„Nem értem, hogyan tud itt élni, mint egy művész, ebben az állandó szociális zajban és ezek között az emberek között. Én egy magyarországi erdőben élek” (86) – fanyalog „az összes élő festőművész közül […] a legélőbb és a legfestőművészebb” (85) Zadie Smith Menekülés New Yorkból című novelláskötetének egyik szövegében. A „Belváros”-ban a Smith nézőpontjának egyik megsokszorozott változataként érthető elbeszélő, bár először rendkívül rosszul esik neki a megjegyzés, hamar ráébred, hogy az ő művészete nem olyan értelemben éteri és átszellemült, hogy azt csak a magyar erdő csendjében lehetne életre hívni. Sőt, Smith prózájának lényegi alapfeltétele és háttérzaja a nagyváros kakofóniája, amelyből aztán oly mesterien koordinált karakterek és cselekményszálak bontakoznak ki.

Bár a kötet tizenkilenc novellájának leginkább szembeötlő közös jegye a sokféleség, a városi tér és az egyén találkozását a kötet szinte valamennyi szövege tematizálja, még azok is, amelyek a vízparton nyaraló, a városi létből éppen kiszakadó embert helyezik a középpontba („Érzelmi fejlődés”, „Dialektika”, „A Lusta Folyó”). Talán ezért is volt szerencsés döntés, hogy a magyar változat nem visszhangozta az angol címet (Grand Union), mely egy Dél-Angliát átszelő, de Londonon is áthaladó csatorna neve. Ehelyett a magyar kötet címét az a novella adja, amely, bár a metropoliszból való távozást viszi színre, mégis a különleges körülmények között rekedt embertömeg rendkívüliségét emeli ki. A „Menekülés New Yorkból” azt a városi legendát írja újra, amely szerint a szebb napokat látott Michael Jackson, Liz Taylor és Marlon Brando a 9/11-es terrortámadás után egy ócska bérautóval hagyták el New Yorkot. (Az írás nálunk is olvasható, Réti Zsófia bevezetőjével – a szerk.) A novella végén, mikor Elizabeth és Marlon azon mereng, hogy huszonnégy órával vagy évvel kellene-e visszaforgatni az idő kerekét, Jacko így szól: „Én semmilyen más pillanatban nem akarnék lenni. […] Csak ebben. Itt. Veletek. Akármilyen szörnyűség történik még. Együtt akarok lenni veletek és ezekkel az emberekkel itt” (156). Az ilyen, zsivajukkal és hömpölygő emberáradatukkal együtt egyedi pillanatok adják Zadie Smith prózájának magvát – regényeinek és novelláinak egyaránt. 

A legtöbb szöveg elbeszélője Smith egy lehetséges változatának tekinthető – művész, tanár, színes bőrű, és meglepően gyakran egyedül lévő, ha nem is kifejezetten magányos nő; ugyanakkor novellái főszereplői a bőrszín – osztály – társadalmi nem – szexuális orientáció és egyre inkább a kor összetett mátrixában mégis kivételesek, nem mindennapi történeteik mögött megbúvó, általánosabb érvényű belátásokkal. Ilyen például az egyik legizgalmasabb, „Miss Adele a fűzők között” című elbeszélés, amely egy ötvenes transzvesztita fűzővásárlásának kálváriáját írja le, miközben a meg nem értés és meg nem értettség mikropszichológiáját elemzi. Szintén ide tartozik az „Épp jó”, amely a Fehér fogak Chalfenjeire emlékeztető fehér belvárosi értelmiségi család nyolcéves kisfiának barátságát követi nyomon egy színes bőrű kislánnyal, vagy az „Érzelmi fejlődés”, amely az érintések anatómiáját fejti fel egy nő különböző életszakaszaiban. Ezek azok a novellák a kötetből, amelyek a leginkább megidézik azt a Smith regényeiből ismert alkotási módszert, amelyet James Wood 2000-ben az eredetileg pejoratívnak szánt „hisztérikus realizmus” névvel illetett: olyan próza, amely megannyi valószínűtlen, de nem lehetetlen cselekményszál összefüggésével reflektál az aktuális társadalmi problémákra. Ennek fényében sok novella egy nagyobb lélegzetű, készülő szöveg részének tűnik, sőt, néhol még visszatérő szereplők is összekapcsolják őket („Szavak és zene”, „Különleges hét”).

