A Békés királyság az Agave-féle Jack Ketchum-életmű ötödik kötete, egyben üde színfoltja: egymás után három kannibálos könyv után felszabadító látni az életmű egyik leggazdagabb darabját, ami egy nagyjából négyszázötven oldalas novellagyűjtemény. Fizikai értelemben is sokkal impozánsabb az előző vékony, gyors iramú regényeknél: 

majdnem három tucat olvasmányos történet szerepel a könyvben, melyek annyiféle válogatott módon nyomasztóak, hogy egy szuszra aligha lehet lepörgetni őket.

Ketchum nem bízza a véletlenre, előszót és utószót is kanyarított a könyvhöz. Előbbiben pozícionálja magát, igazgatja az elvárásokat, utóbbiban hátradől és a „honnan hová” metafizikájáról mélázgat. A történeteket olvasva nem véletlen ez az extra szószátyárság: szemfülesebb olvasók észrevehetik, hogy a novellákban elő-előfordul egy-egy önéletrajzi mozzanat, egy interjú vagy anekdota visszhangja, korábbi regények motívumainak továbbkanyarítása. 

Stephen Kinghez hasonlóan Ketchum is igyekszik saját személyét elválaszthatatlanná tenni a fikciótól,

de talán mintha kicsit szabadkozna, hogy az ő életművének nincs olyan nagy, izgalmas domborzata.

Rövidprózái azonban rácáfolnak erre a sejtésre: Ketchum bámulatosan sokféle módon tud sokféle témáról írni. Igaz, ennek ellenére egyáltalán nem hazudtolja meg magát, a legtöbb történetben előfordul valamilyen szúrás, lövés, csonkítás, vagdalás. Ha pedig nem, akkor is valamilyen testi-lelki tragédia előérzete vagy következménye kerül a sztorik középpontjába. Szereplőinek nem jár boldog befejezés, sem remény, a kötet teljes terjedelme a sérelmek egész spektrumát vonultatja fel. Avagy otromba szóviccel élve: Ketchum karakterei több sebből véreznek.

A prózájára szerencsére ez nem igaz: a karakterekkel és mesélés minőségével kapcsolatban alig lehet kifogásunk, ahogy a történetek vegyessége is csak jót tesz a kötetnek. 

Ha egyenletesen szétkenjük rajta a vért, egészen olyan, mint egy nagy amerikai fényképalbum:

a vadnyugattól a kísértetjárta sztriptízklubokon át a szörnyetegeket rejtő kertvárosokig bejárjuk a vidéket, a fogalmazás pedig mindig egyenes, világos, a moralizálástól és magyarázkodástól mentes erőszakpanoráma megfestésének funkcionális eszköze.

Megkísérelhetünk egy laza tematikus felosztást. A történetek egy részében valamiféle büntetés vagy bosszú szerepel: a Hús-vér valóság perverz filmgyűjtője, A legjobb hűtlen férfija és A rózsa emberrablója is megkapja a magáét, másutt ezek a kísérletek rossz célpont vagy rossz időzítés miatt visszafelé sülnek el. Aztán vannak bizarr szerelmi történetek és családi traumák – az Ikrek vérfertőző tragikuma, az Örökké kegyetlenül elmetszett reményépítése, a Volt, nincs magányos ünnepe is inkább a melankólia, mintsem a kegyetlenség felé húznak. Nagyon kevés novellában szerepel a természetfölötti, ezeket Ketchum „szürreális” történeteknek hívja (ilyen például A cella), de mondhatjuk úgy is, hogy a weird fiction szivárog a kötetbe. Még tán a gyűjteményt záró – és a borítót ihlető – Tűztánc is idesorolható: ebben állatok kezdenek egy tűz körül összegyűlni, és ezzel zaklatják fel az embereket, akik nem bírják feldolgozni, hogy a természet törvényei megfordulnak. Még némi metafikció is belefért: A munka írókarakterének karrierje – hiába nő – egészen ismerős lehet Ketchum életéből.

A kötet leghosszabb és legformabontóbb darabja a Záróra című nemlineáris (helyenként mozaikos) kisregény, ami a 2001-es terrortámadás utáni New York életképeit villantja fel rövid fejezetekben.

Egy ideig úgy tűnik, mintha Dos Passos Manhattani kalauzát olvasnánk:

 különböző szereplőket követünk más-más időpontokban, de a szálak hamar összeérnek egy kegyetlenkedő rabló körül. Annyira erős történet, hogy a statisztikai szükségből előforduló egy-két gyengébb darabot is lazán feledteti.

Ez a könyv riasztóan mocskos tud lenni (sleazy, ahogy az amerikaiak mondanák). Egyszer követtem el a hibát, hogy metrón olvastam egy meredekebb oldalt, amikor egy ártatlan néni pont rálátott a kemény mellbimbók és belek e bájos tezauruszára – hadd ne mondjam, milyen pillantást kaptam. És valóban: alig akad ebben a könyvben olyan oldal, ami nem szégyentelen. Menthetetlenül aljas, vágytól fűtött, frusztrált, megtört emberek szókimondó történetei ezek, a szereplők nyíltan körülírnak és tesznek olyan dolgokat, amiket még viccből sem mernénk felhozni, a legdurvább beszélgetéseinken sem.

Ketchum meg csak lazán, szenvtelenül írogatja ezeket a sztorikat. Nincs mögöttük sem írói szörnyülködés, sem kaján vigyor. Csak úgy vannak. Feltárják az embert, testestül-lelkestül. Lényegében ez a horror egyik legfélelmetesebb ágazata, mert egy-két kivételtől eltekintve bármi megtörténhet, amit ezeken a lapokon olvasunk. Miért olvassuk? Franc tudja. Lehet, hogy babonás, primitív okból – a biztonság kedvéért.

Jack Ketchum: Békés királyság. Fordította Ács Eleonóra, Ballai Mária, Bogár Levente, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra, Neset Adrienn, Tapolczai Pál, Sepsi László, Uram Tamás. Budapest, Agave, 2026. 462 oldal, 6480 forint