltűnő karakterekhez a szerző által személyesen nem ismert, de olvasott művészek és értelmiségiek is csatlakoznak: Ratko Mladić, Mate Boban, Alija Isaković, Maolisz Anagnosztakisz, Baudrillard, Bernard-Henri Lévy, Walter Benjamin. Mehmedinović két könyve igazán komoly elit- és értelmiségkritikát ad. Ennek egyik beszédes lenyomata a Ruszki komputer története egy prágai konferenciáról, ahol írók arról beszélgetnek, hogy mit jelent Európa ma Boszniának: „Nekem pedig jólesett ez az egész komolyság, a fülhallgatókkal, a tolmácsokkal, a rádiós mikrofonokkal és televíziós kamerákkal. Van egy paradoxon a nyilvános beszédünkkel összefüggésben: mi olyan komolysággal mondjuk a szavakat a mikrofonba, mintha azok tartósan megmaradnának az időben, az igazság pedig az, hogy mindezekre a szavakra már másnap senki sem emlékszik” (Rk, 28).

Az elbeszélő nézőpontja, jelenlétének minősége egyszerre kapcsolja a háborús irodalmi hagyományba a történetet, és vet fel a szerző beavatottságából adódó poétikai kérdéseket. A beszélő elmondja, hogy csak olyan dolgokról írt, amelyeket a saját szemével látott, és nem engedte magát alávetni sem cenzúrának, sem öncenzúrának. Háború idején a szabadságnak felerősödik a közösséghez tapadása, ami az egyéni szabadság érzetét is kimozdítja, metafizikai dimenzióba helyezi, így pedig még egy haláltáborban sem lehetetlen megtapasztalni.

Mehmedinović többször ír a szabadságvágy elemi átéléséről. Azzal együtt érzi időnként szabadnak magát, hogy a „szabadság” és a „béke” szavak jelentése teljesen homályos, a napok és a hónapok pedig a békére való reménytelen várakozásban telnek. (Szb, Szabadság, 89). Csak Kemal Hadžić képeit tartja hiteles háborús fotóknak, aki a média által preferált hatásvadász fotók helyett kihalt tereket, utcákat fényképez túlexponálva, minden mozgó figurát a felismerhetetlenségig felgyorsítva, anyagtalan figurává alakítva, s így a kép szereplőit megszöktetve. A képek emlékezetet képviselnek, csak „én” nélkül. Képei olyan tereket mutatnak meg, amelyeket az orvlövészek fenyegetése miatt igyekeztek elkerülni. A felvételeken szereplő alakok hisznek a láthatatlanság illúziójában, és a folyamatos eltűnés pillanatában léteznek. Az eltűnés pedig kétértelmű: eltűnés az orvlövészek látóteréből vagy megsemmisülés bármiféle tanúság nélkül. A háborús városban a nyugat imperatívuszával („légy látható”) a „csak észre ne vegyenek” túlélési parancsa áll szemben. Mindenki a most bűvöletében él. Ezért is kapja fel a fejét, amikor azt hallja az utcán, hogy egy nő arról dicsekszik, mennyit fogyott. Aki örülni tud annak, hogy fogyott, az túlélni készül a háborút – írja.

Hadžić figurái a háború sújtotta Szarajevó díszletei és romhalmazai között hol eltűnni, hol túlélni, hol nyomot hagyni akaró ködalakok, akiknek tulajdonságai, motivációi elmosódnak. A kontúrok életlenek, folytonosságuk lényegtelen, talán a következő pillanatban már nincsenek is. De a megfigyelt pillanatban nyomot hagynak, magukat, a maguk emlékét adják. ­Mehmedinović félelme, hogy történetei és leírásai minden szavával a háborút reklámozza. Mintha a rendszer, amelyben kritikáját megfogalmazza, totális volna, mondanivalóját, üzenetének élét pedig a professzionális pátosz abban a pillanatban felemésztené, ahogy kimondta. Jelenét olyan korszaknak látja, amelyben a kritikát már végérvényesen felváltotta a reklám és a propaganda. A civilizáció és a kultúra e pontján látja a szabadságról való beszéd végét, a metaforák totális hasznavehetetlenségét. A beszélő erkölcsi vigasza, hogy Szarajevóban lenni annyi, mint az igazság világában élni, míg azok, akik a városon kívül élnek, hazugságban léteznek – még akkor is, ha maga is tisztában van vele, mennyire gyermeteg ez a hozzáállás.