Mindez azonban csak a kötetben szereplő szövegek mintegy harmadára igaz: a többit olyan műfaji sokszínűség jellemzi, amely minden új novellakezdetet izgalmas szellemi kalanddá avat. Van itt rendkívüli alapötletből kiinduló sci-fi („Találkozás az Elnökkel”), álomszerű fantasy (az 1749-en is olvasható „A hernyó”), példázat („Két ember érkezik a faluba”) és történelmi (meta)fikció (a Kelso Cochrane antiguai származású, Londonban élő kárpitos 1959-es meglincseléséről szóló „Kelso dekonstruálása”). Sőt, a szövegek némelyike inkább sorolható az esszé, mint a novella műfajába („Lusta folyó”, „A királyért”, „Most jobban, mint valaha”).

A műfaji változatossághoz hasonlóan az is novellánként eltérő, milyen mértékben teszik lehetővé az olvasó számára azt a közös játékot, amit a fülszöveg ígér. Zadie Smith valóban törekszik rá, hogy együtt játszhassunk vele, csak néha az „Épp jó” című novella gyerek főszereplőihez hasonlóan azon kapjuk magunkat, hogy két különböző játékot játszunk ugyanazokkal a bábukkal. „De miközben a lány könyörtelenül rakosgatta a bábuit a táblán, csakis stratégiai hasznukra figyelve, Donovan számára ezek nemes királyok és királynők voltak, meg kastélyok, amikben éltek, és tanácsadók, akikben megbíztak” (66). Ennek az egymás mellett eljátszásnak talán részben éppen az a partikularitás az oka, ami a legtöbb esetben Smith prózájának a vonzerejét adja: hogy „a körülmények különlegesek voltak, gyakorlatilag megismételhetetlenek” (236). Másrészt, bár a kötet legsikerültebb novellái bravúros szerkezetépítésről tesznek tanúbizonyságot, néhány olyan szöveg is bekerült a gyűjteménybe, amelyek éppen mert egy hosszabb szövegegység részének tűnnek, novellaformátumban lekerekítetlennek, véletlenszerűnek hatnak („Szavak és zene”). Szerencsére Smith írásainak az a jellemzője, hogy mikroszinten még a szerkezetileg vagy történetvezetésükben nem tökéletes novellák esetében is kiválóan működnek, így szinte kivétel nélkül minden szöveg gazdag a rendkívüli mondatokban és lényeglátó megfigyelésekben.

A Menekülés New Yorkból legsikerültebb novelláiban bármiféle modorossággal (a sajátjával szemben is!) könyörtelen, intelligens humorú elbeszélői hang bontakozik ki, melynek akár elejtett félmondatai is súlyos társadalomkritikát fogalmaznak meg. A szövegek visszatérő jellemzője, hogy azok teljesen tudatában vannak önnön szövegszerűségüknek, és sok esetben saját írásuk folyamatáról is beszámolnak („Kelso dekonstruálása”, „Két ember érkezik a faluba”, „Érzelmi fejlődés”). Nem véletlen ez, hiszen Smith prózáját általában épp annyira érdekli a művészi alkotás folyamata, mint a narratíva maga. Ez menti meg például az első olvasásra nem sok újdonságot tartogató „A Lusta Folyó” mester-allegóriáját is. Bár első látásra a szöveg középpontjában az életet szimbolizáló, egy spanyol nyaralókomplexum medencéjében elhelyezkedő körkörös vízsodor áll, kiderül, hogy a novella valódi tétje a küzdelem az értelemadásért, a folyamatos oszcilláció a valós és a profán, illetve az absztrakt és az éteri között. „Ne nézzetek rám furcsán. Dél-Spanyolországnak van a legtöbb metaforája a valóságra az összes hely közül, ahol valaha jártam. Ott minden benne van minden másban” (44). Hasonlóképpen a „Szülők reggeli Epifániuma” című, meghatározhatatlan műfajú, de egészen egyedi szöveg gyönyörét is az írás metaszintjének képpé, majd ismételten szöveggé alakítása adja.

