A marokkói születésű francia írónőnek, Leïla Slimaninak két regénye olvasható magyarul, Az ogre kertjében – Adèle története (2021), valamint az Altatódal (2017). E két (2014-es, illetve 2016-os) regény után 2020-ban jelent meg Párizsban a Le pays des autres 1. La guerre, la guerre, la guerre („Mások országa 1. Háború, háború, háború”), 2022-ben pedig a regénytrilógiaként tervezett mű Regardez-nous danser („Nézzétek táncunkat”) című kötete is. Eddigi regényírói munkásságáról némileg átfogóbb vélemény fogalmazható meg, ha az előbbiektől eltérő irányvételű Mások országára is tekintettel vagyunk. Leïla Slimani sikere eddig nem volt összhangban műveinek színvonalával, nem véletlen tehát, hogy a bestsellerré vált könyvei nem késztettek megszólalásra. A nimfomániás, valamint a gyermekfelügyelő gyilkos asszony történetei egyértelműen erős hatást és megrökönyödést kiváltó témák voltak. Tudatosak lehettek a témaválasztások, első pillantásra a hagyományos francia polgárpukkasztást sem zárnám ki.

A 2017-ben közreadott Sexe et Mensonges: La Vie sexuelle au Maroc („Szex és hazugság: Szexuális élet Marokkóban”) című dokumentumkötete bizonyos szempontból magyarázhatja azt, hogy a szerző talán nem véletlenül lett fogékony a testi vágy patológiai elhatalmasodásának kérdésére sem. Szülőföldjén és az afrikai, közel- és távol-keleti mohamedán vallású kultúrákban a nők számára a testiség, az ösztönélet alapvető, természetes formái is korlátozottak, tiltottak, büntethetők, törvénykezéssel irányítottak. Tény, hogy e téren folytatott kutatásait, melyekről Kamel Daoud is elismerően nyilatkozott, regényében mégsem megfelelő művészi színvonalon vezette be. A megrendítő második regénytörténetet Slimani a valamikori amerikai bűntény újsághíréből kiindulva, francia környezetben bontja ki. Sajnos e két regény egyikében sem mutatkozott képesség és erő az alapvető esztétikai kritériumok kielégítéséhez. Híjával vannak mindannak, amit a drámai szerkesztés, az alakok egyénítése, a jellemzés, a helyzetteremtés határozottsága a fikciótól megkövetel. Tovább csökkenti Slimani korai prózájának hatását a tőmondatokra redukált nyelvi pusztaság. Mintha egy történetmondó nyújtaná át olvasóinak a kezdetleges kísérleteit. A díjak, a sikerek és a külföldi kiadások sem ellensúlyozhatják az alapvető hiányosságokat.  

Egyes kritikai közegekben megkérdőjelezték az első két regényt, a szakkritikának azonban világszerte kevés befolyása van a kiadói érdekek és a haszonszerzés érvényesítésére. Miljenko Jergović írói és kritikusi érzéke tökéletesen működik, amikor kimondja: Slimani „mindenben a vázlat szintjén marad, mintha egy jóval szélesebb, nagyobb regénytörténet összefoglalását írná, amit csak a válogatott közönség, tehát az fog olvasni, akiben megvan az elegendő türelem és összpontosítás. […] Ennél is fontosabb, hogy az Altatódal az elmúlt húsz-egynehány év olyan ritka könyveinek egyike, amelyet mindenki elolvashat, és amiről mindenki beszélgethet. A bestsellerekkel is ugyanaz a probléma, mint a valódi irodalom érzékelésével és befogadásával. Az olvasatlan és kulturálatlan közeg ugyanis […] valójában akkor sincs tisztában azzal, mit is olvasott, ha rákényszerült arra, hogy az adott könyvet elolvassa.”

A befutott maghrebi alkotó újabban nem felkapott és biztos sikerre ítélt témáknak, hanem egy olyan kérdéskörnek igyekszik figyelmet szentelni, amely saját kettős identitásából, származása és választott kultúrája kettőségéből kiindulva értékes tapasztalatok fikciós vagy dokumentáris formájává válhat(na). Egyik interjújában fenntartások nélkül vállalja a kettős azonosságtudatot, ám egyikbe sem kíván bezárkózni.[1] Termékeny adottságnak tekinti a helyzetét. Éppen ezért foglalkoztat a kérdés, vajon alkalmas-e a kritikai magatartás kialakítására a marokkói családtörténet elbeszélése, s hogy az értékes örökséget trilógiája megfelelő módon tudja-e átadni a megsokasodott olvasóközönségnek.

