Háború. Ezzel a címmel jelent meg 2022 májusában Céline elveszettnek hitt regénye, melynek hányattatott sorsáról és megtalálásáról itt írtunk bővebben.

A történet valahol ott kezdődik, ahol az Utazás az éjszaka mélyére félbehagyta, és ott fejeződik be, ahol a Halál hitelbe majd folytatja. A cím pontosan megjelöli a témát: harcmező, sebesülés, kórház, lábadozás, rettegés a hadbíróságtól. Háború, 1915.

Ugyanabban az évben, márciusban, vagyis hat hónappal a világháború kitörése után, Sigmund Freud megírja Időszerű gondolatok a háborúról és a halálról című esszéjét. „Úgy tetszik, mintha még sohasem pusztult volna el ennyi a legértékesebb emberi javakból, soha nem zavarodott volna meg ennyi világos emberfő, és soha nem alacsonyodtak volna le ennyire a magasztos dolgok.” Freud mélységesen csalódott a kultúrnépekben, a kulturális világpolgárban, az államban, amely „szándékosan csal, tudatosan hazudik az ellenségnek, méghozzá olyan méretekben, mely a korábbi háborúkban megszokottakat messze túlhaladja.” De talán nem csalódást kellene mondani, folytatja Freud, hiszen többről, egy illúzió szertefoszlásáról van szó. „Az egyén viselkedésében oly nagyfokú brutalitás nyilvánul meg mostanában, amit nem feltételeznénk róla, mint a legmagasabb emberi kultúra letéteményesétől.”

1932-ben francia tanítványa, Marie Bonaparte bíztatására Freud nekifog az Utazás az éjszaka mélyére olvasásának. Bonaparte úgy gondolja, a regény érdekelheti Freudot, hiszen Céline alapélménye ugyanaz, mint az övé: a háború elviselhetetlen sokkja. Céline többször is emlegeti Freudot, s egyes szövegeiben, mint például 1933-as Zola-emlékbeszédében[1], sűrűn él a pszichoanalitikus kulcskifejezéseivel. Freudnak azonban nem igazán tetszett az Utazás; a felénél tart, amikor Bonaparte-nak írott levelében kifejti ellenérzéseit. Túlságosan realistának tartja, s ő nem szereti az irodalomban a realizmust.

Különös vélemény, hiszen Céline mindennek tekinthető, csak éppen realistának nem. Hiszen épp az jellemzi írásait, hogy hiperbolikusan óriásira növeszti akár a legegyszerűbb eseményeket is. Ahogyan a most megtalált, s valami kor az 1930-as években született regényben is teszi.

A Háború nyitóképe apokaliptikus. Amikor a súlyosan sebesült Ferdinand magához tér, a csatamezőn fekszik, körülötte hullák és hullák, a német tüzérségi csapás szétroncsolt testű áldozatai. A fülében rettenetes csatazaj, amely már nem fog elhalkulni sohasem. Hallucinál, valós és képzelt kavarog a tudatában. Végül aztán rátalálnak, a közeli kisváros kórházába viszik.

Ami ezután következik, az a Céline-re oly jellemző tragikus és komikus elegye. A drabális főnővér kegyeibe fogadja Ferdinand-t – a szó minden értelmében. Lebeszéli a mindig mindenkit műteni kívánó főorvost Ferdinand operációjáról, s alighanem neki köszönhető az a történet is, amely szerint a tizedes párját ritkító hősiességének hála a német előrenyomulás megakadt, sőt, az ellenség fejvesztve menekült az összecsapás színhelyéről. Ferdinand-t, akinek fogalma sincsen a saját hősiességéről, tisztikereszttel tűntetik ki, miközben újdonsült barátja, Bébert, rettegve várja a katonai rendészet embereit. A civilben nőfuttató Bébert (másik nevén Cascade) közben a kisvárosba hívja Angèle-t, aki a felesége, de egyúttal futatott prostija is.

Itt következik a csonka regény nagyjelenete, az az ebéd, amelyet Ferdinand apjának helyi kollegája, a biztosítási ügynök Harnache ad a kitüntetett tiszteletére, és amelyen a szülőkön és a barátokon túl részt vesz a főnővér és a helyi plébános is. Esznek-isznak, de főleg beszélnek, mindnyájan a háborúról. De a szólamok nem találkoznak, mindenki mondja a magáét. Az anya a hivatalos propagandát visszahangozza, a pap isteni közbeavatkozásról beszél, a főnővér Ferdinand hősiességéről, maga Ferdinand megelégszik néhány jelszó ismételgetésével, míg Cascade és Angèle egymásnak esik. A strici veréssel fenyegeti feleségét, a nő pedig azzal vág vissza, hogy majd följelenti a férjét öncsonkítás miatt.

Megteszi-e vagy sem, Cascade-ot nem sokkal később elviszi a rendészet, s már másnap főbelövik. Angèle Ferdinand-t kéri meg, hogy ugorjon be a strici szerepébe. Ami olyan jól sikerül neki, hogy második áldozatuk, egy középkorú angol tiszt, felajánlja nekik, hogy menjenek vele Londonba.

A megtalált kéziratot több részből rakta össze a kiadást előkészítő Pascal Fouché. Céline láthatólag kisebb-nagyobb megszakításokkal írta a regényét, szinte sehol sem javított rajta, ami abból is látszik, hogy a nevek olykor változnak; a rossz véget ért barátot hol Bébert-nek, hol Cascade-nak hívják. De még ennél is árulkodóbb az elbeszélés folyton változó beszédmódja. Az első szakaszokban még alig-alig érvényesül Céline sajátos, az indogermán mondatot felforgató, szinkópás beszédmódja, a későbbiekben viszont már éppolyan jellegű, mint a Hitel halálba vagy a Bohócbanda diskurzusa.  

De akárhogyan is, a Háború a maga módján átütő erejű szöveg. A történelem úgy hozta, hogy aktuális is egyúttal, az egyén, az olvasó, éppoly tanácstalanul várja, mint akkor, hogy csak nézője, vagy pusztán résztvevője, esetleg áldozata, vagy éppen haszonélvezője lesz a kiszámíthatatlan kataklizmának.

Louis-Ferdinand Céline: Guerre. Párizs, Gallimard, 2022.

Jegyzet:

[1] Louis-Ferdinand Céline: "Hommage à Zola". Párizs, Cahiers de l’Herne, 1972. 503-507.