A fordítás tekintetében elmondható, hogy M. Nagy Miklós magyarítása a legtöbb esetben élvezetesen és gördülékenyen, a tőle megszokott minőségben adja vissza az eredetit. Egyes szövegrészletek esetében viszont úgy tűnik, mintha nem szánt volna rájuk annyi figyelmet, mint a kötet többi novellájára: ilyen a „Különleges hét” és a „Blokk”. Mindkettőben számos apró, a szövegélvezetet zavaró hiba van néhány oldalon belül – miközben a kötet egészére mindez egyáltalán nem jellemző. A „Blokk” esetében például  olyan érthető, de idegenszerűen ható változatok fordulnak elő, mint a „check back in”-re alkalmazott „kapcsoljam vissza magam” (238) (itt szerencsésebb megoldás lehetett volna akár a „nézzek vissza”, vagy a „szálljak újra ringbe”), illetve a „lehetetlennek találják a perspektívámat még csak azonosítani is” (240) (az angol „they find my perspective impossible even to identify” tükörmegfelelőjeként), ami bizonyára jobban hangzana így: „már az álláspontom azonosítását is lehetetlennek tartanák”. Ugyanebben a szövegrészben a „my bag” (az én felelősségem, én terhem szleng megfelelője) kifejezésen alapuló szójátékok sora egy különös betoldással így fordul magyarra: „Volt egy s más a zsákomban, de a híresztelésekkel ellentétben a dolgok elnevezése nem tartozott közéjük, és nem is fog” (240). Az eredeti szövegben („Contrary to reports, naming things was not and never will be my bag”) nem szereplő „volt egy s más” megoldás kínálná a magyar „tarsolyomban” kifejezést, amellyel, bár kicsit eltér az eredeti jelentéstől, kiválóan végig lehetne vinni vele a bag mint több dolog összefogására használt gyűjtőnév szójátékát. Vagy fordítva, a belepakolás-analógiát elengedve lehetett volna az „ez nem az én asztalom”, vagy akár „nem az én saram” is. Mindkettővel működne a gyűjtőnév-logika – és pár sorral később a „that shit is not on me” (vagyis „az nem az én hibám”) kifejezés is kapcsolódhatna hozzájuk. Ne legyünk persze igazságtalanok: e néhány, egy-egy bolyba csoportosuló különös megoldás ellenére M. Nagy jobbára invenciózusan és kreatívan adja vissza az eredetit.

„Lehet, hogy nincs ilyen buli a magyar erdőben, de én nem egy magyar erdőben élek, hanem itt, és a kőkemény igazságot hallgattam” (91) – békél meg végül a „Belváros” elbeszélője festőművész ismerőse kritikájával. És bár Smith alkotási módszerétől idegen a magyar erdőhöz kapcsolt csendes belefeledkezés, azokhoz is tud szólni, akik épp egy magyar erdőből olvassák. A Menekülés New Yorkból valamennyi szövegét, még a megformáltságukban, szerkesztésmódjukban, témaválasztásukban leginkább kísérletező elbeszéléseket is összeköti a történetformálás és -mesélés öröme. Ha úgy van, ahogyan az „Épp jó” című novellából megtudhatjuk, vagyis hogy „történetet mesélni valakinek annyi, mint kimutatni a szeretetünket iránta” (69), akkor Zadie Smith nagyon szereti az olvasóit.

Zadie Smith: Menekülés New Yorkból. Fordította M. Nagy Miklós. Budapest, Helikon, 2021.