A történelmi múlt összefonta a francia és az észak-afrikai népek, családok, egyének sorsát, kultúráját, nyelveit. Ebből következik a belátás, miszerint a közelmúltig s a jelenig sokak alapélménye, hogy a „mások földjén” élnek, függetlenül attól, hogy maghrebi franciák, vagy Franciaországban élő arabok. Hogy módosul-e az eddig kialakult kép Slimani prózájáról, az viszont sem a témaválasztásától, sem a származásától nem függ. Az bizonyos, hogy nagyanyja, Anne Dhobb 2004-ben, Marokkóban megjelent emlékiratai nélkül nem született volna meg a trilógia első kötete. Lehetséges, hogy a korábban is elérhető regénytárgyak, alapélmények, átvett, örökölt tapasztalatok megbecsüléséhez neki is idő kellett. Talán már elmélyültebben kezeli saját vállalt feladatait, vagy mutatkozik elegendő művészi invenció részéről, hogy kritikusaiban feledtesse a sikerhez vezető nyelvi értéktelenséget és irodalmi ürességet. Az új kötetekben mintha lenne némi előrelépés nyelvi, stiláris tekintetben is. Minderről a tervezett munka befejezése, tehát a harmadik kötet megjelenése után alkotható majd vélemény. Egyelőre inkább egy intonáció, hangütés és lehetséges irány iránti érdeklődés tapasztalatait rögzíteném.

A trilógia nyitó kötetét egyes amerikai kritikusok a megújuló történelmi regény összefüggésében tárgyalják. A marokkói-franciaországi gyarmati, illetve posztgyarmati korszak érintése vagy az első és a második világháború európai hadszínterein harcolt arab családtagok, a regényíró arab-francia nagyszüleinek családtörténete Slimani opusában nem újítja meg a műfajt. Az írói orientáció változott, és bizonyos mértékig a poétikai kvalitás is javult. Tehát inkább az a benyomásom, hogy a hagyományos narratív modornál kitartó szerzőt nagyszülei, az elzászi asszony, a nagyanya és az Atlasz hegység lábánál született marokkói nagyapa története késztette fegyelmezettebb formálásra. A korábbi tipikus regényalakoktól eltérően jóval egyénítettebb Mathilde alakja. Szerelme, majd férje a második világháborúban a francia felszabadításért küzdő arab katona, Amine Belhaj (Belházs) lesz, akivel 1947-ben Meknès vidékére költözik. Apósa az első világháborúban, férje a másodikban küzdött Franciaországban, tehát „mások földjén”, ahogyan most a fiatalasszony is belecsöppen a „mások földjén” uralkodó szokások, tradíciók világába.

A fiatalasszony, az anya majd a későbbi nagyanya figurája központi kérdések gyűjtőpontja a trilógia nyitó kötetében. Áthidalhatja-e két ember szerelme, ragaszkodása az egymástól gyökeresen különböző nyelvi, vallási, szokásrendi, morális különbségek sokaságát? Elég-e a társadalmi, anyagi egymásra utaltság, a házasság az alkalmazkodáshoz, az önfeladáshoz, a saját tradíció elvetéséhez s egy újabb normarendszer elfogadásához? A „Mások országa” központi alakja az elfogadást, az alkalmazkodást képviseli. Azokat a magatartásmódokat, amelyek a lemondás, az adaptáció, valamint a sínylődés, a gyakori kilátástalanság, a veszélyeztetettség ellenére megtalálják azokat a tevékenységformákat, amelyek értelmet adnak ténykedésének, és hasznosak a környezete számára. Tekinthetnénk eszményítőnek Mathilde alakját, jótékonyságában is felfedezhető némi túlzás. Belátásával azonban, mely szerint az ötvenes évek marokkói, vidéki közegében maga is, gyermekei és házassága is csak alkalmazkodással, a vallási előírások betartásával, beilleszkedéssel sikerülhet, józansága érvényesül. A regénytörténet nem fog át hosszú időszakot, minthogy a családapa, Amine 1947-ben tér vissza francia feleségével a családi házba, az ötvenes évek elejétől pedig fokozatosan kibontakoznak azok a lázongások, melyek aztán Marokkó 1956-os felszabadulásához vezetnek. A regény éppen e forrongásokkal zárul, amikor a helybeliek és a bevándorlók, a valamikori gyarmatosítók is az átrendeződő viszonyok részeseivé válnak. A trilógiát nyitó darab értékesebb olvasmány, mint a magyarul is olvasható első két kötet.

Leïla Slimani: Le pays des autres 1. La guerre, la guerre, la guerre. Párizs, Gallimard, 2020.

*

Jegyzet:

[1] Thomas Savage: „Leïla Slimani: »Je suis entrée chez Gallimard par moi-même«”. (Telquel, 2016. 11. 3.)