Aki napjainkban még mer híreket olvasni, tehet egy kísérletet Walter Benjamin egyik ritka életvezetési tanácsának megfogadásával: „Az menti meg az embert, hogy az egyik félelem megbénítja a másikat.” Az egyre mitikusabb szorongató hírekkel szemben bevethetjük a krimik s más, feszültséggel teli regények semlegesítő erejét. Benjamin következő gondolatképéből, amely a vonatutazást kísérő krimiolvasás hatásmechanizmusait és jótéteményeit latolgatja, a szerzőtől megszokott tény- és metaforagazdag leírás mellett a fenti jó tanáccsal, s néhány szerző nevével is gazdagodhatunk. A rövid szöveg egyfajta olvasásfenomenológiát alkot azokról a közel évszázados titkokról, amelyek a vonatutazás közben történő elmerülést övezik. Ahogyan ma az otthonában olvasó szívesen megfeledkezne arról, honnan jön a lámpája működtetéséhez szükséges áram, ki állta a papír és a nyomtatás költségeit, s hogy kedves könyvének szerzője mely állam ösztöndíjasa volt, amíg alkotott, végül pedig ki finanszírozza a perceket és órákat, amelyeket ő maga olvasással tölt, úgy szeret Benjamin vonatozó olvasója megfeledkezni a csatlakozás elérésének szorongató kényszeréről és az újabb nyomasztó pályaudvaron való megérkezés pillanatainak idegenségéről.

A szöveg, amelyben Benjamin felhívja a figyelmet egyik kedvelt élethelyzetére, a vonatutazás közbeni olvasásra, eredeti szándéka szerint bizonyára nem könyvkritika volt. Az egyik említett író, Leo Perutz viszont ekként olvasta a rövid szerzeményt. Felháborodott olvasói levelében fordult a Frankfurter Zeitung, az írás eredeti közlési helyének szerkesztőihez, amelyben kifejezte elégedetlenségét műveinek értékelő bemutatásával kapcsolatban:

„Valójában sosem írtam egyetlen krimit, sőt, egyetlen olyan könyvet sem, amely beleillene egy efféle kritikába, mint aminek Krimiolvasás, útközben a címe. A négy hanyag sort, amelyben a szerző a menetrend előtt hódolva engem kíván egzaktabb kísérőként útitársul, és azt állítja, hogy történeteim állomásain időmérővel a kézben úgy száguldunk keresztül, akár az útba eső vidéki porfészkeken, mégis az Önök figyelmébe ajánlanám. Ez nem a megfelelő módja annak, hogy egy olyan szerzőről beszéljünk, aki minden egyes regényén és elbeszélésén igencsak fáradságosan dolgozik éveken át. Ez a négy sor mindenesetre teljesen hamis képet közvetít rólam és nézeteimről az Önök olvasói felé.”[1]

Leo Perutz ugyanis bécsi kávéház- és koncertlátogató matematikus‑íróként nagy műgonddal fogalmazta meg izgalmas, történelmi háttér előtt játszódó prózáit. Zeneértőként saját mondatai hangzásával szemben igen komoly igényeket támasztott, és ennek megfelelően történeteinek nemcsak belső logikáját, dramaturgiáját, de nyelvi megalkotottságát is szigorú önkritika alá vetette. Az időmérő metaforája (amely lehet akár metronóm is) Benjaminnál ebből a szempontból mindenképpen találó, még ha némi kritikus élt is kap. Az illusztris társaság, amelynek Benjamin szerint Perutz is tagja, vigasztalhatta volna a hiú regényírót, akiről Karl von Ossietzky a következőket írta: „Sikerrel szállt szembe a németek azon böcsületes meggyőződésével, hogy az irodalomnak unalmasnak kell lennie.”[2] Így történhetett, hogy Perutz regényeinek jó részét meg is filmesítették, utoljára 1991-ben. Benjamin gondolatképe – ha nem szerzőinek lejáratásaként, hanem reklám gyanánt olvassuk – maga is felszólal az unalmas irodalom ellen, s tartalmát tekintve változatlanul aktuális, hiszen Leroux‑t, Elvestadot vagy Sir A. C. Doyle‑t ma sem kell bemutatni a krimi szerelmeseinek. De hogy milyen lehetett a mozgó, színes könyvborítók zászlócskáitól könnyed könyvállvány a vasútállomások peronján, ezt ma már jóval nehezebb elképzelnünk.

*

Jegyzetek:

[1] Hans‑Harald Müller: Leo Perutz. München, Beck 1992, 44 sk.

[2] Uo., 8.